Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-10 / 228. szám
H Szabad LJfrAü_________________ _________Ciazdasag 1992. október 10. A heíyzet m*nde g változatlan A címzett és a téma szinte * / Három levelet olvashat az alábbiakban az Olvasó. Mindhármat Duray Miklós írta, és mindháromnak a címzettje Václav Havel. Az elsőt még két tiltott ellenzéki közt vitte a posta, az utolsót a távozófélben lévő köztársasági elnök kapta. A tanulság? Ha van is, ugyan mire jó? Arra tán, hogy a cassandrai jóslatok után, a bizakodva megkötött kompromisszumok után újra találkozzon két ember, s újra el tudja mondani egymásnak mindazt, amit az első levél megírása előtt, majd a fordulat bekövetkeztéig együtt is vallottak? Hogy minden ember egyenlő ember és Isten előtt; hogy minden embert egyenlő jogok illetnek meg, hogy minden ember - tartozzon bármely kis vagy nagy nemzet soraiba - csak egyenlő embertársaként szemlélheti a másikat, mert ha nem így tesz, önmaga ellen is cselekszik. Ezt a levélváltást már egy személyes megbeszélés is megpecsételte. Annak részeként a levelek írója arra kérte Václav Havelt, legalább a Cseh Köztársaságban legyen osztályrésze a nemzeti és etnikai kisebbségeknek - a cseh alaptörvény szintjén - mindaz, amiért Szlovákiában folyik a küzdelem. Mert ha a szomszédban egy felmutatható példával több lesz, hozzánk is közelebb kerül annak lehetősége, hogy valóban egyenlőek lehessünk ember előtt is azon a földdarabon, ahol élnünk rendeltetett. ' -ts-Néha tekints vissza is! (Duray Miklós nyílt levele Václav Havelhez, mely Rotterdamban jelent meg hollandul az NRC Handelsblad című napilapban 1990. május 23-án.) Kedves Václav, gratulálok a két évvel ezelőtt önnek odaítélt Erazmus-díj megkésett átvétele alkalmából. Mindannyian tudjuk, hogy ezzel a díjjal önt nem csupán drámaíróként tüntették ki, hanem a csehszlovákiai ellenzék - a Charta 77 - jeles képviselőjeként is. A kitüntetés odaítélésekor ön még ellenzéki volt, most pedig az ország elsőszámú polgára - köztársasági elnöke. Ez két merőben ellentétes helyzet. Legalább annyira, amennyire más a rendőrség által üldözött ellenzéki és a hatalom birtokosának a helyzete, ön most a hatalom birtokosa. Amint azt tapasztalatból tudjuk, a Charta 77 aláírói amiatt váltak ellenzékivé és üldözötteké a kommunista rendszerben, mert a hivatalos hatalommal szemben védelmezték az állampolgári és az emberi jogokat. Mert a politikai rendszer következtében kialakult helyzetben veszélyeztetve látták a cseh nép nemzeti, kulturális és politikai identitását. Mert követelték, hogy a hivatalos hatalom tartsa tiszteletben a törvények megalkotásánál és alkalmazásánál a nemzetközi egyezségokmányokban lefektetett elveket. Én is ezért csatlakoztam a Chartához. De volt más okom is: ahhoz a magyar nemzeti kisebbséghez tartozom, amely Csehszlovákiában mindig egy fokkal hátrányosabb helyzetben volt, mint bármelyik cseh, vagy szlovák nemzetiségű polgártársunk. Az „ellenzéki korszakban" sokan úgy gondoltuk, hogy a közös eszme, amiért vállaltuk a meghurcolást és a börtönt, oly erős és annyira általános érvényű, hogy egyetemessége megmarad a kényszerű ellenzékiség korszakában is túl, a szabadság idején is. Telik majd belőle egy olyan politikai átalakulás szervezésére is, amelyben a legelnyomottabbaknak, a kisebbségek helyzetének a megoldása polgárjogot nyer. Akkor nem sejtettük, hogy ez a közös múlt csupán a hatalom átvételére lesz elegendő, de a további közös politizálásra már nem. Tudnia kell Kedves Václav, hogy a forradalomnak nevezett fordulat Csehszlovákiában a kezdeti napok kivételével bolsevista módon játszódott le. Ezt bizonyítja mind a messionizmusa, mind pátosza, mind az új politikai erők hatalomátvételi éhsége. Hiszen tudnia kell, hogy azok az erők, amelyek önt köztársasági elnökké tették úgy tartják sakkban a társadalmat a kommunista veszély állandó hangoztatásával, mint annak idején a kommunisták tették ezt az „osztályellenség" rémképével. Tudnia kellene, hogy a letisztulását, a politikai élet kristályosodását és kizárólag azok számára teremt esélyt, akik