Szabad Újság, 1992. november (2. évfolyam, 246-270. szám)
1992-11-17 / 259. szám
1992. november 17. Napjaink Szabad ÚJSÁG 5 A Várban, a Károly hídon, az Óváros téren vasárnap délután is rengeteg az ember. Idegenek, turisták elsősorban; a hazai „nuz já to teda udélánrT-mentalitás alkalmazkodik hozzájuk. Az üzletek a forgalmasabb helyeken nyitva tartanak, bóvlit és értékesebb árut egyaránt kínálnak az esetleg érdeklődőknek. A Károly hídon strázsálók e téren is vezetnek, valódi ötletbörze, amit kínálnak: fotó óriás anakondával, potom egy dollárért, láncait tépő erömüvésszel, úgyszintén egy dollárért. Szuper lehetőség: a csupaizom erömüvész legyőzése a fényképezőgép lencséi előtt, igaz, ez már öt dollárért. A Pepiknek, úgy látszik, édes mindegy, mit gondolnak róla olasz honfitársai, amikor a fényképen cingár társuk alatt legyőzve látják őt. Fő az öt dollár; Pepik értékrendje tehát már ígéretesen közelít az oly hőn állított piaci szellemhez. Egy szó, mint száz: Prága novemberben sem nyújtja a széthulló ország fővárosának képét, Prága él, lüktet, a soknyelvű beszéd hallatán az embernek egy pillanatra sem támadhat kételye: ez itt, kérem, valóban Európa. A Szent Vítus-székesegyházban, egy jobboldali támasztópilléren az első Csehszlovák Köztársaság nagycímere, rajta a felirat: „Pravda vitézi." Igen, a régi huszita jelszó túlélte az évszázadokat, s az az érzésem, túléli majd az elkövetkezendőket is. Egy őselemei igazságot fogalmaz meg ugyanis, s míg ember él a földön, az ilyen igazságoknak lesz létjogosultságuk. Már-már lelkiismeretfurdalásom támad: kaján kisördög kezd el bennem motoszkálni a felirat láttán. S bár nagy vigalomra a prágai nyüzsgés-bongás láttán sem lehet okom, nem tudom elhessegetni a gondolatot. A várkertben az elnöki ház üres, a reneszánsz palota is sivár a zászló nélkül. Az elnöktelen köztársaság őszi nyüzgése nem tudja bennem feledtetni a „Pravda vitézi" igazát. (Ez a felirat van ráhímezve egyébként a hiányzó elnöki zászlóra is.) Csehszlovákiát hetvennégy évvel ezelőtt egy hazugságra építették; ez a hazugság van ma szertefoszlóban. Lehet, hogy többeket megbotránkoztat ez a nyers kijelentés. Sokan félnek a jövőtől, s az úgy-ahogy fennmaradó Csehszlovákia biztonságot jelenthetne számunkra. Sokan érzelmi alapon kötődnek a megszűnőben lévő államalakulathoz, többeket családi szálak, baráti szálak köthetnek Csehországhoz - ez utóbbiak közé számítom magam is; többen a gazdasági prosperitás letéteményesének találják Csehszlovákiát. Mindeme fenntartásoknak mély igazságmagjuk van, amelyet én egy pillanatig sem akarok megkérdőjelezni. De a tények ettől még tények maradnak: a közös ország eddigi formájában megszűnik, s számunkra az lenne a rosszabb, ha valamiféle rokkant unió formájában maradna fenn tovább. Amikor a köztársasági szervek már bármit megtehetnek, a közösek pedig nem működnek, csupán arra lennének jók, hogy a szalonképtelen kistestvér badarságait próbálnák elfogadhatókká sikáni a világ előtt. Egyetérthetünk a csehekkel, ilyen unió nekünk sem lenne jó; amikor a szlovák kormány vígan eltereli a Dunát, s a felelősséget a szövetség viselné; amikor nem tartja be a nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettségeit, s a számonkéréskor ismét csak a de facto nem létező földreációra mutogatna. Akkor már inkább jöjjön a tiszta helyzetet teremtő megoldás, akkor is, ha fájdalmas lesz; a szlovák politika pedig tanulja meg viselni