Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-10 / 86. szám

4 1992. április 10. Szabad ÚJSÁG Békés földművelő „fasiszták“? Csak mert magyarok vagyunk? Csehszlovákiának óriási az esélye, hogy bekerüljön a Rekordok Könyvébe. Kies ha­zánkban még évekkel a borzalmas második világháború után is voltak rabszolgavásá­rok. Évtizedeken át istenített politikusaink büntetlenül, sót kormányjóváhagyással ku­­peckodhattak az emberekkel, az emberéle­tekkel. A hírhedt Kassai kormányprogram szö­vegfogalmazói a hazugságok tégláiból épí­tettek légvárat a maguk mentésére, s dicső­ségére. Az erkölcstelen, embertelen, becs­telen rendeletcsokor egy egész nemzet­részt fosztott meg alapvető emberi jogaitól. Vétlen, dologszerető emberek váltak egyszerre földön-futókká! Békés, becsüle­tes embereknek kellett egyik napról a má­sikra elhagyniuk a lakóhelyüket! Űzött vad lett a magyar saját szülőföldjén! Ártatlan Tóth István: ,, Ipolyságon kopaszra nyírták azt, aki magyarul merészelt beszélni“ bodrogközi, mátyusföldi, csallóközi, gömöri, ipolysági családok tízezreit sújtotta a de­portálásokat, kitelepítéseket jóváhagyó ha­tározat. Nem oda Buda! Egyeseket Magyarországra kényszerí­­tett az önkény, míg másoknak Csehország­ba, teljesen ismeretlen (nyelv)területre kel­lett távozniuk. A Magyarországra (áttelepí­tett családok legtöbbje nem tért vissza egy­kori szülőföldjére. A Csehországba telepí­tett egy része viszont az első adandó alka­lommal visszaszökött, vagy hivatalos fel­mentő levél birtokában hazautazott ősi és ősei szülőföldjére. A deportáltak zöme több holdon gazdál­kodott. Talán épp az volt a baj! Helyükre leginkább nincstelen, vagyontalan szlová­kok „csorogtak be". A cseh országrészbe deportáltak télvíz idején, fútetlen, jéghideg marhavagonokban utaztak új, kijelölt lakóhelyük felé. Mozgó börtöneikbe bedudált a szél, befújta a havat is. A legtöbben közös kocsiba kerültek jó­szágaikkal is. Nem csupán életerős férfiak­nak s fiatalembereknek, hanem a mozdulni is alig bíró aggastyánoknak, a szinte telje­sen magatehetetlen idős nénikéknek meg a kisgyermekeknek, sőt a néhány hónapos pólyás csecsemőknek is takarodniuk kellett szőkébb pátriájukból. Jónéhányan az öngyilkosságba mene­kültek a kitelepítés elől, mások útközben, a vagonokban lelték halálukat. Legnehe­zebben a szülőföldjükhöz ezer szállal kötő­dő idős emberek viselték el a megpróbálta­tásokat. Soknak megszakadt a szíve, ami­kor a katonák felpenderítették a holmija mellé a teherautó platójára... Szlovákiában most, a választási hadjárat előestéjén, újból fellángolni látszik a vadna­cionalizmus, az idegenutálat, legfőképp pe­dig a magyargyúlölet. Sokan ma is újraszer­veznék, újraindítanák a deportálásokat. Úgy látszik, még mindig túl sokan, s ezért túl veszélyesek vagyunk. Az üvöltők soraiban ott találunk nem egy szlovák nemzetébresz­­tó(zug)politikust is. A független kommunisták független lap­jának egyik glosszaírója például igazságos­nak tartja a Kassai kormányprogram majd­hogynem fizikai megsemmisítésünket szen­tesítő határozatait. Mint a kommentár fogal­mazója megjegyzi, a deportálások közben előfordulhattak némi túlkapások is, de hát, ahol gyalulnak, ott röpköd a forgács! S in­kább pusztuljon száz ártatlan, minthogy akár csak egyetlen bűnös is életben ma­radjon? A kitelepítettek zöme - a tollnyúvó sze­rint - megérdemelte méltó büntetését, hisz a legtöbbjük a csehszlovák állam esküdt ellensége, magyarbérenc, háborús bűnös, félfasiszta, meg fasiszta szervezetek tagja volt. Hát nem oda Buda! A szlovákiai