most is hatalommal bírnak. Kevés az organikus fejlődéssel legitimált politikai erőn. Inkább hatalmi pozíciók vannak és van politikai zsarolás. Tudnia kellene Kedves Václav, hogy az országban létezik magyareilenesség is. Ez benne van a szlovákiai közhangulatban, de a szövetségi politikai elgondolásokban is. Sőt tapasztaltam a parlamenti politikában is. Hiszen a parlament hozott olyan választási törvényt, amely esélytelenné teheti a nemzeti kisebbségek számára a politikai életben való önálló részvételt; a parlament tette lehetetlenné, hogy Csehszlovákiában magyar tanárképző főiskola létesüljön. A törvényhozó testületek és a kormányok konzerválni igyekeznek a nemzeti kisebbségeknek a kommunista elnyomás alatt kialakult hátrányos helyzetét. Mindez idővel csak feszültségeket szülhet. Tisztelt Elnök úr! ön elsősorban a külpolitikával van elfoglalva. De a belpolitika is legalább olyan fontos, mint a külügyek. Mi magyarok Csehszlovákiában szintén megszeretnénk élni a demokráciát, jogaink törvényes biztosításával. Jobban szeretnénk, ha az utcán nem fenyegetnének bennünket; ha Szlovákia belügyminisztere nem az amnesztia során megüresedett börtöncellákat kínálná fel nekünk; ha a cseh és szlovák új politikai erők önszerveződésükben nem az ellenség szervezkedését látnák, hanem a politikai partnerek színrelépését, örülnénk, ha azok az erők, amelyek kialakították a „nemzeti megegyezés“ kormányát nem törekednének a nemzeti kisebbségek politikai szétforgácsolására, hanem szövetségesüknek tekintenének bennünket. Üdvös volna, ha lenne önnek hiteles tanácsadója a nemzeti kisebbségek ügyeiben. Ha ugyanis alkalma lett volna áttekinteni ezt a kérdést, akkor nem történhetett volna meg, hogy újévi köszöntőjében a testileg rokkant és a nemzeti kisebbségek helyzetét azonos jellegű kérdésnek tekintse. Nem történhetett volna meg, hogy ez év tavaszán válasz nélkül hagyja a zömmel magyar lakosú Komárom városi tanácsa részéről önnek általam kézbesített meghívását a város fennállásának 725. évfordulója alkalmából rendezendő emlékünnepélyre. Tisztelt Elnök úr! Néhány évvel ezelőtt azonos platformon álltunk: gyanúsítottak, börtönlakók és a hivatalos hatalom által a társadalomból kivetésre ítélt ellenzékiek voltunk. Disszidenseknek neveztek bennünket. Az ön helyzete azóta megváltozott, az enyém kevésbé, mert az új hatalom - önt most körülbástyázza - továbbra is gyanakvással néz rám. Azért, mert továbbra is a nemzeti kisebbségek jogainak a védelmét tartom fontosnak. Főleg azért, mert ebben a kérdésben nem történt előrelépés. Annak idején azt hittük, ha elkezdjük alkotni a demokráciát, ez a kérdés is természetszerűleg megoldásra kerül. Most már nyilvánvaló, hogy ez tévhit volt, mert az önt szentesítő politikai erők a kisebbségek helyzetének a megoldását nem tartják a demokrácia szerves részének. Csehszlovákiában a nemzeti kisebbségek számára még sokáig nem lesz demokrácia ha egyáltalán lesz valaha. Az elmúlt hetekben megkérdeztem néhány volt sorstársamat és az ön sorstársait a Charta 77 aláírói közül, hogyan vélekednek az emberi és polgári jogoknak arról a sajátos területéről, amelyet Csehszlovákiában a kisebbségek jogai alkotnak. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a politikai helyzet megváltozásával az ö korábbi nézetük is kezd átalakulni. Már nem képviselik oly meggyőződéssel az ön által is korábban vallott elvet, amenynyiben az emberi jogokat akárcsak egy helyen is megsértik, akkor bárhol a világon megsérthetik. Tartok tőle, hogy azzal a tipikus esettel állunk szemben, amikor a helyzet befolyásolja a szemléletet. Az ön helyzete is alapvetően megváltozott. Ellenzéki korában például a Duna csehszlovák-magyar szakaszán épülő emberpusztító veszélyeket magában rejtő bősi vízerőmű építésének a leállítását javasolta. E műnek a környezetromboló hatása azóta sem csökkent, sőt egyre többet tudunk a veszélyekről. A „nemzeti megbékélés“ kormánya - amelynek megalakításában ön is részt vett - azonban ugyanazokat az érveket sorakoztatja föl az építés folytatása mellett, amelyeket annak idején a kommunista