Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)

1992-09-01 / 194. szám

1992. szeptember 1. __________________Kultúra _______________________________________Szabad tJSÁo 5 Ünneprontó tanévnyitó beszélgetés Pukkai Lászlóval, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnökével- Úgy tudom, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége a Nyitrai Pedagógiai Főiskolával közösen vállalta egy minden rész­letre kiterjedő, ellenőrizhető ada­tokkal alátámasztott helyzetjelentés kidolgozását, amely végre objektív képet adna a szlovákiai magyar ok­tatásügy állapotáról. Ez több szem­pontból is rendkívül fontos lenne. Egyrészt valamilyen helyzeten csak annak teljes ismeretében lehet vál­toztatni, javítani. Másrészt szlovák kormánykörökben az utóbbi időben többször elhangzott, hogy meghív­ják az Európa Tanács és az Európai Közösség küldöttségeit, hogy Dél- Szlovákiában végigvezetve őket be­bizonyítsák, az itteni magyar ki­sebbség jogai „meghaladják az európai standardot“. Ezt többek kö­zött épp a magyar iskolák bemuta­tásával kívánják demonstrálni. Né­hány futó iskolalátogatás esetleg kedvezőbb képet adhat, mint az a bizonyos felmérés, amely vala­hogy csak nem akar elkészülni.- Nem is fog.- Hogy-hogy?- A nyitraiak, László Béláék nem készítették el.- Ezt mivel indokolták?- Semmivel. Egyszerűen nem hív­tak össze több találkozót. Még annak idején Pastier dékán úrral megegyez­tünk, hogy felmérést készítünk, és szövetségünk minden iskolának el­küldte a kérdőíveket. De már vagy fél éve nem voltunk ebben az ügyben Nyitrán. Úgy látszik, a nyitrai pedagó­gia kar kérdésével ez az ügy is zsákut­cába jutott.-Tehát az anyag megvan, csak a feldolgozása akadozik?- Az anyag sincs meg teljesen, mert voltak iskolák, amelyek nem küldték vissza a kérdőíveket.- De a meglévő anyag is bizo­nyára elegendő lenne legalább egy megközelítőleg pontos helyzetfeltá­ró jelentés elkészítéséhez. Nem le­hetne a sajtóban felhívást intézni a pedagógusokhoz vagy bárkihez, aki hajlandó lenne elvégezni a szá­mítógépes adatfeldolgozást?- Nézze, azt is vizsgáltuk, hány pedagógusunk van, milyen szakot ta­nítanak és mikor mennek nyugdíjba. Másfél éve gyűlik ez az anyag. De ez is akadozik, mert Nyitrán olyan a hoz­záállás, hogy ebből se legyen semmi. Szövetségünk elképzelése az volt, hogy személyesen visszük el a kérdő­íveket az egyes járásokba, s miután azokat az iskolákban kitöltötték, a kö­vetkező héten ugyancsak személye­sen gyűjtjük össze. A járások vezető­sége támogatta tervünket. Ám Nyitrán a dékánhelyettes ez elől is elzárkózott, kijelentette, hogy csakis postán lehet szétküldeni az íveket.- De mi köze volt ehhez a dékán­helyettesnek? Talán neki kellett volna fizetnie az autót?- Nem, de ennek is az volt a célja, hogy ne legyen belőle semmi. Ez így megy. Ha valamilyen kérdést meg akarunk oldani és erre azt mondják, hozzunk létre bizottságot, ez már ele­ve azt jelenti, hogy nem akarják meg­oldani. A bizottság csak arra jó, hogy két hónapig ülésezzen, aztán kiderül, hogy amit végzett, nem jó, akkor ismét jön egy bizottság, újabb ülések követ­keznek és így húzódik az ügy a végte­lenségig. Pedig nekem szükségem van az adatokra, mert a jövő hónap­ban ismét találkozom az Európai Kul­turális Mozgalom egyik vezető szemé­lyiségével. Ök tudnak a mi problé­máinkról, de természetesen pontos, ellenőrizhető adatokra van szükségük.- Szóval, ismét egy elszalasztott lehetőség. Pedig ma, a számítógé­pek korában az adatfeldolgozás nem okozhat problémát.- Nem is, de ki fizeti meg?