tettei és kijelentései súlyát. Ha egyszer emancipációról beszélünk, ez elkerülhetetlen követelmény. Nem először kerülünk - s bizonyára nem utoljára - olyan helyzetbe, hogy ismét csak két rossz megoldás között kell választanunk, s azt kell mérlegelnünk, melyik kevésbé rossz. Ráadásul úgy fest a helyzet, hogy rövid távon az egyik, hosszabb távon a másik megoldás lehetne elfogadhatóbb. Rövid távon ugyanis kétségbeejtő a szlovák politika felkészületlensége az önálló államisággal járó feladatokra. Nem létezik egyetlen olyan párt sem (némiképp talán a Polgári Demokrata Unió kivétel), amely szakembergárdájával, politikus egyéniségeivel garantálni tudná eme átmenet sikerét, még akkor sem, ha ennek az összehasonlításnak alapjául nem a nyugat-európai pártokat, hanem lengyel-cseh-magyar háromszög pártjait vesszük. Szánalmas kapkodás és dilettáns rögtönzés folyik, amelyre leginkább a politikai hazárdjáték kifejezés illik; nekünk még attól is nagyon kell óvakodnunk, hogy egy esetleges későbbi ratifikációs népszavazás kapcsán az ilyen pancseroláshoz a nevünket adjuk. Ezek az első benyomások, amelyeket a „Pravda vitézi" felirat kiváltott belőlem. S a második: vissza a történelemhez. Az elmúlt hetven-egynéhány év szubjektív benyomásai ellenére a történelmi igazságoknak a tények szintjén változatlanoknak kell maradniuk. Tomás Garrigue Masaryk kétségkívül müveit ember volt, s kétségkívül mondott bölcs dolgokat is. Az egyik ilyen klasszikusan szép kijelentése, hogy az államokat egy eszme hozza létre. Amíg az illető eszme él, virágzik az állam. Ha megszűnik az eszme, megszűnik az állam is. A csehszlovák állam létrehozatalával kapcsolatos első hazugság a csehszlovakizmus eszméjének kiötlése, és alkalmazása volt. Nem lehet erre mást mondani, mint azt, hogy ez tudatos félrevezetésre szolgált; hiszen Masaryk maga is teljesen mást állított az (egyébként ijesztően tájékozatlan) európaiaknak és teljesen másban egyezett meg, már 1916-ban, például az amerikai szlovákokkal. Persze, ezzel kapcsolatban azt a kérdést nem kerülhetjük meg, egyáltalán kit képviselt Masaryk ott és akkor, s kit képviseltek az amerikai szlovákok. (Ezt a kérdést alkalmasint tovább is kellene vinni: kit képviselt Vavro Srobár a első Nemzeti Bizottságban és kitől kapta legitimitását például az 1918. október 30-i túrócszentmártoni összejövetel? Kit képviselt Masaryk, Benes és Stefánik Párizsban, s milyen jogon csaptak össze 1918 októberében, egy nem létező ország számára kormányt - csak azt sem mondhatom, hogy hárman, mivel az egész „stiklit“ Benes csinálta, s táviratilag értesítette róla T. G. Masarykot, a kormány elnökét és egy személyben pénzügyminiszterét, aki éppen Amerikában tartózkodott, s a „hadügyminisztert", Stefanikot, aki pedig az egyszerűség kedvéért akkor Szibéria tajgájának földjét taposta.) S máris itt vagyunk Benesnél, a hazugságok sorozatának fő kiagyalójánál. Nem ítéljük meg öt; saját népének történészei mondják róla, hogy a cseh történelem legnagyobb törpéje. Talán a tömény gyűlölet és kisstílűség szobrát lehetne róla megmintázni; már 1916-ban megírta Romboljátok le Ausztria-Magyarországot! című politikai pamfletjét, amely irománynak nagy szerepe volt abban, hogy a korabeli Európában elterjedhetett a Monarchianépek börtöne azonosítás A hatalomvágy azonban az egyébként kétség kívül éles benesi agyat teljesen lebénította; a fenti pamfletben pl. a Monarchiával kapcsolatos egyik