magyarok között is akadtak fasisztákkal paktálók, höbörgő s garázdál­kodó nyilaspártiak, őket megillette (volna) a méltó büntetés, ám legtöbbjük, sajnos, kibújt az igazságszolgáltatás alól, a gaztet­teikért ártatlanok tízezrei szenvedtek. Az elmúlt két és fél esztendőben csupán szűkebb pátriámban több tucat Magyaror­szágra telepített, valamint Csehországba deportált nógrádi és honfi szántóvetó, föld­művelő soha nem politizáló magyar ,,kolla­­boráns fasisztával" beszélgettem a honta­lanság éveiről. Sokan közülük pelyhedző állú legénykék, gyermeklányok voltak akkor... Embertelen emberi sorsok Ipolyhídvégén 1990 novemberében az akkor nyolcvan esztendős Csajka Margit néni mondta tollba családjuk Magyaror­szágra űzésének a hiteles történetét. Az idős asszony, akarva-akaratlanul, kétszer cserélt hazát, holott soha nem vá­gyott el otthonról, a szülőföldjéről. A ma­gyarüldözést jóváhagyó kormányhatározat­nak köszönhetően mégis jó néhány eszten­dőn át más országban, kijelölt lakóhelyen kellett élnie.- Legnagyobb vétkünk az volt - magya­rázta könnyeivel küszködve -, hogy mindig is magyarnak vallottuk magunkat, s ma­gyarságunkhoz foggal-körömmel ragasz­kodtunk... Aki megtagadta a nemzetiségét, reszlo­­vakízált, maradhatott. A szlovákgyarmati vagy a zsélyi magyarok nagy hányada aláír­ta a hűségnyilatkozatot. Nekik nem kellett elhagyniuk a falujukat, pedig közülük jóné­hányan ma sem beszélnek kifogástalanul szlovákul. A Csajka portára Magyarországról, Kós­­pallagról érkeztek szlovákok. Margit néniék egy deportált német család lakásába kerül­tek. A sváb asszony az utcán sírt, Csajkáék meg az udvarban zokogtak... Jól éltek, ám hiányzott az otthonuk. A családfőt egy alkalommal hatalmas zápor érte a mezőn, megfázott mellhártyagyulla­­dást kapott. Attól kezdve rengeteget bete­geskedett- Vigyetek haza - kérte feleségét a nagybeteg ember -, otthon meggyógyu­lok. Hídvégre azonban nem megyek, onnan elüldöztek engem. Kapott útlevelet, s Rakoncára, a lánya családjához vitték. Három nap múlva már koporsóban feküdt. Csak holtában jutott vissza a szülőfalujába. Ezután Margit néni idős édesanyjával szintén hazaköltözött. El­bocsátó irományukat Dobi István, az akkori Elnöki Tanács elnöke írta alá. A család földjeit a telepesek használták. Margit néni maga fogalmazta meg közös fejfájukra a szöveget. ,, Messzi földről - olvasható a lapon a fel­irat ide jöttünk megpihenni, a szülőföl­dünkre.“ A Csehországba kényszerítettek között nem találtam háborús bűnöst. A gyurki Gömöryné Szabó Irén épp újságot olva­sott, amikor meglátogattam. A félbehajtott napilap címoldalán egy pozsonyi nagygyű­lésről közölt fényképen akadt meg a tekinte­te. „Na Slovensku po slovensky“ hirdette a fotón a felirat. Az asszony nem akart hinni a szemének, többször is, tüzetesen meg­nézte a felvételt.- Félelmetes - ismételgette -, a háború után pontosan ilyesmivel riogattak bennün­ket. S nem sokkal később az új hatalom urai ki is ebrudaltak minket az otthonainkból... ...s elkezdődött a rabszolgavásár Ezerkilencszáznegyvenhét telén kezdő­dött a Szabó család kálváriája. Az éjszaka leple alatt katonák érkeztek a dombok ölelé­sében meghúzódó apró településre. Virra­datkor teherautó gördült a ház udvarába. Fegyveresek ugráltak le a kocsiról. Ki kell söpörni őket, bökött rájuk a kato­nákkal érkező falubíró, takarodjanak! A történetet egy Ízben már részletesen leírtam, ám a „falunagy" levélben kérte ki Irén asszony állításait. Tücsköt-bogarat összehordott a mentségére, védekezett, s támadott. Bizonyára megvesztegettek, le­fizettek a történetmesélök, állította, de más egyebekkel is vádolt. Levelét ma is őrzöm... Az ipolyviski Tóth István, Péli Ignáccal, Nyustyin Gyuláékkal, s többek között Mol­nár Józsefékkel a szudéta vidékre, a néme­tektől „megtisztított“ területre került. Négy­éves Klári leányukkal együtt vagonírozták be a tompái vasútállomáson.