Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-30 / 126. szám
1992. május 30. 7 Szabad UJSAO Királyfia Két gondnokkal, gazda nélkül A kastélyépület és a hozzá tartozó mintegy 300 hektáros mezőgazdasági földterület hivatalos gondnoka az Ipolysági Állami Gazdaság deméndi központja. A kastélyparké — melynek a területe 4,5 hektár — viszont Egeg község. Marcus Aurelius egyik alvezérének képmása Ezek az adatok találhatók a „Kráfoviőova—Királyfia” feliratú iratköteg első oldalán. A Műemlékvédő Hivatal kerületi igazgatósága archívumában őrzött iratköteget olvasva-tanulmányozva persze azt is megtudhatjuk, hogy a kastélyépület alapterülete 529 négyzetméter, néhány évvel ezelőtt az UN1GEO rymafovi csoportja végezte el a statikai vizsgálatot, és restaurálást, helyreállítást javasolt. Külön fejezet a kastélypark ügye. A hivatal munkatársa, Veronika Vágenknechtová mémöknő, többszöri helyszíni szemle nyomán történelmi-botanikaidendrológia tanulmányt készített a parkról. Említésre érdemes, hogy ő még látta a park területén a kastélyhoz tartozó melléképületeket, az egykori cselédlakásokat, istállókat, kocsiszíneket, fészereket. Összesítő, minősítő véleményezése pedig külön is figyelmet érdemel: „A park létesítője ismeretlen ugyan, de tervezése, munkája még az utódoktól is elismerést érdemel, mert korának neves kertészei névsorába kellene besorolni az itteni műve alapján.” A kastélyépülettel kapcsolatos adatokat pedig a hivatal másik munkatársa, Alojz Jursa történész gyűjtötte össze. Megállapítása szerint 1945 előtt Királyfia — vagyis a kastély, a park, a földbirtok — tulajdonosa Horn László mérnök volt, aki korábban gróf Oberndorf Hugó hagyatékaként az örököstől vásárolta meg ezt a birtokot. És időrendben visszafelé haladva jutott el az egykori tulajdonosok felsorolása után a tényközlésig: „Királyfia ősrégi település, 1435-ben már önálló község volt, még a tulajdonos is, Peres de Királyfia, a településről kapta a nevét.” Megállapította azt is, hogy a jelenlegi kastélyépületet a 18. század végén, a Földváry-család tulajdonaként építették. Külső falára domborműveket helyeztek, amelyek másolatai Marcus Aurelius császár és hadvezér Rómában látható dicsőségoszlopán ábrázoltaknak. Marcus Aurelius ugyanis légiója élén itt, ezen a tájon győzte le a Rómát veszélyeztető germán törzsek hadait. Még inkább hitelesnek, valósághűbb kiadványnak képzeltem a kastéllyal, a parkkal kapcsolatosan a díszes kivitelezésű „Príroda okresu Levice” című, 1981-ben megjelentett könyvet, de abban csak annyit találtam, hogy a járásban jelenleg 19 parkot tartanak nyilván, köztük egyet Egegen is. Nyilvántartották. Többet nem is tettek. Nyilvántartották, és hagyták ebek harmincadjára, hadd pusztuljon, romosodjon, csak hordják, vigyék, ami kézzel fogható, csak vágják, pusztítsák a park fáit, nőjjön a gaz. Két intéző, két gondnok ügyelte mindezt. Jogos felháborodásukban küldtek hát panaszlevelet, igazságtételt kérve, olvasóink. Az eddig közölteket tehát erre a bízatásra, mintegy előtanulmányként gyűjtöttem össze, majd rátaláltam, mert keresve kerestem, a leghitelesebb szemtanúra is, akivel végigsétáltam a park helyére nőtt bozótost, körüljártam a romos kastélyt. Ványa Ernő bácsi 82 esztendős, de életvidám ember, aki segédintézőként dolgozott az egykori Horn-birtokon. A háború után vásárolt is magának ebből a birtokból