- Én mégis bízom abban, hogy akadna rá vállalkozó. Ki kellene kér­ni az összegyűjtött anyagot Nyit­­ráról.- Nem adják oda. Láttam, hogy megy ez. Akinek odaadták számítógé­pes feldolgozásra, egy ideig dolgozott rajta, aztán megvonták tőle a megbí­zatást. Az a baj, hogy rengeteget filo­zofáltak rajta. Azt mondták, hogy be kell vonni a munkába a prognosztikai és még ki tudja, milyen intézetet, mert különben az egész nem lesz legális. Amikor legutoljára Nyitrán jártam, kö­rülbelül 1300 személy adatait dolgoz­ták fel. Ez nem elég, hisz vagy ötezren vagyunk magyar pedagógusok. Hogy mennyien, nem tudjuk pontosan, mert a minisztériumban nem akarják meg­mondani. Szövetségünk taglétszáma ingadozik, egyszer 4300, másszor 4650, attól függően, mennyien fizetik be a tagdijat.- Ezeket hallva inkább meg sem kérdem azt, ami azóta foglalkoztat, hogy több falusi pedagógussal be­szélgettem. Ök, akik az egész tele­pülés apraját-nagyját ismerik, azt állítják, hogy a szlovák iskolát vég­zett magyar gyerekek nem érnek el látványosabb eredményeket. Ha lé­tezne statisztika, amely számada­tokkal bizonyítaná, hogy a magyar iskolát végzett diákok közül többen nyernek szakképesítést, többen mennek főiskolára, mint a szlovák iskolát végzett magyar gyerekek közül, elosztana az a tévhit, misze­rint a gyerek csak szlovák iskolával boldogulhat.- Ki vállalkozna egy ilyen felmérés elkészítésére és ki fizetné?- Nem akarom elhinni, hogy ne akadnának lelkes pedagógusok. Ha csak húsz faluban készülne ilyen felmérés, már az is elárulna valamit.- Lelkes pedagógusaink vannak, csak idejük nincs. Kevesen vannak és nagyon túlterheltek.- Jelenleg nincs oktatásügyi mi­niszterünk, a kulturális minisztert bízták meg a tárca irányításával. Amennyiben olyan ember kapná meg ezt a posztot, akiről közismert, hogy elfogult a magyarsággal szemben, van-e olyan súlya a Szlo­vákiai Magyar Pedagógusok Szö­vetségének, hogy eredményesen tiltakozhatna a kinevezése ellen?- Ha a magyar politikai pártok nem tudták kiharcolni azt, hogy legyen nemzetiségi főosztály és magyar mi­niszterhelyettes, akkor mit tehet a mi szövetségünk? Itt csak egyetlen lehe­tőség van: úgy tudunk működni és megmaradni, ha bátran megyünk a magunk útján. Az iskolaigazgatásról és önigazgatásról szóló 1990. évi tör­vény erre módot ad. Megnőtt az isko­laigazgatók jogköre, viszont az is igaz, hogy fent tovább élnek a centralizáló törekvések, az a tendencia, hogy semmibe vegyék a lentről jövő véle­ményeket.- Erre az lenne az adekvát vá­lasz, ha az iskolaigazgatók meg semmibe vennék a centralizáló tö­rekvéseket.- Igen, de itt vannak a régi beideg­ződések, no meg a félelem. Bonyolult a helyzetünk, a szövetségé is; segít­séget nem kapunk senkitől, a magyar pártoktól sem. A passzivitás is nagy akadály. Annak idején például, amikor megalakult a metodikai és a tanfel­ügyelői központ, személyesen beszél­tem mindenkivel, összeírtam, ki mi­lyen funkciót vállalna. Nagy nehezen összeállt a névsor, be is adtuk a mi­nisztériumba. Ám amikor arra került sor, az összeírt személyek egyharma­­da sem jelentkezett a pályázatokra.- Szlovák hivatalos körökben gyakran hangzik el az a vélemény, hogy a magyarok mindig csak pa­naszkodnak, de sosem fogalmaz­zák meg konkrétan a panaszaikat, nem terjesztik azokat az illetékesek elé.