Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)
1992-09-29 / 218. szám
A SZABAD ÚJSÁG SPORTMELLÉKLETE, 3. SZÁM FELELŐS SZERKESZTŐ: NÉMA LÁSZLÓ Az évforduló adta az ötletet, hogy a szeptemberben éppen hetvenéves Emil Zátopekről írjak. A Zátopek-házaspár (a feleség, az ugyancsak olimpiai bajnok Dana, gerelyhajításban szerzett aranyérmet 1952-ben Helsinkiben) ugyanabban az esztendőben, ugyanabban a hónapban és ugyanazon a napon született! Emil Zátopek az ötvenes évek csodafutója. A helsinki és a melbourne- i olimpián négy aranyérmet szerzett, többször megjavította az öt és a tíz kilométeres távfutás világcsúcsát, háromszor nyilvánították a földkerekség legjobbjának a férfi sportolók között. A finnek Satupeka, Satupeka felkiáltással biztatták a náluk rendezett olimpián és Nurmi utódjának tartották. Emil Zátopekről filmeket forgattak, szobrokat mintáztak, könyveket írtak. Feleségével együtt a sporttörténelem klasszikus nem szerepelhetett. Zátopek ekkor vált másodszor a csehek büszkeségévé. Ma pedig hetvenévesen, ismét köztiszteletben álló személyiség a feleségével együtt. Úgy gondolom, érdemes idézni néhány gondolatát pályafutása állomásairól Nézeteit nemcsak az atléták oszthatják, túszén azok az egyetemes emberi létre vonatkoznak Mi, nemzeti kisebbségiek is elfogadhatjuk véleményét:,^ kis nemzetek fiai olykor kétszeres erőfeszítéssel próbálnak meg érvényesülni a nagyvilágban, hia célra összpontosít, azt nem érheti meglepetés a viadalokon". trA versenyen megmutatkozik az atléta egyénisége: ott derül ki, miféle emberről van szó, mozgatják-e jutása során kitűzött célok, tudott-e tanulni az előző küzdelmekből, kamatoztatta-e vereségeinek tanulságait, megtett-e mindent a sikerért az egyes évszakokban, a nap minden órájában? Emlékszem, amikor először álltam rajthoz a híres RoSicky-emlékversenyen, nem pihentem éjszaka egy percet sem — katonaként tankgyakorlaton vettem részt. Eszembe sem jutott lemondani a versenyt — igaz, féltem egy kicsit, hogy túl fáradt leszek, ugyanakkor eszembe jutott, hogy a lehető legalaposabban készültem, ha kellett a reggeli sötétben, ha Balczó Andráshoz hasonlóan 1 »'*> M1M Ml I ...............................mi IMII111 »MjM1 m '.flM.MlV.'.V f.V.«1M *.?.*.* Satupeka, Satupeka alakja, a széthulló Csehszlovákia világszerte becsült egyénisége, valóságos nemzeti kincs. A zlíni cipőgyári inas ma valóságos bölcs: szemlélete, gondolatai az öttusázó Balczó Andrással rokonítják. Zátopek kamaszkorában szerette meg az atlétikát. Hogy megkönnyítse a munkába járást, futva érkezett a cipőgyárba, s ugyanígy indult hazafelé a műszak lejárta után. Óriási akaraterő, kitartás és céltudatosság jellemezte már ifjú korában. Az 1968-as Prágai Tavasz leverésekor negyvenhat éves volt, s az elsők között írta alá a szovjet bevonulást elítélő tiltakozást, a Kétezer szót. A megtorlás is az elsők között érte — hazaárulónak, nemzetellenesnek bélyegezték a sajtóban, külföldre nem utazhatott, a nyilvánosság előtt szén a kis népeket alig veszi észre valaki A kis nemzet fiai minduntalan egyenrangúságukat igyekeznek bizonygatni Ezt tettem én is és rádöbbentem, hogy az élet maga is egy iszonyatos nagy futás, óriási küzdelem saját félelmeinkkel, szorongásainkkal és az ellenfelekkel Meggyőződtem róla, s nem is egyszer, hogy a nagy teljesítmények, a nagy eredmények hatalmas áldozatok árán születnek Én aligha voltam tehetségesebb, mint a vetélytársaim, ám több volt bennem az akarat, az elhivatottság. Eszembe sem jutott kihagyni egy edzést vagy egy versenyt. Sohasem kíméltem magam: ha fáradtam, bekaptam egy kockacukrot, feltöltődtem egy kis energiával és futottam tovább. Már az edzéseken eldőlt, hogy én fogok nyerni Aki minden idegszálával kellett este futottam, nem akadályozott a köd, a sár, a hó. ” „Minden embernek ki kell tűznie maga elé egy célt. Enélkül valószínűleg üres lesz az élete, sohasem ér el valamirevaló eredményt. A nemzetek