kormány hangoztatott, ön ezúttal hallgat! Kedves Elnök úr, valóban sokan azt hittük, hogy a tízéves közös múlt olyan azonos erkölcsi és politikai értékrendet alakított ki, amely tovább élhet egy más,sokkal szabadabb helyzetben is. Amikor ott álltam a prágai Vencel téren azon az emlékezetes, decemberi hétvégen, a Melantrich Könyvkiadó épületének második emeletén, ahonnan ön hirdette ki a „nemzeti megegyezés" kormányának megalakulását, éreztem, hogy alapvetően megváltozott a helyzet. Az ujjongva üvöltő tömeg hangja a közelmúltat nemcsak az uralmon volt hatalommal, hanem a „disszidensi“ múlttal együtt söpörte el. Új hatalmat követelt, amely az ö többségi óhaját hajlandó teljesíteni. És láttam, hogy ön, Kedves Václav hogyan emelkedik föl a magasba, miként sodorja magával a hangörvény föl a Hradzsinba, ahol pár nap múltán egyhangúlag elnökké lett. Kérem Elnök úr néha tekintsen onnan vissza és a korábbi Václav Havel szemével és helyzetéből is ítélje meg a dolgok folytatását az országban. Tisztelettel: Duray Miklós szintén volt börtönlakó, jelenleg a Szövetségi Gyűlés képviselője és az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke Levelemet 1992. július 19-én írom, amikor még teljes joggal szólíthatom önt Csehszlovákia köztársasági elnökének. Őszintén sajnálom, hogy valószínűleg ez azon utolsó alkalmak egyike\ ámikor ezt a megszólítást még jelen időben írhatom le. Ennek kapcsán kell emlékeim közül felidéznem a parlamenti pártok tavalyi pudmerici találkozójának egy pillanatát, amikor a helyi szlovák lakosok önt transzparenssel köszöntötték, amelyen egyetlen mondat állt:,,Köszöntjük Csehszlovákia utolsó elnökét“. A jóslat most minden bizonnyal beteljesül. Ne vesztegessük azonban az időt az efölötti sajnálkozásra, hanem próbáljuk meg a valóságot értékelni: előbb derűlátóan majd valószerúen. Mint a köztársaság elnöke, ön volt a biztositéka annak, hogy az állam szétesése békésen, rendkívüli állapot kihirdetése és állami megtorló intézkedések nélkül történik meg. Miközben mindannyian tudjuk, hogy ön nem azért vállalta a köztársaság elnökének tisztségét, hogy ilyen küldetést töltsön be. Az ön eszménye egy erős, korszerű és demokratikus Csehszlovákia volt, amelyben érvényesülnek a Charta 77 disszidensi időszakából származó elképzelések. Az ön küldetése az volt, hogy betetőzze Masaryk elnök művét, a csehszlovák állam építését. Az államfőként szerzett első tapasztalatok után azonban nagy erőt kellett kifejtenie pusztán az elnöki eskü teljesítésére: az ország egységének megtartására. A demokrácia ebben az országban csupán álom maradt. Ezért cselekedett következetesen midőn úgy döntött, hogy lemond tisztségéről. Érdemes megemlíteni - mégha csak véletlenről van is szó -, hogy mind Csehszlovákia születésénél, mind szétesésénél, olyan ember állt, aki hivatását tekintve nem volt politikus. Háromnegyed évszázaddal ezelőtt ez Masaryk Tamás a filozófia professzora volt, most ön, a drámairó. Az állam létrejötte azonban nemcsak az ő érdeme volt, mint ahogy az ország szétesésében sem csupán önnek van része. Masaryk tanár úr azonban annyiban mindenképpen részese volt a Csehszlovák állam létrehozásának, hogy szuggesztív előadásaiban az Osztrák-Magyar Monarchiát a népek börtöneként tüntette fel. Ezzel feledésre ítélte Frantisek Palacky elképzelését az osztrák államról, mely a közös érdekű, hasonló félelmekkel átszőtt és párhuzamos történelemmel rendelkező nemzetek együttélését hivatott lett volna szolgálni. Az ön része az állam megszűnésében a masaryki örökség kritikátlan ápolásában rejlik. Csehszlovákia megalapítójának politikailag célirányos fejtegetése Közép- Európáról - mivelhogy az elmúlt évtizedek során nem volt alávetve kritikai elemzésnek - meggátolta a csehszlovák politikusok túlnyomó többségét abban, hogy a valóságnak megfelelően, ismerjék meg Közép-Európát: gúzsba kötötten az I. világháborút követő változások által. Mára beteljesül Masaryk professzornak a Világforradalom című könyvében leid jóslata: minden állam a létrejöttének körülményeiben hordozza megszűnésének okait. Megérzésből származó