- Ez a mi esetünkben nem igaz, mi minden két hónapban írásban juttattuk el az észrevételeinket, javaslatainkat a volt oktatásügyi miniszterhez, Pisút úrhoz, mert a tárgyalások során rájöt­tünk a régi igazságra, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Eleinte nem kaptunk választ,-de azt követően, hogy ezt megírtam, szóvá tettem az Új Szóban, a miniszter úr már válaszolt a beadványainkra. Nekem is többször a szememre vetették, hogy szövetsé­günk nem ért el semmit a magyarság érdekében. Annyit mindenesetre elér­tünk, hogy az oktatásügyi miniszté­rium tárgyalásaira meghívtak bennün­ket, meghallgatták a véleményünket, És felkészülve mentünk oda, Rózsa Ernővel, Bauer Edittel és a szakértők­kel, volt, hogy tizenöten vettünk részt egy-egy tárgyaláson.- Beszélgetésünk során alig né­hány problémát érintettünk, de bár­milyen témába fogtunk, a végered­mény mindig ugyanaz; nem sok jóval kecsegtető.- Nem, sőt elkeserítő, pedig nem szeretnék senkit sem elkeseríteni, kü­lönösen a pedagógusokat nem, nekik inkább biztatásra lenne szükségük. Elkeseredni különben sem szabad. Dolgozni kell, mennünk a magunk út­ján. VOJTEK KATALIN A Szlovák Pedagógiai Könyvki­adó magyar szerkesztőségé­ben folyamatos a munka, így nem különösebben mozgalmas az augusz­tusvég.- Mi legfeljebb azért érzékeljük a szeptember közeledtét, mert ilyen­kor menetrendszerűen megjelennek nálunk az újságírók - mondja élcelöd­­ve Sima Éva főszerkesztő. A ma­gyarországi tanév kezdeti örökös tan­könyvhajsza ismeretében az ember­nek az a benyomása, hogy nálunk a tankönyvek lassabban készülnek, mint az alkotmány. Viszont sokkal rö­­videbb időre szólnak:- Ma már szerencsére nem 10-12 évre, 20-30 ezres példányszámban jelennek meg könyveink, mint azelőtt, hanem lényegesen kisebb, 7-8 ezres példányszámban, ami körülbelül két év alatt elfogy. A további kiadásokat így lehetőségünk van két év elteltével átdolgozni, kiegészíteni - mondja a fő­­szerkesztő. - Ennyi idő feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a pedagógus meg tudja állapítani, feldolgozható-e érdemben a tankönyv anyaga, meg­felel-e a gyakorlatban. AZ ÚJ NYOLCADIKOS IRODALOMKÖNYVRŐL Nem pedagógusként teszem fel a kérdést: a frissen megjelent tan­könyvek között akad-e olyan, amely­nek diákként és tanítóként is érdemes előre örülni, szellemi csemege remé­nyében? Meggyőződtem arról, hogy van ilyen: Simonné Teleki Mária iro­dalomkönyve egyedülálló minőséget képvisel majd alapiskoláink tankönyv­készletében. Aki ebből tanulhat, új történelem-, irodalom- és életszemlé­letet kap. Ezzel együtt - emberséget. Az új, akár zseniális dolgok közreadá­sának azonban még ma is nagy ára van: ,,Az új könyv megírása előtt a Pe­dagógusi Kutatóintézettől olyan mű­vek és alkotók listáját kaptam feldol­gozásra, amely alig tér el az előzőtől. A lajstrom összeállítói még mindig túlságosan kötődnek a lukácsi marxis­ta esztétikához, a ,,szocreálhoz“ (?). Én ezt jóformán teljes egészében elu­tasítottam, sokkal több erőm ment el a harcra, mint magára a munkára“ - írja Teleki Mária a Nevelés júniusi számában. Vajon meddig kell még nálunk ennek így mennie? Ez a szinte regényként olvasható tankönyv olyanra sikerült, amilyenről diákkorunkban mi legfeljebb csak ál­modni tudtunk. Az egyetemisták, sőt maguk a magyartanárok is találnak benne újragondolni valót. De idézzük ezzel kapcsolatban inkább a szerzőt: ,,Úgy nem lehet irodalmat tanítani, hogy adva van egy műrészlet, s utána pedig rögtön kérdések következnek, amelyekre kapásból lehet felelni, tehát választ produkálni anélkül, hogy meg­szenvednének a megfogalmazással, hogy tiszta, szigorú állásfoglalásra kényszerítene bennünket, énünk me­zítelenné tételére, esetleg feltételezné az alternatív