Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)
1992-09-18 / 209. szám
IV IÖIJ»HÁLS 1992. SZEPTEMBER 18. CSALÁDI KÖR „Kívánhat-e ember többet: Derékaljnak szülőföldet, S két cserefa tömött árnyát Szemfedőnek.’ Egy iskátulya szülőföld Ifányédi Sándor (rta «torokat Tamás! Áron sírjára című versében. Art l\a helyet, ahol nyugodni kívánt, Tamási Áron maga jelölte ki, a farkaslaki templomkerítés és a temető között. Síremléke egy kőtömbből készült, Szervát!usz Tibor és Jenő alkotása. Ez a hely ma szinte zarándokhely: az Erdélyt járó utasok megállnak, hogy néhány gondolatnyi Ideig adózzanak a nagy hó emlékének. Tamási Áron szülőházát, bár nincs messze, kevesebben keresik meg. Hosszú gyaloglás után, kövezetten, hepehupás utcákon lehet odajutni. Egy évtizeddel ezelőtt, ottjártunkkor élt még Gáspár bácsi. Azóta szinte semmi sem változott: csak a tábla kopott meg a kerítésen, és a fák nőttek nagyobbra. A kertben most Is rend, az udvar gyepszőnyege lekér szátva—mégis érezni, hogy a háznak nincs már lakója. Várakozunk. Egy idő múlva előkerül Erzsi néni, az utolsó a testvérek közül, hozza a nagy kulcsot, hogy kitárja a műemléknek is beillő házacska ajtaját Aztán — a csoport tagjainak kérdéseire — mesél,,. — Múltkor mondta egy tanár, hogy jőnek Csehszlovákiából többen. Az Isten éltesse mindannyiukot, Tamási Erzsi vagyok — mutatkozik be. — Tessék, ha körbe akarnak menni, innen indul e. — Erzsi néni, meséljen valamit a bátyjáról, a gyermekkori élmenyekről! — Csak én gyermök nem vótam vele, mert tizennígy évvel nagyobb vöt, mint én! Amikor születtem, ő már Udvarhelyt a gimnéziomba, iskolába járt. S Így gyermökök nem vétünk együtt. Csak édösanyám amiköt mondott, csak azokból valamit ha tudok, amit é nem felejtettem. Örökké mondta, hogy az ujját, miké kilenc éves vöt, akkor lőtte vöt é. Itt a szomszédba vöt egy legén, s karácsony éjjelin akkor a leányokhoz möntek kántányi a legényök. S a pisztoly bé vöt tőtve. S az asztalon vót. S addig babrálta,-hogy elszót a pisztoly, s akkor a hüvelykujját elvitte. Nagy sírva hazajött, s reggel vitték Udvarhelyre a kórházba. Kilenc hétig vót a kórházba Udvarhelyt. De nem tudták semmivel visszaragasztani, gyógyítani. A lábáról es vágtak le húst, a karjáról es, de nem forrt meg semmi. Aztán későbben levágták az ujját. S úgy javult meg. Édesapámnak az apjának vót egy testvíre, a kánonok Gyulafehérváron, a püspök mellett, s az azt mondta, hogy adják iskolába, mer úgysem lesz munkás embör belőle. S akkor aztán beadták az iskolába, mikor a hat osztályt kijárta, bévitték Udvarhelyre a gimnáziomba. Azt mondta édesanyám, hogy az első évbe nem nagyon forgódott jól. S még vót ott egy fiú. S karácsonykor hazaengedték vakációra azt a másikot, de őt mögbüntették avval, hogy nem öngedték haza. Hogy rossz vót. Édesanyám sírt, hogy nem öngedték haza, s az az asszon mondta neki: „Ne sírj, me hátha jövőbe tiédet engedik s az enyémöt nem”. De aztán úgy, hogy édesapám se tudta s a kánonok se tudta, fogadott egy tanárt, s azt fizette. Valamennyi üdőre, no! S azután, azt mondja, nem kellett se tanár, se semmi: ő aztán saját maga magát emelte örökké. Má a dologba is úgy belé vót jőve gyerökkorába, hogy amikor nyárba hazajött vakációra, akkor őt mindenki meg akarta fogadni kaszálni. Mer akkor es ugye olyan gazdaság vót, hogy egyik fogadott napszámost, s a másik pedig mönt más keresetre. S mindenki hítta, hogy menjen neki kaszálni, me olyan kaszás vót, hogy szerették erősen. S a későbbi üdőkbe azt mondta, hogy én nem megyek, mindenkinek