legfontosabb fenntartása, hogy ott mind az osztrák, mind a magyar elem kisebbségben van, s „leigázva“ tart többmilliós népeket. Ugyanakkor már 16-ban Miskolcról, Vácról mint ősi szláv településekről beszélt, amelyeknek „természetesen" az újonnan létrehozandó északi szláv államban a helyük. Ismeretes továbbá a szintén tőle származó korabeli térkép is, amelyen nemcsak korridort javasolt a délszláv összeköttetés medgteremtésére, hanem Csehszlovákiát megrajzolta Debrecennel, Sopronnal, Tatával együtt; Romániát nemcsak a Tiszáig, de Kecskeméten tűiig, és Szerbiát szintén az „ősi" szerb településsel, Székesfehérvárral; Magyarországnak nagylelkűen meghagyta volna kb. a jelenlegi Pest megyét. Utólagos kifogásaink azonban - lássuk be - azon túl hogy a történelmi tisztázást szolgálják, elméletiek; Benes valóban nagy játékos volt (hogy ne használjak más kifejezést). Az ilyen emberek egyik fő tulajdonsága, hogy el tudják magukat fogadtatni másokkal; a szövetséges és egyesült hatalmak simán elismerték a fent említett, jogilag elképesztő módon létrehozott kormányát csakúgy, mint később, a béketárgyalások folyamán érveinek nagy részét. S amikor a korabeli magyar politika „mély" éleslátással és a diplomáciai mérlegelés „teljes“ arzenáljával épp azt az Apponyi grófot küldi ki a béketárgyalásra, akinek neve a legellenszenvesebben cseng a korabeli Európában (nem mintha másvalaki változtatni tudott volna az előre szétosztott lapokon, de mégis, ilyen szarvashibákat egyszerűen nem lehet elkövetni), akkor az egyik illetékes bizottság elnöke egyik délután a következő szavakkal fordul bizottsága tagjaihoz: „Uraim, négy óra van, szíves engedelmükkel a mai tanácskozást berekesztem, hogy mindannyian részt tudjunk venni a nagyrabecsült barátunk, Benes úr által rendezett fogadáson, és névnapja alkalmából kifejezzük a jókívánságainkat". Márpedig ez is művészet ám, a javából; a nagyhatalmak képviselőiből álló, „független“ bizottságot ilyen állásfoglalásra késztetni. Csoda e hát, ha ezek után a „nagyérdemű“ békeszerződések úgy taposták sárba a többek közt Wilson által meghirdetett szép elveket, mint annak a rendje? S létrehoztak például egy olyan Csehszlovákiát, amelynek 13,5 millió lakosából 6 millió volt a cseh? (A többiek: 3,7 millió német, 2 millió szlovák, 800 ezer magyar, 400 ezer ukrán, 360 ezer zsidó stb.) Nézzük csak meg Benes Ausztria-Magyarországgal kapcsolatos legfőbb kifogását, s mindjárt meglátjuk, miért volt oly égető szükség a „csehszlovák" nemzet feltalálására. S ne feledkezzünk meg Benes másik „zseniális“ találmányáról, a Kisantantról sem; annál is inkább, mert a jelenlegi szlovák politikai térfélen, a parlamenti pártok szintjén legalábbis (igaz, ez alól a DBP némiképp kivétel) ez az orientáció ma is, mint realitás jelentkezik, s ez egyáltalán nem bíztató ómen. Most, amikor szánalommal nézzük e jobb sorsra érdemes ország agóniáját, ezekről a tényekről sem szabad megfeledkeznünk. Arról sem, hogy minket itt jórészt hűbéri adományként, megbízhatatlan elemként, rosszabb esetben kimondottan ellenségként kezeltek: pedig sokszor lett volna mód tisztességes megegyezésre. T. G. Masaryk fel-felemlegette pl. a Csallóköz visszaadásának lehetőségét, de tudván, hogy ő is előszeretettel játszott kettős játékokat (irányunkban is), kérdéses, ezt is mennyire gondolta komolyan. S ugyan kit hozzunk elő pozitív példaként követői közül? Benest? Gottwaldot, a Kassai Kormányprogram