ötven hektárnyit. Ezzel csatlakozott a később alakuló, szerveződő állami gazdasághoz, munkát, megélhetést remélve. Pórul járt. A földjét elvették, őt magát viszont nyugdíjba kényszerítették. Szűkös megélhetés volt ez, bizonyította hát, hogy alkalmazottként mindig hozzájárult a nyugdíjalaphoz, kérte, vegyék figyelembe. Válaszként megkapta a magáét: Csak nem gondolja, hogy annyi nyugdíjat fog kapni, mint az általa kizsákmányoltak?! Mégsem haragszik. Nem felejt, mert arra képtelen, de nem haragszik. Még a bozótost, a romot látva sem haragszik, pedig ifjúságának, deli férfikorának helyszínén járunk. Arról beszél, hogy Egegen, a faluban, több helyen is alagútra találtak. Ki tudja, kik, és mikor csinálták. Állítólag a kastélyhoz vezetnek... És arról, hogy gazdát, igazi gazdát kell keresni a kastélynak, meg a parknak. ő maga mindent megtesz ennek érdekében. Az Eszperantó Szövetség gyűgyi üdülőjének a gondnoka, évekkel korábban így ismerkedett meg Tutmonda japán orvosprofesszorral, aki tavalyi ismét eljött, megnézte a kastélyt is, majd kijelentette: szívesen megvásárolná, tekintettel a gyűgyi gyógyfürdő közelségére, tudna mit kezdeni vele. Nem mi, nem Ványa bácsi dönt abban a kérdésben, hogy kinek a tulajdona jesz Királyfia, ki lesz a gazdája. Törvényrendelet szolgáltat igazságtételt. Annyi azonban bizonyos, lesz gazdája, különb az eddigi két gondnoknál és a nyilvántartónál. HAJDÚ ANDRÁS Itt a másolata a domborműnek, mely egyébként csak Rómában látható A szerző felvételei A XXIX. JÓKAI NAPOK MŰSORA 19.00 0930 16.00 2030 09.30 16.00 19.00 21.00 1992. május 31. (vasárnap) — Nyitóműsor Az Országos Vers- és Prózamondó Verseny győztesei; A Jókai Színház előadása, Háy Gyula: Mohács, tragédia 3 részben, rendező: Beke Sándor (színház) — FESZTTVÁLKLUB (VMK) 1992. június 1. (hétfő) — Műhely, szakmai foglalkozás (VMK) — A királyhelmeci VOX HUMANA irodalmi színpad, Cím nélkül, Rendező: Nádasdi Hilda (színház) — TÜRR Diákszínpad, Pápa Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája Rendező: Németh Ervin — TÜRR Diákszínpad, Pápa 13 és háromnegyed nyöszörgés Adrian Mole minden kínszenvedéséből — Suetownsend regényéből összeállította és rendezte Németh Ervin (színház) — POLOSKA Színház, Nagymegyer Agatha Christie: Tíz kicsi néger Rendező: Dráfy Mátyás (VMK) — Fesztiyálklub (VMK) 1992. június 2. (kedd) — Fórum, szakmai foglalkozás (VMK) — Az Ipolysági JAISZ H.M. Enzensberger, A Voznyeszenszkij, J. Vinokurov: Egyszerű út, rendező: Vas Ottó (színház) — Vas Ottó műsora, összeállítás Keszeli Ferenc verseiből: Tűz a zátonyon (színház) — FÓKUSZ Diákszínpad , Dunaszerdahely: Nemzedék (irodalmi összeállítás) rendező: Jarábik Gabriella — Siposhegyi Péter. A varázsló (monodráma) ElőadjaTioráros Imre, színművész Rendező: Kiss Péntek József (a tiszti pavilon kultúrterme) — ZSÁKSZÍNHÁZ, Fülek Schwajda György: A szent család Rendező: Mázik István (VMK) — Fesztiválklub (VMK) 1992. június 3. (szerda) 0930 — Fórum, szakmai foglalkozás (VMK) 16.00 — A Komáromi MTG diákszínpada Rejtő Jenő: Jutalomjáték (színház) Rendező: Mózes Endre — A losonci Kármán József Színkör irodalmi színpada Radnóti Miklós: Meredek út Összeállította és rendezte: Szabó Árpád 17.30 — Beszélgetés Gergely Ferenc zeneszerzővel Smidthauer Lajos életéről és munkásságáról (zeneiskola) 1930 — Gergely Ferenc és Szabó Imre orgonahangversenye