előtt is ott lebegnek a távlatok Amelyik nemzet, nép vagy közösség nem tervezi a jövőjét, nem fogalmazza meg hová szeretne eljutni, az széthull Szinte az egész életet, az egész történelmet át tudja élni az ember a maratoni futás két és fél órája alatt. Az én időmben a maratoni futók még csodabogaraknak számítottak, s lám, pár évtizeddel később ez a futásnem az egészség megőrzésének fontos eszköze. Megvallom, néha elképzelhetetlen volt még számomra is, hogy eljussak a célig végtelennek tűnt a táv. Emil Zátopek (A szerző felvétele) Mégsem adtam fel a küzdelmet, s mindig nekem lett igazam. ” tyAz én időmben jóval kevesebben alkottuk az atlétika élmezőnyét, mint mostanában, nem volt annyi élvonalbeli futó, s akik rendre megmérkőztek egymással, azok jó barátok voltak egyúttal Pályafutásom során sohasem nyúltam tisztességtelen eszközökhöz, s velem szemben sem alkalmaztak ilyeneket. Számos barátom él a világ országaiban, akikkel a mai napig ápolom a kapcsolatokat. A sportversengés erkölcsössége és tisztasága nem tűri a nemzeti gyűlölködést és követendő példa az emberi együttélés számára, ” Itatta György Oaz, aki kimaradt mindenféle számítgatásból. Ő az, akire csak édesanyja és edzője adott volna százszázalékos esélyt az olimpia előtt, hiszen az aranyak előzetes számbavételénél inkább a hagyományos magyar sportágakat részesítjük előnyben: a vívást, a birkózást vagy a kajak-kenut. No de egy cselgáncsozó! Minden emberi számítás szerint a vert mezőnyben lett volna a helyük a magyaroknak a tatamin. Erre gyorsan begyűjtötték négy érmet, köztük Kovács Antal révén egy aranyat Az elsőt a magyar cselgáncsozás történetében. Valljuk be őszintén, ez a sportág nem tartozik kedvenceink közé. Ezek a fiúk amúgy is szép csendesen készülgetnek a világversenyekre. Szinte meglepő volt hallani, hogy Kovács döntőbe jutott. S hogyan? A „szakma” nagyjait verte olyan magabiztossággal, hogy az már megalázó volt. Igaz, ez a fiatalember majd két méter magas, és tekintélyes izmai, kilencvenöt kilója azért némi tiszteletet parancsolnak, ennek ellenére Anti még szakállt is növesztett az olimpián. Nos, nem tudni, milyen része volt a sikerben a szakállnak, de érdemes volt ilyen praktikához folyamodni. Hátha ettől jön meg az ember önbizalma. Kovácsnak megjött, aranyérmet szerzett. Könnyen felidézhető ez a késő esti győzelem. A brit Stevens fáradtan igazgatta ruháját, hátha kitalál valamit a villámgyors magyar fiú ellen. Pedig nem volt értelme az időhúzásnak. Kovács, mintha csak edzésen lenne, játszadozott vele. Talán el sem hitte, hogy az olimpiai döntőben van. Csupán a küzdelem végén emelkedett magasba a keze: győzelem. Nem tudom, ki hogy van ezzel a győzelemmel. Állítólag nem lehet elégszer megkóstolni a különleges ízét. Egerszegi és Damyi valami hihetetlen természetességgel lép fel a dobogó csúcsára, ők már megszokták, szinte nagyüzemi módon gyártják az aranyakat. Kovács azonban gyerek módjára zokogott azokban a percekben. Olimpiai aranyérmet nyert Magyarországnak — és Paksnak, a szülővárosának. Elég nehéz összehozni egy ilyen beszélgetést a bajnokkal. Nem mintha Paks túlságosan messze volna Pesttől, ám Kovácsnak mostanában igencsak megszaporodtak a teendői. S a sok meghívás, élménybeszámoló mellett még edzenie is kell. Az élet nem áll meg, javában készül a junior világbajnokságra. Azért mégis összejön a találkozó. Elegáns fiatalemberrel szorítok kezet. Magas, vállas, jóképű és szelíd. Ilyen embertől szinte azt várná az ember, hogy nagyhangú, és olyan a kézfogása, hogy attól összegyűrődik az ember keze. Persze, a látszat csal, nem ajánlom senkinek, hogy összeakaszkodjon a szelíd hangú fiatalemberrel. Igaz, most, hogy országszerte ismert lett, ilyesmire kevesen vállakoznának. — Sokan felismernek az utcán? — Otthon, Pakson sokan. Megrázták a kezemet, gratulálnak, dehát még nagyon friss az élmény, csupán néhány hete vagyok itthon. Aztán majd megszoknak engem is. Pesten kevesebben üdvözöltek, de már itt is észrevettem, hogy összesúgnak mögöttem. — Meg lehet szokni az ilyesmit? — Erre nem tudok válaszolni, nincs tapasztalatom ilyesmiben. Elvéggé még sohasem voltam olimpiai bajnok — Mennyiben változott meg az életed azóta, hogy hazatértél? — Nem vettem észre, hogy bármi is változott volna körülöttem. Persze, sokan telefonálnak, gratulálnak, és hivatalos kötelezettségnek kell eleget tennem. Azt szeretném, ha ugyanolyan ember maradnék, mint voltam. — Egy csapásra ismert ember lettél, mi azonban keveset tudunk rólad. Mi az, amit fontosnak tartasz elmesélni magadról? —Nem hiszem, hogy sokan kíváncsiak lennének erre. Csak pőre életrajzi adatokat mondanék Húszéves vagyok, komoly barátnőm van, szeretek olvasni, zenét hallgatni Paksra, a műszaki főiskolára járok bár most kihagytam egy évet, éppen az olimpia miatt, de azt hiszem, mindenki belátja: érdemes volt — Keveset tudunk eddig a cselgáncsról, nem nagyon kényeztettek el a jó eredményekkel. A hírek szerint a sportág léte is veszélyben forog, kevés pénz jutott rá. Lesz valami változás? — Remélem, igen, bár itt, Pakson a lehetőségekhez képest elég sokat kaptunk A labdajátékokra mindig többet fordítottak Szeretek focizni, van egy jó kis társaságunk nemegyszer győztünk le profinak mondott csapatokat De fáj, hogy a labdarúgóknak teljesítményükhöz képest aránytalanul sok pénz jut Nálunk a jobbaknak naponta két edzésen kell részt venniük rengeteget melózunk A cselgáncsozók most jól szerepeltek felhívták magukra a figyelmet Szöulban az öttusázók remekeltek megérdemelték a kiemelt gondoskodást Most talán mi következünk — Elismerésben most sincs hiány, elég szép pénzt kaptak a bajnokok. Mihez kezdesz egymillió forinttal? — Kilencszázötvenezret kapok Még nem tudom, mit csinálok vele. Talán értékpapírokba kellene fektetnem... — Sok ismertté vált embert környékeztek meg a ,jó barátok”. Nem okoz néha gondot a népszerűség? — Nem tévesztem össze a népszerűséget a barátsággal Nem mondom, jólesik az ünneplés, meg is hatódtam, amikor hazaérkeztem, és olyan fogadtatásban részesítettek amilyenben szerintem még kevés embernek volt része. — Most mit jelent számodra a sport? — Ugyanazt, amit eddig Persze, némileg megváltoztak a körülmények hiszen én már csak olimpiai bajnokként léphetek szőnyegre. Nincs bennem nagyképűség máig is az ellenfelek sokkal jobban odafigyelnek rám, mert számukra dicsőség legyőzni az olimpiai bajnokot Nekem pedig még többet kell dolgoznom, nehogy elkapjanak Eddig az volt a szenzáció, ha én győztem le egy-egy nevesebb, tapasztaltabb ellenfelet Most fordult a kocka, az lesz a nagy hír, ha engem vernek meg — Szinte minden nyilatkozatodban megemlíted az edződet... — Túlzás nélkül állíthatom, hogy Hangyássy László mester — a Hangya — atyai jóbarátom. Rengeteget köszönhetek neki, ő az, akiben feltétlenül megbízom, aki nagyon sokszor átlendít a holtponton, aki akkor is rá tud venni a munkára, amikor én már azt hiszem, nem megy tovább, és elegem van az egészböL A monoton edzéseket néha megunja az ember, ám amikor Hangya szól, hogy csináljam, egyszerűen nem tudok nemet mondani, hiszen tudom: értem, értünk csinálja az egészet — Mindenki másképpen éli meg a sikert. Te mire gondoltál a dobogó tetején a Himnuszt hallgatva? —Ha én azt tudnám! Úgy éreztem, mintha álom lenne az egész, s óvatosan kellene mozognom, nehogy hirtelen felébredjek Annyira hihetetlen volt, fel sem fogtam, mi történt velem. Néha még most is elő kell vennem az aranyérmet, hogy elhiggyem, tényleg én vagyok az olimpiai bajnok. Sőt, talán a legfiatalabb, mert legjobb tudásom szerint húszévesen még senki sem nyert olimpiát a cselgáncsozók közül — Végül egy apróság. Mit szólsz új keletű becenevedhez? — Az Atom Antihoz? Hízelgő. Bár ha elégedetlen lennék vele, már akkor sem tehetnék ellene semmit Paksi vagyok ráadásul Antal—érthető a névadás: Atom Anti Jánosy Károly A cselgáncsozó