létrehozóját? Novotnyt, akinek az alkotmánya majdhogynem rabszolgának kezel minket? Talán Ludvík Svobodát, akivel kapcsolatban sokan elérzékenyülve mondogatják, hogy tudott ám magyarul is; azt azonban mintha elfelejtenék, hogy negyvenhétben minden gátlás nélkül vezényelt azoknak a katonáknak, akik a magyarokat deportálták. Gustáv Husákot, aki a „drága magyar elvtársak“-tói kezdve - magyarul - az irredenta magyar sovinisztákig mindent hajlandó volt elmondani rólunk, attól függően, ahogy a széljárás - a politikai széljárás, persze - változott? Kimaradt a sorból két államférfi, akik nem voltak nagy politikusok ugyan, de viszonylag toleránsnak tekinthettük őket. Alexander Dubcek és Václav Havel sem tett semmi különöset az érdekünkben - de legalább ellenünk sem. A hetvennégy év számbavétele tehát igencsak szomorú; az első köztársaságbeli - igencsak viszonylagos! - tolerancia és a hatvannyolcas alkotmánytörvény az a két tisztább pont, amelyek nemcsak a lehetséges irányokat, de az elszalasztott lehetőségeket is mutatják. Ilyenek jártak az eszemben a prágai vár kertjében, 1992 októberében, amikor ünnepeltük az ország fennállásának 74. évfordulóját. Arra gondolok, amikor itt Václav Havellel utoljára hivatalosan, a vár reneszánsz szárnyában találkoztunk. Látszott rajta, hogy már feladta, hogy beletörődött a megváltoztathatatlanba. Egyikünk sem örült - Duray Miklós, Bugár Béla sem, hogy egy ilyen helyzetben kell öt utoljára látnunk. A több mint egyórás megbeszélésen nagyon nyíltan beszélgettünk, elmondtuk fenntartásainkat is. Ö erőtlenül védekezett; tette, amit tehetett, mondta, s tett volna még több dolgot, ha lett volna rá módja. Csak hát... Mi ezt kissé másként érezzük, jegyeztük meg, nem keményen. Keménységnek ott és akkor már nem volt értelme. Az elnök szinte apátiába süllyedt, s nekem az volt az érzésem, azt éli át, amit a kisebbségi politikusok oly gyakran: az eszköztelenséget, a kiszolgáltatottságot. A machiavellizmussal szembeni védtelenséget. Nem tudtam sajnálni öt - ellenkezőleg, minden politikusnak szívből kívánom, hogy ismerje meg ezt az érzést, s lehetőleg addig, mielőtt a nagypolitikában döntéshozatali helyzetbe jut. Prága, mint mondottam, alkalmazkodik a külföldiekhez. Az áraiban is. A Kandúrhoz címzett fogadóban egy sima ebéd - sülthús káposztával, knédlivel, két sörrel - kerek százas. Boldogult egyetemista koromban mindez ugyanitt egy húszasból kijött. Fönt, a Várban, az egyik legszebb látnivaló: egy fatörzsbe faragott, keresztrefeszített Krisztus. Igazán nem szokványos ábrázolás, a formák a fatörzs természetes ívét követik. Egy szudétanémet szobrász ajándékozta Havel elnöknek, és általa a cseh népnek - a megbékélés jeléül. A szobrászt magát is kiűzték Csehszlovákiából a háború után. Krisztusának egyik keze a szöggel való átütés görcsébe rándul, az arcon ott a mérhetetlen fájdalom. A másik kéz azonban a magasba lendül; mintha esküdne, mintha békét intene. Meghallják, megértik ezt a hatalomtól megrészegült új hazárdjátékosok? CSÁKYPÁL-Pozsony nem válaszol a kisebbségeknek A termékeny Csallóköz és Mátyusföld Rózsahegyről nézve a szlovák Dél, ahol mindig történik valami, Pestről nézve nem túl romantikus része a Felvidéknek, ahol viszont a legnagyobb tömböt alkotja a magyarság. Komáromon, Érsekújváron, Dunaszerdahelyen és Galántán vonatok tucatjai futnak át: a sínpályák úgy futnak Pozsony felé, mint a nyak ütőerei. A Galántai járásban az