a Concordia vegyeskar közreműködésével (Sz. András templom) 2030 — Kármán József Színkör, Losonc Brandon Thomas — Aldobolyi Nagy György — Szenes Iván: Charly nénje (zenés vígjáték) — VMK Rendező: Jankovits Jenő — Fesztiválklub (VMK) 1992. június 4. (csütörtök) 0930 — Fórum, szakmai foglalkozás (VMK) 16.00 — ZÁDRAPKY színpad, Senica TRAUMDEUTUNG — I. ä'IRPKA és E. SANQUINETI műveiből Rendező: Aüa Gamanová (a tiszti pavilon kultúrterme) 20.00 — Az aradi Periszkóp Népszínház Asztalos István: A fekete macska Rendező: Torma Ferenc (VMK) 21.30 — Ébert Tibor Esterházy, színpadi játék A Jókai Színház éjszakai különbemutatója a Jókai Napok résztvevőinek. Rendező: Beke Sándor (színház) — Fesztiválklub (VMK) 1992. június 5. (péntek) 9.30 — A fesztivál záróműsora (a vers-és prózamondó verseny győzteseinek közreműködésével), díjkiosztás, (színház), Jókai Mór szobrának megkoszorúzása Asszonyok a bányában A fogolynak jobb sora volt A kutya hangos ugatással jelzi, hogy idegen áll a kapuban. Darabos Ferenc csákányházai nyugdíjas félreteszi az ásót, nyugalomra inti a házőrzőt és bevezet a lakásba. Kint tűz a nap, a házigazda láthatóan kinti munkához öltözött. Karjai erősek, akár egy sportólónak, izmait a munka gyúrta keménnyé. Már tizehét évesen kőszénbányába került, majd az ott vájárként ledolgozott négy év után vasutasnak állt be. Alig másfél éves szolgálat után 1944. augusztus 31-én behívták Losoncra katonának. Onnan vitték ki Németországba egy katonai kiképzőtáborba. Számára úgy ért véget a háború, hogy az alakulata nem vett részt ütközetben. Sztálin megszegte 1945. május 10-én kaszárnyájukba bevonultak az oroszok, az ott állomásozó zászlóaljat vonatra ültették és hazafelé irányították. Bakov nad Jizerounál a szerelvényt az orosz katonák megállították, a haza igyekvő katonákat visszafordították, az első fogolytáborig kísérték. Negyvejikétezer embert zsúfoltak össze a táborban. — Jogtalanul — mondja Feri bácsi —, a háborúnak már vége volt, azokat az embereket mind a kapituláció után szedték össze az oroszok. Volt közöttünk német, román, szinte mindenféle nemzetiségű. Sztálin megszegte a nemzetközi szerződést, a fegyverletétel után már nem lett volna szabad elfogni senkit. Június 1-én vagonba raktak bennünket és egyhónapos utazás után, július 1-én szálltunk ki Donbaszban. „Itt is vájár lettem” — Barakkokban helyeztek el bennünket — folytatja Feri bácsi —, huszonnégyen aludtunk egy helyiségben. Három hétig nem vittek munkára, pihentettek bennünket. Donbasz gyakorlatilag nem volt más, mint egy bányatelep, egy kis falucska. A kőszénbányájában csupa nők—fiatal lányok és gyermekes anyák — dolgoztak. Ki is dolgozhatott volna, a férfiakat mind behívták katonának! Három hét elteltével engem bányamunkára osztottak be. Vájár lettem, öreg orosz tisztek ügyeltek ránk, közülük került ki a lőmester és a munkavezető is. Kezdetben egy napra fejenként 60 deka kenyeret kaptunk, ezen kívül reggelit, ebédet és vacsorát. Zsenge lucernából és parajból főzték a levest, egyedül az olajos halból adtak duplán. Azt nem ázerettem, inkább ettem nyers tököt, mint halat, pedig nagyon éhes voltam. Később a kenyéradagot fejenként egy kilóra emelték és pénzt is kaptunk. A láger területén lehetett rajta vásárolni cukorkát, kekszet, pálinkát, szóval ilyen apróságokat. A diagnózis ismeretlen Feri bácsi gyomra két év