Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-11 / 136. szám
1992. június 11. Szabad ÚJSÁG Utaznivágyók kis kálváriái, avagy: Miért nincs útlevelem? Alacsony a vérnyomása? Igen? Akkor látogasson el a Nagykaposi Körzeti Hivatalba. Ott egész biztosan helyrebillentik. Különösen az útlevélosztályt ajánlom a kedves olvasó szíves figyelmébe. Bámulatos eredményeiket az alacsony vérnyomás gyógyítása terén sok korszerűen fölszerelt kutatóintézet is megirigyelhetné. És mi áll a Nagykaposi Körzeti Hivatal dolgozóinak rendelkezésére? Semmilyen korszerűnek nevezhető fölszerelés. Egy régi, szocreál típusú panelház, szűk lépcsők, ronda kékre mázolt lift. Meg irodák. A körzeti hivatal megalakulása után közhírré tétetett, kidoboltatott, akarom mondani ki-hangszóróztatott faluszerte: útlevélügyben ezentúl nem kell senkinek a járási székhelyre, Terebesre fáradnia (ami istentelenül meszsze van), haném itt, helyben, a körzeti hivatalban egy-kettőre elintézik útlevélkérelmét. Nosza, megörültek a polgárok, mégiscsak van valami jó ebben az új rendszerben! És elindultak boldog reményekkel a szocreál típusú panelház felé. Én is megpróbáltam. Mit mondjak, ha valaki elmeséli, milyen kálváriát kell járnia a szerencsétlen halandónak, ha új útlevelet akar készíttetni, el sem hiszem. Balgán abban reménykedtem, hogy a bársonyos (?) forradalom^) tiszta(?) szele(?) csökkentette az állami hivatalnoknak nevezett paraziták létszámát. Ismerik ezt a fajt, nem? Magas lóról beszélnek az elibük járuló közönséges földi halandóval, rosszindulatúan néznek rá, aktákat tologatnak, pecséteket pufogtatnak, többnyire reggeli-, tízórai-, ebéd- vagy uzsonnaszünetük van, esetleg éppen távoztak az „Iktatóba' a „Nyilvántartóba" vagy valahová... Olyan magasztos a viselkedésük, mintha legalábbis angol királyi vér csörgedezne az ereikben és észre sem vesznek, míg egy borítékot, vagy konyakot, vagy kávét, vagy bonbont nem helyezel a kezük ügyébe, alázatosan, kezüket csókolva. Azt hittem, némileg csökkent ennek a siserehadnak a létszáma, de nem. Bársony ide, forradalom oda, maradtak a helyükön, összenőve a székükkel, sőt szaporodnak. Eddig csak a terebesi járási hivatal otthonos kis irodácskáiban burjánoztak, most már begyűrűztek Nagykaposra is. Lassan kenyeret is csak úgy lehet majd venni, ha előtte két héttel beadsz egy kérvényt, fényképpel meg százkoronás okmánybélyeggel ellátva. Egyszer, kétszer, háromszor... Visszatérve az útlevélosztály szamaritánus-orvosi tevékenykedésére: elmentem egyszer. A lépcsöházban rengeteg ember szorong. „Biztos valami segélyre várnak" - gondolom. A tömegben egy ismerős. - Helló- intek felé. Elkínzottan visszaint:- Csak nem útlevelet akarsz csináltatni?- De. Azt akarok - mondom.- Itt a sor vége - bök a háta mögé. Felnézek a magasba, hogy majd kitekeredik a nyakam. Két emeletnyit kígyózik a sor. Illetve nem is csak egy szimpla sor, mert kettesével-hármasával álldogálnak az emberek a lépcsőfokokon.- Na, szia - intek az ismerősömnek és elhúzok. Ezeknek, úgy látszik, ma nagyon sürgős lehet. Akkor még nem tudtam, hogy MINDENKINEK ennyit kell várakoznia. Elmegyek másodszor. Ravaszul, a munkaidő vége felé érkezem, alig egy tucatnyian várakoznak. Na látják, kérem. Ilyenkor kell jönni. Sikerült is egy üres űrlapot kerítenem. Otthon szépen kitöltöttem, csináltattam egy fényképet, és röpke egy hét múlva megint elballagtam a körzeti hivatalba. Megmondom őszintén: előre megfontolt szándékkal, aljasul kitervelve megint a munkaidő vége felé érkeztem, gondolván, biztos megint kevesebben lesznek és egy-kettőre sorra kerülök. Tévedtem. Vagy negyvenen voltak még mindig. Három