nem kaszálom le a fűjit, én nem azért tanulok. De aztán kísőbben, mikó még hazajött Magyarországról, Ágnes néném má özvegyasszony vót, s még akkor is a kertjit es neki lekaszálta. Aztán arró vót szó, hogy félévét itthon tőti a faluba, s a felet Magyarországon. De aztán a betegség s a halál bekövetkezett, s így nem sikerűt. De mikor édesanyám halt meg, akkor es itthon vót a feleségível. S akkó a kezeit megcsókúgatta, s az ágy mellé félreállott, s úgy imádkozott. — Vallásos ember volt? — Igen. Katolikus vót. Ebbe a faluba nem es sok vót más vallású. Mind katolikusok vagyunk. S akkor nem vót ez a nagy diófa, s ezek a nagy házak. Ide a tornácba mikor kiüt, a templom jól látszott ide s valahogy élvezte itt lenni. Szerette. S mikor mönt Amerikába — azt mondta édesanyám —, a veteményeskertből egy gyufás iskátulyába fődet tett, s a szülőföldet vitte magával. S mikor hazajött, akkó hozta. A patakon túl ott lakott a testvérem, Ágnes. Aztán az_ olyan mondó vót, mint a muzsika! Ügyes vót, fiatal vót, no. Fiatalkorába mindenki ügyesebb, mint öregkorába. S azt mondta Ágnes néném, hogy ha valamijéhez egy kicsit hozzányúlt, akkó már megismerte, kérte: .Ahhoz ki nyút hezza?” Hogy nem lehetött semmihöz hezzanyúni, ami az övé vót. Jó embör vót máskülönben, csak ugye olyan komoly vót na, s a hazugságot nem szerette. ő nem gyűtött vagyont, mint egyegy. Idósanyámat őrökétig rendözte, pénzzel s amivel lehetött. S a sírkövet is ő csináltatta nekik. Mert idösapám még 1927-ben möghalt, neki nem maradott fényképe. — Erzsi néni hány éves? — Én nyócvanegy. — Isten éltesse. — Köszönöm szépen. Én es mé öreg vagyok. — S hogy élnek itt Farkaslakán az öregek, a nyugdíjas emberek? — Hát ügyi vannak olyan állami nyugdíjasok es többen. Azok még valahogy, valahogy. De a birtokkal bizony nem nagyon tudunk dógoznyi, ugye öregek vagyunk mosmá, nem lehet, ha kicsi van, úgy se. S eppen most olvastam az újságbú, hogy ezön a héten a nyugdíjasok, amelyek a gazdaságba dógoztak, s ónnal nyugdíjasok, a szövetkezetnél a február s a márciusi fizetést felvehetik. Aztán hogy menny rt adnak, azt nem lehet tudni. — Az öregemberek összejárnak beszélgetni? — Hé nem nagyon járnak össze. Ezelőtt, mikor édösapám élt — az Isten nyugtassa —, inkább összejártak. Hajnalba felkeltek, s a marháknak enni adtak, s akkor elmentek egyik a másikához, beszélgettek. Akkó nem vót villany se, semmi, s mégis elmentek a sötétbe. Most nemigen mennek úgy házilag beszégetni. — Miért nem? — Hé én nem tudom — nevet Erzsi néni. — Az öreggel a fiatalabb nemigen áll szóba, hogy beszígessenek, s az öreg aztán otthon meg kell húzza magát, ott es csak úgy kicsit lehet beszélgetni. Mez az öreg a háznál kárt csinál, ha valamit mond. — Gyakran hívják Erzsi nénit, hogy nyissa ki ezt a házat? — Hát igen. Ma még nem járt más senki. Tegnap már többen vótak, öthat látogató es vót. Csoport kettő vót, s azon küjjel vótak még gyerökőkkel s családdal. De hát itt dógoztam tegnap es. Itt vótam délelőtt es, csak nemrég hazamöntem, hogy felöltözzek. Szomszédba van egy halott, s hogy menjek a temetésre, felőtöztem. S akkó jött egy embör, hogy jőjek. — Ki viseli gondját ennek a háznak? A múzeum? — Hát én visellöm, egyedül. S a férjem amit tudott, csakhogy ő es má öreg. S a tavaszon a karja eltörött, s azóta beteg. Menése es gyenge. Kelni felkel s felőtözik, de nem nagyon járkál, csak így otthon. Felkel, s akkor eszik s visszafekszik megint, s így. Me öreg, nyóevanhat éves. — Tudom, hogy Farkaslakán mindenkinek van még egy