Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-09 / 85. szám

7 Szabad ÚJSÁG 1992. április 9. Dalibor M. Krno A BÉKÉRŐL TÁRGYALTUNK MAGYARORSZÁGGAL Krno professzornak ez a műve a magyar történetírás számára forrás­­értékű, mert bemutatja, miként láttak és minősítettek minket győztes ellenfeleink. Ennek megismerése és a magyar önismeret gyarapítása érdekében készült ez a fordítás (Käfer Istváné), amelynek első kiadása 1990-ben jelent meg az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával, s melyből lapunkban foly­tatásokban részleteket közlünk. ÁTTELEPÍTÉS (2. rész) Az, hogy a szlovákok többsége nem jelentkezett áttelepülésre, két ténnyel magyarázható. Egyrészt azzal, hogy ez a kisebbség soha nem élt nemzetiségi jo­gokkal akár a legkisebb mértékben is, és ezért nehezen lenne feltételezhető, hogy nemzetiségi tudattal rendelkezik, más­részt azzal, hogy a magyar kormány ré­széről tervszerűen megszegték a lakos­ságcsere-egyezményt és a nyomás leg­különbözőbb eszközeit használták, hogy a jelentkezők száma a lehető legalacso­nyabb legyen. Kérdezem, miért? A csehszlovák közvélemény csak egy választ adhatott erre a kérdésre. Kizáró­lag azért, mert a jelentkezők megfelelő­en nagy száma hozzájárulna a csehszlo­vákiai magyar kisebbség problémájának tényleges megoldásához. És Magyaror­szág éppen ezt nem kívánja. És miért ne legyen megoldva ez a kisebbségi probléma? Megint csak egyetlen válasz lehet. Azért, hogy a jövőben területi revíziós igényt lehessen támasztani Csehszlová­kiával szemben, mivel a magyar kisebb­ség — ha erősen vegyesen is a szlovák lakossággal — nagyrészt a csehszlo­vák—magyar határvidéken él, ezzel szemben a szlovák kisebbség Magyaror­szág belsejében. Az ez év február 27-én aláírt lakos­ságcsere-egyezményben a magyar kor­mány kötelezte magát a lakosságcsere aktív támogatására a sajtóban és a rá­dióban. Ennek azonban éppen az ellen­kezőjét tette. A magyarországi helyi szervek tervszerű nyomást gyakorolnak a szlovákokra, hogy vonják vissza jelent­kezésüket. Ismét elvették a földet azok­tól a parasztoktól, akik a földreform következtében hozzájutottak, a munká­sokat és az alkalmazottakat kidobták ál­lásukból és lakásukból. A magyar— csehszlovák vegyesbizottság, amelynek az áttelepítés technikai részleteit kell kidolgoznia, teljes ötven napon át ülése­zett, és utolsó összejövetelei magyar tagjainak szándékos obstrukciója miatt eredménytelenek maradtak. Ezért a lakosságcsere-egyezménnyel kapcsolatos legutóbbi tapasztalatok még inkább megerősítettek abban a meggyőződésünkben, hogy keresni kell a módot a csehszlovákiai magyar ki­sebbség kérdésének végleges megoldá­sára. Milyen létszámú ez a kisebbség? A mai Csehszlovákia területén a leg­utóbbi, 1930-as népszámlálás szerint a magyarok száma 570 000 volt. Tízezrek zsidó vallásúak voltak, és a háború utol­só időszakában a Szálasi-rendszer ide­jén, amennyiben a bécsi döntés után Magyarország által megszállt területen éltek, meggyilkolták őket, és exponált fasiszták tízezrei menekültek el erről a területről a német hadsereggel. A mara­dó körülbelül félmillióból mintegy szá­zezret ki kell cserélni azonos számú ma­gyarországi szlovákkal. De a csehszlo­vák statiszika által magyarnak kimuta­tott maradék 400 000 sem magyar etni­kai eredetű, hanem részben szlovák származású. Ezek közül mindazoknak, akik beszélnek szlovákul és ma szlovák­nak vallják magukat, különleges rendel­kezéssel biztosították a csehszlovák ál­lampolgárság megszerzésének jogát. Az első világháború után a fiatal szlo­vák nemzet kissé túlzó nacionalizmusa lehetetlenné tette a lakosságnak a visz­­szatérést etnikumához. Ma megadták nekik ezt a lehetőséget, és az eddigi becslések alapján a benyújtott jelentke­zési lapok átvizsgálása után megállapí­tottuk, hogy a Csehszlovákiában élő ténylegesen etnikai magyarok száma a csere végrehajtása után alig fogja elérni a 200 000-et. Ilyen módon a tényleges minimumra korlátozódott