válaszok lehetőségét is. Általában a társadalomtudományi tan­könyveink kérdései manipulativak és direkt ívek, s hogy a gyerekekből kisar­jadjon az egyéniség, azt eleve draszti­kusan meggátolják - szegény halandó tanár meg ezt olykor észre sem veszi. “ Nemcsak irodalomra, életre is tanít ez a könyv, partnerként kezel, tiszte­lettel közelít nemcsak az írókhoz, köl­tőkhöz, művészemberekhez, akiknek életművét tárgyalja, hanem az olvasó­hoz, a tanulóhoz is, ami az iskolában még mindig nem általános. A tankönyvkiadóban megtudtam, hogy módszertani kézikönyv nem ké­szült a könyvhöz, egyrészt azért, mert a pedagógusok „ellenérzéssel visel­tetnek“ a módszertani kézikönyvek iránt, „receptkönyvnek", méltatlan do­lognak tartják, másrészt anyagi okok­ból. Gyakorlati kérdés, hogy az emlí­tett irodalomkönyvből még csak mint­egy ezer darab jutott el rendeltetési helyére, vagyis nem rendelte még meg minden iskola. KÉSIK A SZLOVÁK TANKÖNYV Most szeptemberben kerül először a tanulók kezébe a Helyesírási fel­adatgyűjtemény a 8. osztály részére (a sorozat utolsó része), továbbá most jelent meg a Fizika A/B, amely szintén a nyolcadikosoknak készült. Szépen illusztrált, „problémamentes" új törté­nelemkönyvet kapnak az.ptödikesek, két kötetben. (Azért „problémamen­tes“, mert az ókort tárgyalja!) A szerkesztőség legújabb vállalko­zása a kis elsősök ábécéskönyve lesz, amelyet a következő tanévre szeret­nének megjelentetni. A hetedikes és nyolcadikos szlovák nyelv és munkafüzet még nyomdában van, mert korábban nehezen állt össze a szerzői munkaközösség és a kézirat. Ez nehezíti a leginkább a magyar szerkesztőség munkáját: a pályázatokra legfeljebb egy-két em­ber jelentkezik. A szlovák kollégáknál valamivel jobb a helyzet, hiszen eleve több aktív ember közül választhatnak szerzőket. A magyar tankönyvek ese­tében fentiekben is érzékeltetett oko­kon kívül bizonyára vannak egyéb problémák is. Sima Éva szerint talán túl sok bírálat érte az eddig nálunk kiadott tankönyveket. Járhatatlannak tartja azt az utat, amikor a szerzőknek a legkülönbözőbb támadásokat kell kivédeniük.- Igenis, írjanak könyveket azok, akik tudnak írni. Kapja meg a lehető­séget a tanáregyéniség, akinek pon­tos elképzelése van az adott tárgy oktatásáról. Nem lehet mindig min­denkihez alkalmazkodni, mindenki íz­lésének megfelelni. Minden tankönyv­re az a sors vár, hogy egyesek dicsé­rik, mások pocskondiázzák. Ebből az alkalmazkodó alapállásból csakis átla­gos mű születhet. Jó tankönyvet írni nem könnyű, leg­alábbis évtizedek tapasztalata kell hozzá. Azért bizonyára vannak peda­gógusaink, akikben már „beérett" egy-egy tankönyvre való. Az ő jelent­kezésüket várja a kiadó. Persze az sem lehet mindegy, hogy a szerzőnek a honoráriumra olykor hónapokat kell várnia... A KIADÓ JÖVŐJE BIZONYTALAN A kiadó általában a „régi": még nem került magánkézbe, bár a nagy­privatizáció második hullámában már ott szerepel a listán. A privatizációs tervezet már elkészült, s az ősz folya­mán talán eldől a sorsa.- A krétapapíron nyomott négyszí­nű tankönyvek korszakának vége, de bízzunk abban, hogy ettől tankönyve­ink még lehetnek jobbak. Igyekeznünk kell kiadványainkat minél olcsóbban előállítani, s azért meg is teszünk mindent - teszi még hozzá a főszer­kesztő. Az iskoláknak sem mindegy, mire telik majd abból a bizonyos keretből, hány tankönyvet vehetnek majd és milyen gyakran cserélhetik azokat. Ok is aggodalommal várják a jö­vőt... HARASZTI ILDIKÓ Tankönyvszemlén Szerző kerestetik

Next

/
Oldalképek
Tartalom