neve, hogy meg tudják különböztetni, mert sok egyforma név van. A Tamási családnak volt-e ragadványneve? — Nem vót. Édösapámnak amikor legény vót. Me az ű apja es korán meghalt. S hát ugye rossz társaság kerül örökétig a fiatalnak. Szógalegényökhöz békeverödött, s akkó nekiálltak a rosszat reafogták. S akkó valamit aztán mondtak, de hogy mit mondtak, azt nem tudom. De hát mindenkinek itt sincsen eppen.. többnek van, s a csúfneveiről még jobban ismerik. — Mondjon egypárat, Erzsi néni! — Pocakné, s akkor Picula, s akkó Bot s ilyenyök vannak. — Minek alapján nevezik el őket? — Jaj, hát mikor a gyermök iskolába jár, sok olyan van, hogy még macskának vagy csűrkónek es nevezik. S aztán rajta marad. A mostani fiatalok még csúfondárosabbak, mint ezelőtt. Sokkal. Végignéztük a régi tárgyakat, fotográfiákat, beírjuk nevünket az emlékkönyvbe, elköszönünk. Az úton azon tőrjük a fejünket, vajon mi lesz a sorsa a Tamási-kúriának, ha már Erzsi néni sem lesz. Bízunk benne, hogy Farkaslakán akad majd, aki tovább Őrzi a házat, akik tovább őrzik ezt a csodálatos, balladáé nyelvet—s a szülőföldet; akár egy gyufás iskátulyába rejtve is. HARASZTI MÁRIA I EGÉSZSÉGVÉDELEM Mielőtt a cukorbetegek étrendjét ismertetném, hadd hangsúlyozzam, hogy a diétás táplálkozás, a megfelelő ételek fogyasztása, bizonyos ételek kizárása az étrendből minden betegség gyógyításának alapfeltétele. Szinte fontosabb, mint maga a gyógyszeres kezelés. Az orvos úgy írja elő, hogy a szervezet működését úgy szabályozza, hogy bizonyos szerveket ne terheljen, hanem könnyítse azok működését A cukorbaj a metabolizmus olyan bonyolult elváltozásával jár, amelyre teljesen egyértelmű feleletet a tudomány mai állása mellett nem adhatunk. Ezért kell minden összetevőjében, tüneteivel együtt vizsgálni, rendszeres ellenőrzésekkel figyelni a szervezet reagálását a kezelésre, az előírt kímélő, diétás étrendre. Minden beteg esetében egyénileg kell meghatározni a betegség típusát, előrehaladottságának fokát, az esetleges szövődményeket, és természetesen ennek megfelelően kell kezelni, a diétás étrendjét összeállítani. Ezt azért kell külön hangsúlyoznunk, mert a betegek többsége szívesen cserél véleményt, „tapasztalatot" egymással. Hajlamosak arra, hogy ne az orvos, hanem betegtársuk „tanácsát", gyógyszerét fogadják el, mondván az ettől vagy attól lett jobban, tehát ez vagy az a módszer (gyógyszer), kezelési mód jobb, mint a számukra előírt Ez nagyon veszélyes játék a megmaradt egészséggel, a gyógyulás esélyeivel. Persze azért vannak általánosítható, minden cukorbeteg számára fontos tanácsaink. A diétára utalt cukorbetegeknek lehetőleg mindig rendszeresen, ugyanabban az időpontban, naponta hatszor lehetőleg kis adagokban kell étkezniük. Sokan tévesen úgy vélik, ha nem esznek, ezzel hozzájárulnak testsúlyuk gyorsabb csökkenéséhez, tehát könnyebben lefogynak. A divatos, reklámozott fogyókúráktól minden cukorbeteg óvakodjon. Ugyanis az amúgy is felborult inzulinegyensúly ellen ez kimondottan merénylet, s már egy-egy étkezés elmulasztása, időpontjának be nem tartása is rosszullétet okozhat, sőt kómát idézhet elő. * * Iktassák ki étrendjükből a cukrot — helyettesítsék mesterséges édesítőszerekkel. Ne fogyasszanak édességeket, cukorkát, csokoládét, cukorral tartósított befőtteket. Korlátozzák a több cukrot tartalmazó gyümölcsök fogyasztását is. Sok fehérjét kell fogyasztaniuk. Már említettem, hogy fehérje a sovány húsokon kívül a túróban, tojásban, sajtokban van. A borjú-, a marha- és a birkahús könnyen emészthető, változatosan elkészíthető. A baromfihúsok közül a csirke és a pulyka húsa soványabb, tehát ezeket részesítsék előnyben. Jó lenne, ha a házinyúl fogyasztásától nem idegenkednének olyan sokan, ugyanis nemcsak ízletes, hanem fehérjékben is rendkívül gazdag a húsa. A burgonya C-vitaminban gazdag, változatosan elkészíthető, de a cukorbetegeknek sokkal több főzelékfélét kellene fogyasztaniuk, lehetőleg saláták formájában. A cukorbeteg rendszerint több folyadékot kíván. A cukormentes citromlével ízesített ivóvíz, a gyógyszertárban nagy választókban kapható — számára is ajánlott — teák mellett ásványvizet is fogyaszthat, ha megbeszélte az orvossal. Mit tegyen, ha nem tud lemondani a kedvenc süteményéről, a rétesről, et kelttésztáról? Nos, ha néha-néha megeszik egy-egy falatkát semmi sem történik. Ha azonban többet kívánna belőle, „csapja be magát" mesterséges édesítőszerrel készített „nyalánksággal". De csak mértékkel fogyaszthat az így édesített finomságokból is, ha nem akar visszaesni súlyban, vércukorszintben előző állapotába. Gyakori panasz, hogy ilyen diéta mellett éhes a beteg. Ha éhségérzete van fogyasszon gyümölcsöt, joghurtot, sovány sajtot, vagy tojást. A mértéktelenség azonban nagyon megbosszulhatja magát: gyomorpanaszok, emésztési zavarok fordulhatnak elő. Próbálja meg tehát lehetőleg pontosan és fegyelmezetten megtartani az előírt diétát a beteg, s ha ellenőrzésre megy, őszintén vallja be azt is, ha ez nem mindig sikerült. Dr. Cs. J. POSTALÁDA Sok igazság van abban, amit a mezőgazdaság helyzetéről írtak. Szinte kilátástalan, hogy megoldást találjanak. Azért nem ártana, ha a nagyüzemek vezetői magukba szállnának, s megvizsgálnák, vajon egyáltalán komolyan gondolják-e a „váltást"? Új társadalmi feltételek között más gondolkodásmódra, munkafegyelemre volna szükség. És hát... két utalást is találtam a kerekasztal-beszélgetésben arra, hogy — lopnakl Az egyik helyen libát, a másikon talán disznót, a harmadikon — a szövetkezet elnöke szerint —, ha elmaradna a fizetés, min* dent szérhordanának. Miért nincs sehol fegyelem? Ha már kapitalista módon akarunk gazdálkodni, akkor elsősorban úgy kell dolgozni és dolgoztatni. Melyik kapitalista tűmé meg a farmján, a gyárában azt a munkást, aki lop? Vannak a lopásnak más formái is. Például: a vezetők azt panaszolják, hogy drága az üzemanyag. (Igaz, azóta egy koronával lement az ára, de mi az a többi tényezőhöz viszonyítva?...) Nos, úgy látszik, a traktorosoknak nem drága a nafta. Ma is, éppúgy, mint a régi „szép szocialista" időkben traktorral járnak haza ebédelni a mezőről, a telepről. Sokszor 2—3 kilométer az út. És hogy ne kelljen kibe kapcsolgatni a motort, amíg ebédelnek, a házuk előtt pöfög, megy a motor. Hogy meddig tart az ebédidő? Attól függ. Háromnegyed-egy óra hosszat biztosan. Oda se nekiI Telik rá a szövetkezet, az állami gazdaság drága üzemanyagábólI És ha még azt is kiderítené egyszer egy alapos ellenőrzés (de soha nem fogja tudni kideríteni), hogy hány liter nafta kerül a sofőröktől „maszek kézbe7 így aztán soha nem juthat előbbre a mezőgazdaság. Külön téma lehetne a munkalegye lem. Arról miért nem tartanak kerekasztal-beszélgetést? Cs. A. Kassa JMVV • UJ ! • UJ ! • UJ! • UJ! • GAZDABOLT a magyarországi Komáromban a KALMÁR KÖZBEN (a Mozi utcából nyílik) eladásra kínál holland és magyar vetőmagokat, permetezőszereket, fonott és műanyag árukat nagy választékban és kitűnő minőségben Nyitva: hétfőtől péntekig: 9.00-től 17.00 óráig Szombaton: 8.00-tól 12.00 óráig. SZUM-409