a csehszlová­kiai magyar kisebbség kérdése, és a csehszlovák kormány nyugodt lelkiisme­rettel mérlegelhette e probléma megol­dásának új módszereit. E módszer meg­fogalmazását tartalmazza a csehszlovák delegációnak ebben a bizottságban elő­terjesztett javaslata. Tudjuk, hogy az áttelepítés, a „transzfer” szó nem hangzik rokonszen­vesnek sem az önök, sem a mi fülünk­nek, de cáfolhatatlan tény marad, hogy ezen az alapon oldották meg véglegesen és tartósan például a törökországi görög kisebbség problémáját. Módosított for­mában, a lakosságcserének a csere­arányra való tekintet nélküli formáját alkalmazták a szövetséges és testvéri lengyel és ukrán nemzet között is, amelynek során több mint 1 millió len­gyel költözött át régi lakóhelyéről az új Lengyelországba és mintegy 400 000 ukrán Lengyelországból Ukrajnába. Visszatérek még az áttelepítés ama gyakran emlegetett embertelenségéhez. Hogy úgymond senkinek nincs joga ki­űzni embereket ősi lakóhelyükről és a földről, amit már nagyapáik műveltek és laktak. Kétségtelen. Az emberek akaratuk ellenére történő kitelepítése kemény in­tézkedés. Nap mint nap sor kerül rá viszont bárhol a világon a technikai ha­ladás érdekében. Városi szanálások so­rán éppúgy, mint nagy közlekedési épít­kezéseknél (közutak, vasutak, csatornák stb.). Világszerte azonban leginkább és a legnagyobb mértékben nagy víztáro­zók, repülőterek, lőterek stb. építésekor ismétlődik. Ha egy következő háború érdekében történő modem fegyverkísérlet miatt le­hetséges valahonnan a lakosság elköl­­töztetése, miért nem lehetséges bizo­nyos számú lakosság elköltöztetése a tartós béke érdekében, amint azt Cseh­szlovákia javasolja? Csehszlovákia azt javasolta beadvá­nyában, kössenek a békeszerződés rati­fikálása után 6 hónapon belül kétoldalú egyezményt a Csehszlovákia és Magyar­­ország közötti lakosságcserénél már el­fogadott feltételek alapján, amelyekről már szóltunk. Ez tehát azt jelenti, hogy ezt az áttelepítést minden téren olyan humánusan lehet és kell majd előkészí­teni, hogy nem fog különlegesen kímé­letlen eljárást jelenteni az áttelepítettek számára, illetve olyan időhatárok között mozog majd, hogy nem terhelheti Ma­gyarországot. Felelősségem teljes tuda­tában és a csehszlovák kormány nevé­ben jelentem ki ezen a helyen, hogy a végletekig be akarjuk tartani az emberi­esség alapelveit, és hálásak vagyunk önöknek minden kezdeményezésért és tanácsért, ami ezt lehetővé teszi szá­munkra. A magyar kormány azonban azt állít­ja, hogy a legminimálisabb technikai le­hetőséggel sem rendelkezik 200 000 csehszlovákiai elhelyezésére. Ez érthe­tetlen érv számunkra, ha azt veszem fontolóra, hogy Magyarországon mint­egy félmillió zsidó vallású állampolgárt gyilkoltak meg, és megközelítően ilyen léiekszámot veszített Magyarország a háborús események folyamán. Ezenkí­vül, a potsdami döntés szerint Magyar­­ország több mint 400 000 németet tele­píthet át Németországba, éspedig va­gyoni kártérítés fizetése nélkül. Azt már nem is teszem, hogy vég nélkül idézzek bizonyítékokat a két háború közötti ma­gyar irodalomból, miszerint a magyar nemzet csökkenő népszaporulatával nem tarthatja fenn magát, ha nem sike­rül visszatelepítenie a világon szétszóró­dott magyarokat. Engedjenek meg legalább egy idéze­tet erről a problémáról a H. R. Adam­son százados és John Heire főhadnagy által vezetett „Valamennyi párt brit par­lamenti delegációjának egyértelmű ma­gyarországi jelentéséiből. Idézek: „A lakosság és különösen a munkaerő csökkenése érintette a gazda­sági szerkezetet is. Budapest lakossága csaknem negyedmillióval, az egész or­szágé majdnem egymillióval csökkent.” Mint ebből az idézetből is látható, Magyarországon munkaerőhiány van — akár például Csehszlovákiában is. Mi azonban igyekszünk hazatérésre bírni az államunk határain kívül élő szlovákokat és cseheket, és e célból már megállapo­dást kötöttünk a Szovjetunióval, Romá­niával és Ausztriával és tárgyalunk