órakor kijött egy hölgy és hűvös udvariassággal közölte, hogy nekik most menniük kell, emberek, jöjjenek vissza egy hét múlva. Azok is, akik tíz perce jöttek, azok is, akik egy órája. Az emberek fölháborodottan lobogtatták a kérvényeiket, fényképeikét és okmánybélyegeiket, de ez mit sem segített. Kezdett érdekelni a dolog. Az útlevélosztály négy alkalmazottja hetenként egyszer(!) Terebesröl érkezik Nagykaposra. Hogy tartósan itt időznének, azt nem lehet mondani. Kedden délután egytől háromig. Azt hiszem, ez a „munkaidő“ még szimbolikusnak sem nevezhető. És ha egykor itt vannak, vajon mikor indulnak Terebesröl? És vajon ott reggel hánytól kezdenek dolgozni? Egyáltalán: hogyan állnak munkaidő dolgában? Csupa megválaszolatlan kérdés Egy hétig gondolkoztam a dolgon. Felvirradt a negyedik kedd reggel is, amióta foglalkozni kezdtem útlevelemmel. Egész délelőtt haditervet kovácsoltam, délben pedig, a várható megpróbáltatásokra való tekintettel, tartalmas ebédet vettem magamhoz. Aztán autóbuszra kaptam és kalandra fel! Irány a körzeti hivatal. Elhatároztam, hogy én bizony végigvárom az egész két órát. Az akció kezdete: tizenkét óra harminc perc. Fél egykor már a helyszínen voltam. Nem feleslegesen, mert már voltak ott úgy negyvenen-ötvenen. Hát beálltam én is, utánam pedig még jöttek jócskán, úgyhogy egy órára lehettünk is vagy százan. A tömeg pesszimista volt. Én is, ez talán összefügg azzal a ténnyel, hogy már negyedszer, vagyis negyedik hete, vagyis kereken egy hónapja szeretnék útlevelet készíttetni. Egy-két ember hangot is adott komor véleményének: - Ennyi embert hogy’ is lehet elintézni két óra alatt?! De azért álltunk türelmesen, szorosan összepréselődve, mint a birkák. Miért is ne bíznánk fürge és ügyes hivatalnokainkban?! Akik meg is jöttek, Íme. Taktikusan kezdték: a második emeletről, ahol is a szeánsznak, akarom mondani, az útlevelek kiadásának kellett volna zajlania, fölmentek a negyedikre. A tömeg meglódult, utánuk! Ilyen könnyen nem menekülnek! A sor vége, amelyik eddig az épület előtt kígyózott, fölmasírozott a földszintre, valamint az első, második és harmadik emeletre. Ennek az lett a következménye, hogy ha valaki az egyik emeletről a másikra akart föl vagy lemenni, az csakis lifttel tehette. Szokás szerint akadt néhány ügyeskedő, aki kihasználta a helyzetet. Alighogy megérkeztek, gyors pillantással fölmérték a terepet, habozás nélkül beléptek a liftbe és csak fönn, a negyediken szálltak ki, közvetlenül az ajtó előtt, ahol is szemtelenül beálltak a sorba. Mondanom sem kell, hogy a tömeg ezeket a cseles alakokat nyomban lehurrogta. Ismerik ezt a jelenséget, ugye? A sorbanállók mindaddig együtt tartanak, szembeszállnak bárkivel, míg valaki jogtalanul előre nem akar kerülni. Az ilyeneket aztán nyomban elintézik. A barát az barát Állunk, álldogálunk. Negyed óra, fél óra. A sor egy tapodtat sem mozdul.- Most intézik azokat a kérvényeket, amelyeket magukkal hoztak - mondja egy hölgy. - Az ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól - teszi még hozzá. Miért is ne intézné el egy hivatalnok az útlevelet gyorsan az ismerősének, barátjának avagy rokonának? Intézze. De ne akkor, amikor félfogadás hetente egyszer, két óra hosszat van Nagykaposon. Intézze el Terebesen, menjen be egy fél órával hamarabb a munkahelyére, vagy maradjon ott egy fél órával tovább, de ne ebből a szerencsétlen heti két órából csípjen le, amit a járási hivatal méltóztatott kegyesen az ungvidéki polgárok rendelkezésére bocsátani! Lassan mégiscsak elkezdődik valami mozgás. Bemegy valaki, majd kijön. (Jó sokára.) Többen az órájukat nézegetik. Igen, én