következtetés volt ez? Nem tudom, de Masaryk elnök kijelelentésére gondoltam, amikor a Chada 77 szóvivőinek a polgárjogi mozgalom megalakulása tizedik évfordulóján üdvözlő levelet idam a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának nevében. Ebben a levélben figyelmeztettük a Charta 77 tagjait azon politikai út elemzésének a szükségességére, amelyet a csehszlovák állam megtett 1918-tól, és amelyen egyenesen a kommunizmus karjaiba vezette az ország társadalmát, szétrombolta a szerves társadalomszervezés kereteit. Levelünkben ugyan felróttuk az elemzés hiányát, miközben tudatában voltunk annak, hogy lehetetlent kérünk - Csehszlovákia ugyanis még nem volt érett sem államiságának, sem rövid tödénelmi útjának alapos bírálatára. Ennek kapcsán felmerült bennem a kérdés: mi akadályozza a Cseh és Szlovák politikai képviseletet abban, hogy kárpótolja a magyar és a német nemzeti kisebbséget a másik világháborút követő jogfosztás sújtó következményeiéd? Ján Sokol 1991. februárjában a vagyoni sérelmek enyhítésére vonatkozó törvényjavaslat vitája során a Szövetségi Gyűlésben erre a kérdésemre így válaszolt: ha érvénytelenítenék azokat az elnöki dekrétumokat, amelyek a magyarokat és a németeket kollektív bűnösséggel sújtották a II. világháború kitörése és a két világháború közti Csehszlovákia megszűnése miatt, amelyek megfosztották őket polgári jogaiktól és identitásuk megőrzésének jogától és amelyek alapján konfiskálták a vagyonukat, akkor összeomlana a csehszlovák jogrendszer. Fél évvel később már ön mondta nekem, hogy ezeket a diszkriminatív rendeleteket nem lehet megszüntetni. Megjegyzem: a második világháború után az Amerikai Egyesült Államokban élő japánokat kárpótolták az internálás okozta veszteségekéd - és az Egyesült Államok megerősödött. Csehszlovákia természetesen nem azéd éli végóráit, med nem kárpótolták a magyarokat és a németeket. Ennek az az oka, hogy kezdettől fogva nem akadt a politikusok között egy sem aki az állam létrejöttét bírálatnak vetette volna alá. önnek is kellemesebb volt nem állni szemtől szemben a teljes igazsággal - például a nemzeti kisebbségek soraiból nem volt az. ön közelében egyetlen hiteles és legitim ember sem, aki valósághűen tájékoztathatta volna önt. Attól az időszaktól fogva, hogy megkíséreltük a ,,bársonyos forradalomtól“ a parlamenti demokráciába való átmenetet, azaz 1990 tavaszától a csehszlovák állam haláltusáját éli át. Szerencsére ennek az államnak az élén ön állt. Az ön erkölcsi tőkéje, amely kiállta a bödön próbáját is, pótolja a kezdeti államhivatalnoki tapasztalatlanságot. Hála önnek, születőben van a polgári társadalom, de az állam elpusztul. Nem kell búnak ereszteni a fejünket. Végre megszületik az egészséges cseh államiság, mentesítve Csehszlovákia terhétől. Születőben van az új Szlovákia. El tudom képzelni, milyen lesz az új cseh állam. De milyen lesz Szlovákia? A választ még csak keressük. Egész Közép-Európa átalakulóban van. Új államok születnek, újra uralkodóvá válik a nemzeti önrendelkezés elve, amely alapján megszületett és meg is szűnik Csehszlovákia. Végül engedjen meg egy kérdést: mi tödénik ebben a folyamatban a kisebbségekkel? A nemzeti kisebbségek Közép-Európában annak a folyamatnak a termékei, amely Csehszlovákiát a világra segítette. Csehszlovákia megszűntével azonban létrejöttének a következményei nem szűnnek meg automatikusan. Csehszlovákia népe akadályozta a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldását. Most, amikor az akadályok fokozatosan megszűnnek, talán lesz alkalom hozzálátni a megoldásokhoz. A disszidensi időszakból származó elképzelések szerint: ha egyszer egy helyen a világon megsédik az emberi jogokat, akkor bárhol máshol is megsédhetik. Kedves Václav Havel, ön jó elnöke volt Csehszlovákiának. Senki sem lett volna jobb. Hiszem, hogy jó elnöke lesz a Cseh Köztársaságnak is. Ne veszítse kérem szem elöl az emberi jogokat és az emberi méltóságot, aminek hiányában a kisebbségek mindig másodrendű polgárok lesznek. Jó testi és lelki egészséget kívánok önnek. DURAY MIKLÓS Tisztelt Elnök Úr!