- Jószerével már idehaza, a községben is féltünk megszólalni az anyanyelvűnkön - újságolta -, úgy hallottuk, Ipolyságon kopaszra nyírták azokat, akik magyarul me­részeltek beszélni. Pilzenen túl, Biovicében hagyhattuk csak el a marhavagont. Épp virradt. Térdig ért a hó. Felsorakoztunk a szerelvény mentén, s a várakozó gazdák elkezdtek válogatni közöttünk. Ekkor láttam életemben először, s remélem utoljára, rab­szolgavásárt. Eladdig azt hittem, ilyesmi csupán a mesékben, a filmekben, meg a kalandregényekben létezik... A palásti Bengyík Pál 1945 őszén került haza a hadifogságból. Azt hitte, most már békében élhet szerettei körében. Tévedett. Idehaza fejtetőre állított világot talált. Saját bőrén tapasztalta meg, mennyit ér az ember, ha magyar! A fogságból hazaérve jelentkezett a he­lyi laktanyában. Piros lapot a bírónak! Nem értette a szlovák szót, a csendőr viszont jól beszélt magyarul, mégsem akart a nyelvén megszólalni. Még a fejét is elfor­dította. Később, néhány hónap múltán egyéb furcsa dolgok is megestek vele. Deportálták. Kitelepítésükre 1946. december 16-án ke­rült sor. A katonákkal hozzájuk érkezett néhány helybéli szlovák ember.- Hiába - jegyezte meg gúnyosan az egyikük -, szél ellen nem lehet pisálni! Ha reszlovakizáltatok volna, most nem kellene elmennetek.- De hát - bizonygatta a kárvallott -, nem tagadhatom meg egyetlen tollvonással a nemzetiségemet. Hitvány ember az, aki a nagyobb konc reményében megtagadja a saját fejfáját. Azokat a bizonyos gyökere­ket nem lehet eltépni! Építkezni akartak, mire ismét hazakerül­hettek, az építőanyag az udvarról eltűnt. Szécsénkéről több családot deportál­tak Csehországba. A képen az egyik kárvallott, Turman Rozália látható Feleségét az utazás, meg az utazást megelőző tortúra alaposan megviselte. Per­sze Bengyík Pálnak sem lett volna szabad dolgoznia, hisz sok baja volt, többek között a tüdeje is rakoncátlankodott. Egyszer, mi­kor gazdájánál megtagadta a munkát, a „főnök úr“ csendőröket uszított rá, s az ételt is megtagadta tőlük. Ki is jelentette kategorikusan:- Nem kívánok a portámon ingyenüdü­lőt, vagy kisdedóvót nyitni! Amikor hazaszöktek, fegyveresek va­dásztak rájuk. Szerencsére újból nem sike­rült elfogni őket... Kelenyében Takács Páléknál is telepes irányította a kitelepítést.- Végre - mutatott maga köré - vissza­foglalhatjuk ősi jussunkat. A faluban egyet­len magyar sem maradt. A szerencsétlen flótás akkor még jófor­mán meg sem melegedett lakóhelyén, hisz nem sokkal korábban költözött Kele­­nyébe... Az indulás előtt, akár a vágóhídra szánt barmokat szokás, megvizsgált mindenkit egy orvos. De az is csak látszatintézkedés volt. Nem kapott ugyanis „kegyelmet“ a vá­randós kismama, a párhónapos csecsemő, s a magatehetetlen vénember sem. Mindenkinek mennie kellett! Hazulról! .,. Most ismét félnünk kell? Csak, mert magyarok vagyunk? ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei) Már most vannak irigyeik a községben. Főképpen azok hozzák őket szó­ba, akik kezüket igencsak távol tartják a munkától, s többnyire a kocsmában sörözgetnek meg féldeciznek. Amikor Francisciék úgy döntöt­tek, hogy ráadják fejüket a ma­gángazdálkodásra, sajnálkozó is akadt jónéhány. Aggódó ismerő­sök, barátok, akik megkérdezték: S ha már az általunk termesztett növé­nyeknél tartok, megemlíteném, hogy kukoricát több mint öt hektáron ter­mesztettünk, szintén eredményesen. Értékesítési problémáink szerencsére nem akadtak. Igaz ugyan, hogy példá­ul a babra a galántai felvásárlóüzem­mel kötöttünk szerződést, de mivel az később nem felelt meg az általunk szabott követelményeknek, a ME­­DOS-nak adtuk el. A kukorica egy részét meghagytuk saját szükségletre, a többit most kívánjuk értékesíteni. A kosúti ,,nagygazda“ szerint „Nem piszkos ing...“ érdemes-e belemenni egy ilyen bizonytalan játékba. Legalábbis a „törődök“ szerint. Csakhogy azóta az ismerősök közül többen munkanélküliek lettek... Peter Francisci pedig javában dolgozik, és egyértelműen állítja: jó pár évre lesz munkája, a játék­ba érdemes volt belemenni... /------------------------------------------------------\ 1947: áttelepülés V,____________________________________________t A Francisci család két évvel all. világháború befejezését követően te­lepedett át Magyarországról - Kosút­­ra. A mezőgazdasági termelésnek- persze, csak kicsiben - már akkori­ban is hagyománya volt a családban. Magukkal „hoztak“ negyvenöt hektár területet, igaz, azt nem művelték teljes egészében, mivel a totalitárius rend­szer elfojtotta az ő igyekezetüket is. No és a föld mellett ugye mindig volt egy-két tehén, baromfi, szóval a most 35 éves gazda nem a két évvel ezelőtti fordulat után látott először szarvas­­marhát, nem akkor kezdett ismerkedni a földműveléssel. És ha hozzávesz­­szük, hogy a mezőgazdasági gépek „háza táján" is otthonosan mozog- mivel Nyitrán végzett a főiskolán, majd pedig a Diószegi Agrokémiai Vállalatnál dolgozott mechanizátor­­ként -, azt mondhatjuk, hát igen, ideá­lis feltételek az induláshoz. Csakhogy hányán vannak a feltételekkel hason­lóképpen, s mégsem mertek neki­fogni! Peter Francisci nem riadt meg- s belekezdett...- A tavalyi évet mi úgy nevezzük, hogy nulladik év. Saját földterületün­ket műveltük meg, összesen negyven­öt hektárt. Az idén már nagyobb kiterjedésű területen próbálkozunk, ugyanis még húsz hektárt vettünk bér­be a saját földjeinkhez. S a bővítés gondolatától továbbra sem tágítunk: úgy tervezzük, jövőre, vagy két éven belül „felmegyünk“ egészen száz hektárig. Ezerkilencszázkilencven jú­niusában kezdtük rendezgetni a föld­hivatalban a szükséges iratokat. Külö­nösebb problémáink nem voltak, mivel a családnak minden okmánya meg­volt. Földjeink jelentős részét kilenc­­venig a Diószegi Vetőmagtermesztő Állami Gazdaság használta, amely a visszaigénylést követően rugalma­san intézte a kiméréseket is... Szóval tavaly tavasszal belevághattunk...------------------------------------------------------\ 1991: kezdetnek egyáltalán nem rossz! s________________________________/ A gazda tavaly február elsejével ■ bontotta fel munkaszerződését az ag­rokémiai vállalattal. Azt követően tehát már kimondottan a magángazdálko­dásra összpontosíthatott. S hogy ezt jól tette, arról az eredmények tanús­kodnak.- Huszonhárom hektáron termesz­tettünk árpát. Igaz, sörárpának vetet­tük, végül csak takarmányárpa lett belőle. A továbbiakban már jobban örülhettünk a termésnek. A helybéli mezőgazdasági szakemberek óriási csodálkozására „bejött" a cukorrépa, amelyet tizenöt hektáron termesztet­tünk. Ami pedig úgyszintén nem kis meglepetést váltott ki: A két hektáron termesztett fehérbabunk 24 mázsás átlaggal szolgált. Pedig sokan váltig állították, hogy ezzel a növénnyel szinte semmi esélyünk nincs. Mégis lett! Igaz, több időt fordítottunk a kapá­lásra, a sintelésre... Szóval a kézi munkaerőt nem szabad elhanyagolni. Azt ugyanis nagyon nehéz pótolni. /-----------------------------------------------------\ 1992: termelés, istállóépítés, gépparkbővítés... V________________________________; A gazda tervez. Állandóan dolgozik, mint mondja. Ha nem a földeken vagy az istállóban, akkor a konyhában. Igen, fontolgat, mit s hogyan tovább...