is. Számolunk. Mennyi idő kell egy ügyfél kérvényének elintézésére, hányán vagyunk és meddig tart a félfogadás. Mindezen állandókat összevetve egy egyszerű alapiskolás matematikai képlet alapján kiszámítható, hogy a tömeg kétharmadának 0, azaz nulla esélye van kérvényének elintézésére. Ezt természetesen mindenki tudja - és természetesen senki sem távozik. Az ember már csak ilyen, reménykedik a csodában. Különben is: vizet fakasztani a sivatagban, esetleg azt borrá változtatni korántsem olyan nagy csoda, mint az lenne, ha ma itt mindenki sorra kerülne. Állunk, álldogálunk. Egy öreg néni tipeg ki az ajtón boldogtalanul. Még egy percet sem volt benn.- Okmánybélyeg - mondja nincs okmány bélyegem. Pedig a faluban úgy hangszórózták, hogy itt helyben adnak.- Igaz - erősítik meg többen. - A múlt héten még mindenkinek adtak. A néni lassan megy, a várakozók utat engednek neki. Megy okmánybélyeget venni. Nem siet: bölcsen tudja, hogy már csak a jövő héten kerülhet sorra. A2 ember találékony A sorbanállók nyomban izgatottan szervezkedni kezdenek. Ugyanis vannak még néhányan, akik naivul csak pénzt hoztak magukkal és nem bélyeget. (Na látják, kérem, és még azt mondják, hogy pénzzel mindent el lehet intézni!). Egynéhányan el is távoznak bélyegre vadászni, szigorúan meghagyva ismerőseiknek, tartsák a helyüket a sorban. Először is elmennek a legközelebbi trafikba. Ott nincs okmánybélyeg, tudom. (Tegnap kérdeztem.) Aztán csakis a postára mehetnek, nincs is messze, csak egy kilométer. Talán ez lenne az intézkedés célja? Egy kis sétára, sportolásra serkenteni az ellustult, elhájasodott és elkényelmesedett állampolgárokat? Hm-hm. Azért csak várakozunk tovább. A sorbanállás közelhozza egymáshoz az embereket. Közelebb már nem is igen lehetne: orrom egy zakós hátába mélyed, vesémbe valakinek a könyöke nyomul jó mélyen, lábamon pedig egy tizenkettes tornacipővel fölszerelt láb tápod. Gazdája, egy egykilencven magas kiskamasz fölényesen elnéz a tömeg feje fölött. Félénken megkockáztatom, hogy talán levehetné végre az otromba patáját a szandálomról.- Észre sem vettem - mosolyog bocsánatkérően. - Ez a tömeg...- Bizony. És meleg. És ahány nő, annyiféle csodás (és erős) parfümillat. Egy illatorkán, amely sűrű fellegekben gomolyog az emberek feje felett. A körzeti hivatal alkalmazottai, akik; nem az útlevélosztályon dolgoznak, egyre ingerültebben vágnak utat a tömegben, míg rá nem ébrednek, csakis lifttel mehetnek egy emelettel feljebb. 5 Fél három. Most már nyilvánvaló, hogy a tömeg nagy része hoppon marad. Egyre nő a zúgolódás, az emberek tolakodnak, mindenki igyekszik egyre közelebb jutni a bűvös ajtóhoz.- Nekem csak egy nyomtatvány kell! - kiált föl valaki kétségbeesetten a sor végéről. - Nekem is! Nekem is! - jelzik többen. Kijön egy hölgy, nagy nehezen rászedjük, ugyan, hozzon már egypár üres nyomtatványt, kérjük tisztelettel, kezitcsókolom. Vajon miért nem tesznek ki ide valahová egy asztalra egy egész paksaméta űrlapot? Tiltja a törvény? Vagy túl drága? Hoz. Szétkapkodják, kézről kézre járnak a fehér papírlapok a tömeg feje fölött. Aki megszerezte, boldogan távozik, értékes zsákmányával. Egy valódi nyomtatvány! Meghatódva szemlélem őket. Istenem, én is ilyen boldog voltam egy hónappal ezelőtt, mikor először jártam itt. Lassan ideje lenne megünnepelni az évfordulót! Üt az óra: fájront De hagyjuk a nosztalgiát. Térjünk vissza a rideg jelenbe. Mindjárt három óra. Vagyis fájront. De senki sem megy el. Lincshangulat van kialakulóban. Többen hangosan méltatlankodnak, hogy őket mára citálták be, átvenni a kész útlevelület. Nem tudom, mit idegeskednek. Legföljebb eljönnek egy hét múlva. Vagy bebuszoznakTerebesre. Reggel be, délben vissza. Vagy este. Esetleg autóval. Oda-vissza alig több, mint száz kilométer. Végre! Három óra, kereken. Kijön egy csinos hölgy és hűvös udvariassággal közli, hogy nagyon sajnálják, de indulniuk kell a buszhoz. Szemmel látható viszolygással tekint erre a tolakodó, kiabáló, izgága csürhére, amellyel annyi a baj és a gond. Tényleg: viselkedjünk emberek! Azért kíváncsi lennék a csinos hölgy viselkedésére, ha hetente itt kellene szorongania egy vacak útlevélért. Na de sebaj, befejezésül dühösen közli, hogy nyugodtan jöhet mindenki Terebesre, ott mindennap vannak. Aztán elmenekül, becsapja az ajtót. Egy ideig csönd. Aztán megszólal egy buszsofőr: - Most nem is megy semmiféle busz Terebesre. Egymásra nézünk. Megint kitoltak velünk. Én, személyesen többször nem jövök. Már nem érdekel az útlevél. Hidegen hagy. Kell a francnak. Nagyon jól megleszek nélküle. Vagy megvárom azt az időt, amikor a határok immár szimbolikusak lesznek a nagy, közös Európában és az ásítozó vámosok csak unottan integetnek majd a határátkelőhelyen: menjen már át azon a nyamvadt határon, kérem, miért tartja fel a forgalmat?! Befejezésül azonban idézném egy, a tömegben higgadtan várakozó úriember szavait: „Akkor mire való ez az egész bagázs?“ TÓTH FERENC Az érték a falvakon van! Emlékörzö vállalkozás A Szlovák Műemlékvédelmi Hivatal rozsnyói részlege számbavette a régió településein fellelhető történelmi, néprajzi értékeket, és arra az elhatározásra jutott, hogy mentőakciót indít a védelmükben. Azzal a javaslattal keresték fel az „értékhordozó" falvak polgármestereit, hogy az adott településen még fellelhető régi épületegyüttesek és a múlt hangulatát árasztó, megmaradását biztosítandó, nyilvánítsák ezeket a létesítményeket, tájrészleteket műemlékvédelmi övezetté. Az ötletet eddig a lucskaiak fogadták a legnagyobb lelkesedéssel, így a műemlékvédelmi hivatal megkezdhette a helyi önkormányzat által megvitatandó statútum kidolgozását. Ha a falu képviselőtestülete áldását adja erre a tervezetre, és jogi érvényességet nyer, akkor a helység „Felvégnek" nevezett szakaszán szakmai véleményezésen alapuló engedélyezéshez lesz kötve bárminemű építészeti vagy környezeti beavatkozás. A műemlékvédelmi törvény értelmében minden tulajdonos köteles lesz gondoskodni az épület állagáról. De mivel össztársadalmi érdek is egyben, hogy a műemléképületek fennmaradjanak - a speciális karbantartási munkálatok költségeinek részbeni fedezésére (főleg a kispénzű nyugdíjastulajdonosok esetében) - központi támogatásra is számítanak. A sors iróniája, hogy ennek az isten háta mögötti településnek végül óriási előnye származik abból, amit eddig hátrányként kellett megélnie. Az építkezési tilalommal sújtott kisközségnek az utóbbi évtizedek alatt mintegy felére csökkent a lakossága. Jelenleg alig több mint kétszáz léleknek az idillikus otthona, ahol a házak stílusjegyei a századvég hangulatát idézik. Ezen belül néhány régi házat külön is műemlékké szeretnének nyilváníttatni. A faluköz romantikus „képződményeit" és természetes „megnyilvánulását", pedig a legnagyobb gonddal kívánják fenntartani. A zúgókon tovafutó patakocska, a favályús csurgók, a vízforrások fölé helyezett hatalmas fagyúk (köpűk), a sajátságosán lucskai kőkerítések, az utcaközi bájos ligetek mind-mind megannyi múltra emlékeztető varázslat, szürke hétköznapjainkat felüdítő csoda-jelenés. Csak remélni tudjuk, hogy más településeken is cselekvő akarattá érik a nagyszerű emlékörzö vállalkozássá terebélyesíthető a „műemlékvédelmi zóna" ötletei (korcs máros) (A szerző felvétele) i I