Együttélés Politikai Mozgalom immár másodszor tartott területi konferenciát. Duray Miklós és Dobos László arról beszélt a küldötteknek, hogy a magyar képviselők kivonulása a szlovák parlamentből az alkotmány megszavazásakor a magyarság első határozott politikai cselekedete volt 1945 óta. A szlovák parlament elnöke, Gasparovic hiába idézte ezzel kapcsolatban 1938-39 emlékét, azt állítgatva, hogy a felvidéki magyarok ismét „bomlasztanak". Valójában csak arról van szó, hogy sem a két év után csúfosan megbukott szlovák liberalizmus, sem pedig a jelen politikai kurzus nem ad, nem adott választ a kisebbség kérdéseire. A küldöttek közül Noszek Ferenc és Pásztor Árpád a kis régiókba szerveződés és a polgármesterek szövetségének jelentőségét emelte ki: mindezek képesek a nagy délszlovákiai régiók kialakítására. Rendkívül fontos, hogy a szövetkezetek átalakítása során érvényesíteni tudják választóik érdekeit. A kulcskérdés - mondta Szabó Rezső, az Együttélés jogi tanácsadója- a föld. Az év végéig - függetlenül a bizonyító papírok meglététől- mindenki adja be a földvisszaigénylési kérelmét, a polgármesterek pedig a kataszteri térképek alapján keressék meg azoknak a földeknek a tulajdonosait, amelyekért nem jelentkeznek. A jelszó: Ne vesszen kárba egy hold sem! A kisebbségvédelem a földdel kezdődik és a komáromi egyetemalapítással végződik. A városi alapítású egyetem - mondta Pukkai László, a felvidéki magyar pedagógusok mentora - politikai támadások kereszttüzében áll. Mivel csak a szlovák közigazgatási törvény, nem pedig a művelődési tárca hatáskörébe tartozik léte vagy nemléte, a szlovákok egyet tehetnek: megnehezíthetik az itt szerzett diplomák nosztrifikálását. A magyarországi főiskolák és egyetemek segítségével pedagógusokat és mérnököket képeznek ki. Az első évfolyamra 38 kertészmérnök-hallgatóval számolnak. Ahhoz, hogy az újra beinduló bécsi piacot ismét meghódítsák, 250 diplomás mezőgazdászra lesz szükség. Az állami tulajdontól a szlovákiai átlagnál jóval gyorsabb függetlenedés igen előnyös gazdasági helyzetet biztosíthat az itt élő magyaroknak és szlovákoknak egyaránt. „A pesti tv ver orrba minket“ A mozgalom párttá alakul. A kihívás elől nem lehet és nem is érdemes kitérni. Az Együttélés közvéleményt formált, az pedig pártot. Az egyik felszólalóban azonban ott munkálkodnak a közelmúlt félelmei: 1945-ben is azokat telepítették ki elsőnek, akik az Egyesült Magyar Párt tagjai voltak. A közeli Jókán - Radványi Jenő kereskedő és zenetanár meghívására - a Rákóczi Szövetség és a Herman Ottó Társaság részvételével előadásokkal és vitával folytatódott a galántai seregszemle. Az ugyancsak vendég dunaszerdahelyi építész, Horony Rezső azt fejtegette, hogy Magyarországon dől el minden. - Ha a tévé és a rádió nem tud szólni hozzánk, csökkennek az esélyeink, pedig mi itt vagyunk szilárdan, mint betonban az acél. A liberális urak ennyi boldogságot sem szánnak nekünk? A szlovákok helyett mindennap a pesti tévé ver orrba minket. Egy jóízű hang sincs! A riporter lát és tudósít. És ha nem liberális, aligha tagadja, hogy politizál is. Hazafelé beugrunk Alsószelin Katona Imréékhez. Hívó katolikus és egy góbénál ravaszabb gazdálkodó. Az udvaron új Zetor, vetőgép, a hombár tele. A gazda így fogad: - Jártunk maguknál Tevelen, az innen kitelepítetteknél. Alig láttunk disznót, a magyar kereskedő is ide jár érte! Már disznóban is szegény ország lettünk? (Magyar Fórum)