Ju­goszláviával. Miért védekezik tehát Magyarország a számára szükséges magyarok visszaté­rése ellen, amikor ennek olyan kedvező feltételek mellett kellett történnie, ami­lyenek egyetlen más esetben sincsenek? A 200 000 magyar részünkről Szlová­kiából Magyarországra kívánt áttelepí­tésével szemben felhozott további érv­ként a magyar kormány azt az állítóla­gos tényt emeli ki, miszerint úgymond Magyarországon nagyobb a népsűrűség, mint Szlovákiában, és a kívánt áttelepí­tés következtében ez tovább emelkedne Magyarország rovására. Ezzel kapcso­latban meg kell említeni, hogy Cseh­szlovákia a magyarok által elhagyandó vidékekre olyan szlovákokat igyekszik telepíteni, akik visszatérésüket kérik ha­zájukba Európa különböző államaiból. Az áttelepítéssel összefüggő népsűrűség megítélése szempontjából továbbá nem vehetünk alapul az egész területre vo­natkozó abszolút számokat, hanem csak a mezőgazdasági területekre vonatko­zókat. Szlovákia nagyrészt hegyes és nagy területek lakhatatlanok. A mező­gazdasági területet illető helyzet Dr. Némethy Béla magyar statisztikus sze­rint a következő: Az 1930-as népszámlálás szerint Ma­gyarország területén 4 471 379 földmű­velő lakos volt, azaz 51,4 %. Az 1934-es statisztika szerint a földterület, azaz tá­­gabb értelmében vett mezőgazdasági te­rület 13 165 724 katasztrális hold volt. Szorosabb értelemben vett mezőgazdasá­gi terület (azaz erdők, mocsarak és lege­lők nélkül) 11 444 863 katasztrális hold (63 860 km2) volt, azaz az ország területé­nek 70,7 %-a. A mezőgazdasági lakosság átlagos sűrűsége tehát km2-enként 67,9 volt, amit Némethy nem kielégítő sűrű­ségnek tart. Ezzel szemben Szlovákiában 1930- ban 1 822 114 földművelő lakos volt, azaz 54,7 %. 1934-es adatok szerint a szélesebb értelemben vett mezőgazda­­sági terület 27 585 km2, a szorosabb ér­telemben vett viszont csak 21 785 km2 volt, vagyis az ország területének 44,4 %-a. A mezőgazdasági lakosság átlagos sűrűsége tehát Szlovákiában 83,6/km2, ami azt jelenti, hogy 15,7-tel több, mint a magyaroknál. Ezért nem látunk semmiféle gazda­sági indokot, ami lehetetlenné tenné ja­vaslatunk elfogadását. A magyar kormány azonban felveti, hogy már e javasolt alapelv elfogadása is veszélyeztetné a magyar demokráciát. Miért? Azért, mert megoldaná ezt a nyugta­lanító problémát köztünk és Magyaror­szág között, és hogy magyar részről le­hetetlenné tenne bármiféle revizioniz­­must? Ezek az érvek arról tanúskodtak, hogy a magyar kormány tiszteletben akarja tartani reakciójának véleményét, de az a demokrácia, amely erőszakkal tartja fenn magát, nem demokrácia. Úgy véljük, München és a bécsi döntés telje­sítette a magyar antidemokraták min­den maximális követelését, és memé-e valaki állítani, hogy ezzel a magyaroszá­­gi demokráciát erősítették meg? Az effajta érvek között igen súlyos szavakat hallottunk arról is a magyar kormány részéről, amely arról igyeke­zett meggyőzni bennünket, ha elfogadná e magyarok áttelepítésének alapelvét, a közvélemény elsöpörné. Nem hallottuk már valahol ezeket a szavakat? De igen. Egy Borsody könyvéből vett idézet­ben, amelyben az a kijelentés volt, mi­szerint sohasem lesz olyan magyar kor­mány, amely elismerné a trianoni hatá­rokat. És sokkal hangsúiyozottabb for­mában olvastuk e szavakat nemrégiben Moszkvában közzétett dokumentumok­ban, amelyekben reprodukálták Csáky magyar diplomata, a későbbi miniszter­­elnök München előtti időkből származó kijelentését, miszerint elsöpörnének minden magyar kormányt, amely nem csatlakozna a Csehszlovákia elleni tá­madáshoz, hogy mindenkit lelőnének, aki ilyen pillanatban meginogna. Elnök úr, expozém végéhez közeled­ve, bátorkodom összefoglalni: A háború előtt volt Európa szívében egy köztársaság. Ez a köztársaság min­dent elkövetett, hogy hű legyen legjobb hagyományaihoz. Demokratizmusa minden tekintetben fejlettebb volt, mint bármelyik közép-európai országé. Gaz­dasága és pénzügye egyaránt szilárd volt. Barátságban élt minden szabad­ságszerető nemzettel, és sohasem oko­zott nehézségeket a környező, egyéb­ként nyugtalan világnak. Német és ma­gyar kisebbsége élvezte a csehszlovák demokrácia összes politikai és anyagi előnyeit. Ennek ellenére, amikor ütött a sorsdöntő óra a Csehszlovák Köztár­saság számára, mindkét kisebbség el­árulta, a német és a magyar, amelyek illegális, hosszú éveken át tartó és terv­szerűen folytatott földalatti tevékenysé­ge nyílt harcba ment át. Nem hagyhatom említés nélkül Mün­chent — amellyel, delegátus uraim, sen­ki sem értett egyet önök közül. Nem értett vele egyet egyetlen akkori kormá­nyuk sem. München az önök részére csak emlék és talán — rossz lelkiisme­ret. De nekünk, minden esetinek és szlo­váknak München katasztrótát jelent, amit semmi sem képes kitörölni számos nemzedék gondolataiból és szívéből. Számunkra többek között kisebbségi politikánk teljes bukását is jelenti és a csalódást, ami soha nem tűnik el gon­dolkodásunkból. A béke érdekét szol­gálná, ha a békeszerződést vázoló állam­férfiak és politikusok osztanák ezen ér­zéseinket. És ha a múlt tapasztalata ellenére még dédelgeti valaki a reményt, hogy a demokrácia és a szabadság leple alatt visszatérhetnek az árulás előkészületei­nek jó időszakai, engedjék meg, hogy a múlt kegyetlen tanulsága által vissza­vonhatatlanul követelt nyíltsággal kije­lentsem neki: Soha többé! Nincs politi­kus, sem politikusán gondolkodó ember Csehszlovákiában, aki akár egy percre is a visszatérésre gondolna ahhoz a nem­zetiségi politikához, amelynek bukását a tapasztalat igazolta. Nem szabad elfelejteni a háború ta­nulságait. Az agresszió első áldozatai voltunk Európában és utolsóként szaba­dítottak fel. Valóban azt hiszik, hogy ezt elfelejthetjük? A delegátus urakkal folytatott ma­gánbeszélgetések során nekem is, kollé­gáimnak is gyakran dicsérték a csehszlo­vák demokráciát és mostani sikereit. Voltak szívesek elismerni, hogy a felsza­badulás óta nálunk nem voltak politikai válságok, hogy politikai helyzetünk kon­szolidált, hogy gazdaságunk gyorsan talpraáll, hogy nem okozunk semmiféle nehézséget a Szövetségeseknek. Hálá­san hallgatjuk a dicséret, sőt néha a csodálat szavait. Ámde engedtessék meg ismét teljes nyíltsággal kimonda­nom, hogy végre egyszer szeretnénk va­lamelyes bizalmat látni szilárd politi­kánk és annak általános elismerése iránt. Méltónak érezzük magunkat az önök tetteinkre támaszkodó bizalmára, kéijük önöket, higgyenek nekünk, ami­kor azt mondjuk, hogy nemcsak Cseh­szlovákia, hanem a magyar kisebbség és maga Magyarország, de ugyanígy Kö­­zép-Európa békéje érdekét szolgálja, hogy e kisebbség problémáját egyszer s mindenkorra az általunk javasolt mó­don oldják meg. Az áttelepítés gondola­ta nem felel meg emberies, évszázados nemzeti hagyomány által kialakult néze­teinknek. Szomorú tapasztalatok kény­szerítettek erre. A jelenlegi állapotban nincs remény csehszlovák—magyar ba­rátságra vagy Duna-menti békére, ha ezt a kérdést nem oldják meg. Az áttele­pítés — tudom, nem szép szó ez — elkerülhetetlen bizonyos kíméletlenség nélkül az érintettekkel szemben. Ünne­pélyesen kinyilvánítom azonban, hogy mindazokat a durvaságokat, amelyekre az áttelepítésnél sor kerülhet, a fejlett műszaki szervezés és a kártérítés megfi­zetése során a lehető legminimálisabbra fogjuk csökkenteni. Nem jobb-e így, mint meghagyni az állandó nyughatat­­lanság régi és rossz emlékű forrását, és ezáltal a konfliktusok veszélyének kiten­ni az eljövendő ártatlan nemzedékeket? Uraim! Előadtam önöknek esetün­ket. Amikor majd döntenek az ügyben, gondoljanak Münchenre, gondoljanak tiszta múltunkra, gondoljanak az összes szenvedésre, amit a háború hozott az emberiségnek, gondoljanak a jövőre an­nak minden reményével és veszedelmé­vel együtt, és gondoljanak kissé arra a nemzetre is, amely rászolgál bizalmuk­ra. Gondolják mindezt át, s azután dönt­senek." (A folytatást szombaton közöljük)

Next

/
Oldalképek
Tartalom