alatt hozzászokott a tábori koszthoz, 1947-ben munka után társaival együtt ment el vacsorázni. Vacsora után rosszul lett, munkatársai vitték el a gyengélkedőbe, ahol egy román orvos vizsgálta meg. Többre nem emlékeszik. Kómába esett. Társaitól tudja, hogy az orvos egész éjszaka virrasztóit felette. Másnap kórházba szállították, egy hónapig nyomta az ágyat. Meggyógyult, de az orvosok nem árulták el betegsége okát. — Nem éreztem fájdalmat — emlékezik vissza —, a gyomrommal sem volt semmi baj. Elhagyott az erőm, olyan gyenge lettem, hogy még a szememet is alig bírtam nyitva tartani. A mai napig nem tudom, milyen betegségen estem át. A táborban a gyengébbeket egy időre kinti munkára helyezték át. Vagy a helyi kolhozban dolgoztatták, vagy a bányában, kinti munkán. A kórházban megtapogatták az izmaimat és egyenesen a fejtésre vittek. Mindig szívós voltam és kemény, ez sem tört le. Pár nap után visszatért karjaimba a régi erő, nyomát sem éreztem a betegségnek. „Szabadfoglyok” — A bányafelügyelők közül az egyik tiszt jól beszélt magyarul. Elmondta, hogy az I. világháborúban Pelsőcűn esett fogságban, ott is dolgozott egy gazdaságban. „Nekem nálatok nagyon jó volt” — mondogatta gyakran, tőle tanultam meg oroszul is. Rajtuk kívül sok orosz dolgozott velünk, többek között nők is. Egy fiatal lány például azért került oda, mert az előző (könyebb) munkahelyén valamivel nem volt megelégedve. Büntetésből bányamunkára ítélte az üzem vezetősége és a helyi parancsnok. Mivel jól beszéltem oroszul, sokat beszélgettem a falusiakkal. Egy háromgyermekes családanya kezét összekulcsolva panaszolta, hogy az Isten nem kegyes hozzá. Ha kegyes lenne, magához szólítaná az egyik gyerekét, akkor több jutna a másik kettőnek. El tudja maga képzelni, hogy milyen körülmények lehettek abban a faluban, ha egy anya ilyen borzalmas dolgokat kíván?! Mi rabok voltunk ott, de jobban éltünk, mint a falusiak, a szabad emberek. Ha kenyér jött az üzletbe, egymást taposták érte agyon. Pénzük volt, de nem tudtak rajta mit vásárolni. Mondták is: jó a raboknak, mert azok, ha keveset is, de legalább háromszor kapnak enni naponta. Nem volt jó sorsunk, de tagadhatatlan, nekik a miénknél is sokkal rosszabb. Mi kaptunk dohányt, gyufát, szappant, kristálycukrot, amit ők pénzért sem tudtak megvenni. Hozzánk jártak, mi adtunk nekik. — 1948 őszén a bányafelügyelők megsúgták: hamarosan hazaengednek bennünket. Egyre hosszabbak lettek a napok, vártuk a hivatalos bejelentést. November 12-én végre elérkezett a nap. Vagonba raktak bennünket és indultunk haza. Nem mindenki. Felszállás előtt az egyik barátomat is visszaparancsolták. Ráfogtak valamit, állítólag a háború előtt csendőr volt. ő maradt — azóta sem hallottam hírt felőle —, mi indultunk hazafelé, Mármaroson szálltunk ki a vonatból. Két hetet időztünk ott. December 8-án délután fél háromkor érkeztem meg a ragyolci vasútállomásra. Akkor még nem jártak autóbuszok, gyalog indultam haza. Útközben minden ismerőssel leálltam beszélgetni. A ragyolci vasútállomástól hazáig nincs több három kilométernél, akkor azt a távolságot órák alatt tettem meg. Késő éjszaka értem haza, édesanyám már jött elém. A hírem előbb ért be a faluba, mint én. A két húgomat már nem ismertem meg. Amikor elbúcsúztam tőlük, még kis gyerekek voltak, négy év alatt — amíg távol voltam — bizony felnőttek. FARKAS OTTÓ