- Az idén sem hagyjuk ki a vetés­forgóból az árpát, a búzát meg a cu­korrépát. S viszonylag nagy területen - 24 és fél hektáron - próbálkozunk majd takarmányborsó termesztésével. Marad a „sláger“, a fehérbab is, azonkívül a kukorica mind takarmá­nyozásra, mind pedig vetőmagnak. Persze, így elmondva, mindez zökke­nőmentesnek tűnik. Ezért a kép sok esetben egészen más. Hozzátartozik például, hogy tavaly az Úrföldi Állami Gazdasággal volt szerződésünk a ré­paszedésre. Ök ezt alaposan meg­szegték - s végül is a tizenöt hektárnyi területért 97 ezer koronát számláztak. Ez óriási összeg! Vagy vegyünk egy további tényezőt! A különböző szak­mai tanácsadásokért, mondjuk a nö­vényvédelemmel kapcsolatosan, óránként 100 koronát fizetek. De erre nekem természetesen szükségem van, mert egyedül nem győznék min­dent. Szóval a pakliban ez is benne van! Vagy egy következő, manapság köztudott dolog: a gépek és gépi be­rendezések napról napra többe kerül­nek. És ha nem akarunk lemaradni, szükséges a korszerűsítés, a bővítés. Azt hiszem, viszonylag fejlett géppark­kal rendelkezünk már ez idáig is. Van többek között egy 25-ös Zetorunk, egy 46-os traktorunk, egy 7745-ösünk, né­gyes forgatóekénk, bálázónk, ötton­nás trágyaszórónk, négy darab öntö­ződobunk, permetezőnk... Már meg­rendeltünk egy AMAZONE típusú né­met vetőgépet, valamint egy négyes forgatóekét. Persze, még ezekkel a gépekkel sem győzzük a munkát saját magunk. De szerencsére kész­ségesen segít a helybeli állami gaz­daság. Örülnek az ottani dolgozók, hogy jöhetnek, hogy van munka. Ál­landó alkalmazottaink nincsenek, de amikor halmozódnak a tennivalók, fel­veszünk idénymunkásokat. Tavaly például a répában segédkeztek töb­ben is. Kiosztottunk területeket - egy, másfél, két hektárt -, s azokat rábíztuk az idénymunkásokra. Kölcsönösen meg voltunk elégedve egymással... További terveink közül talán az isi tállóépitést, vagyis egy kisebb farm létrehozását említeném meg. Az állat­­tenyésztésnek is hagyományai van­nak a családban. Mindig is volt néhány tehenünk. Jelenleg van négy fejőste­henünk, négy üszőnk és három bi­kánk. A bikák közül az egyiket au­gusztusban leadjuk. A fejést gépekkel végezzük, s napi átlagban úgy 25 liter tejet értékesítünk, literjét öt koronáért. Vannak állandó vevőink, de olyanok is betérnek, akik a tejcsarnokban nem kaptak tejet. Az új istállót egyébként húsz darab fejőstehénre tervezzük. Természetesen egyéb szarvasmarhát is szeretnénk tenyészteni. Persze, amíg nem tisztázódnak az értékesítés körülményei, nagyon nehéz a szako­sodás. Egyelőre kombinálunk: mind húsra, mind pedig tejre is tenyésztünk szarvasmarhát. Aztán majd a jövő dönti el, melyik lesz a helyes út. Ezt a „szakmát“ szeretni kell. Csak­is így lehet csinálni. S ha olyan ha-, gyományokkal rendelkezik valaki, mint például mi, nagyon nehéz elszakadni tőle. Mert ez nem olyan, mint a pisz­kos ing, hogy levetem - és félre­dobom ... És hogy a jövőben csakis ez lehet a helyes gazdálkodási forma, afelől végképp nem kételkedem! SUSLA BÉLA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom