Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
1992 ä|>ri"s25-________________________________________________________ Szabad ÚJSÁG_ A tiltakozás már régóta folyik a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ügyében Nem energiai, hanem politikai beruházás 1987. március 26-án rövid interjút készített Duray Miklóssal az Osztrák Televízió Csehszlovákiában akkreditált tudósítója, Otto Hörmann a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos kérdésekről. Elsősorban az érdekelte a tévériportert, hogy mi a véleménye Duraynak az erőműről természetvédelmi szempontból, valamint a vízlépcső milyen hatással lesz a csehszlovákiai magyar kisebbség életére. Tekintettel arra, hogy az interjú rövid volt — kb. öt perc — és ennyi idő alatt még a leglényegesebb tényeket sem lehet felsorolni, Duray fontosnak tartotta, hogy a kérdésről részletesebben is kifejtse véleményét. Az interjút az ORF 2. csatornája 1987. tnájus 6-án este a Zeit im Bild kb. 9-kor sorra kerülő kiadása után sugározta volna egy Szlovákiáról készült riportműsor keretében. Erre akkor azonban nem került sor, csak később, 1987. december 16-án az ORF 2. csatornáján este negyed 10-kor, a Kleiné Bruder Slowakei c. műsorban. A most közölt szöveg rövidített változata jelent meg az osztrák környezetvédők Nagymaros című magyar és német nyelvű kiadványában 1988 februárjában. I. A bősi (vagy ahogy a szlovákok nevezik; gabéíkovói) és a nagymarosi vízerőmű az elmúlt évtized egyik legtöbbet vitatott kérdése a magyar nyilvánosság köreiben. Az erőműrendszer leghatározottabb ellenzői a magyarországi környezetvédők. A tiltakozások eddigi sikertelensége azonban arra utal, hogy a vízlépcső megépítése nem gazdasági, sem pedig energetikai kérdés, hanem egy annak álcázott, több politikai célkitűzést tartalmazó csomag. Talán nem is meglepő, ha ezt az építkezést nem nevezem energetikai beruházásnak. Hiszen minden újságolvasó tudhatja, hogy a bőisi turbinák összteljesítménye alig éri el a 700 MW-ot, és ezt is csak tavasz végén, nyár elején, csúcsfogyasztási időben. Az időszakosan üzemelő erőmű aránytalanul kevesebb áramot fog termelni, mint — mondjuk — egy régi típusú szovjet atomerőmű, a Voronyezs 1. Ez a teljesítmény nem indokolja, hogy csehszlovák oldalon kb. 40 milliárd koronát, magyar oldalon közel 100 milliárd forintot pocsékoljanak el az erőművek megépítésére, valamint a velük kapcsolatos beruházásokra. Kivágjanak a folyó mindkét oldalán csaknem 5000-5000 ha erdőt és lefoglaljanak közel akkora területű szántóföldet. Tönkretegyék Közép-Eurőpa legnagyobb természetes ivóvíztározóját, elpusztítsák Szlovákia legjobb kukoricatermő vidékét, miközben Csehszlovákia kukoricabehozatalra szorul. Ezzel a felsorolással csupán töredékét mondtam el az erőmű ellen szóló érveknek, ám ezek is elégségesek lehetnének, hogy visszariasszanak minden tisztességes gazdasági szakembert egy ilyen építkezéstől. Amikor 1977-ben Csehszlovákia és Magyarország megkötötte a vízlépcsőrendszer építéséről szóló szerződést, kedveztek a gazdasági kényszerek egy ilyen irracionális terv elfogadásának. Az első olajárrobbanás után égetővé vált az a régóta nyilvánvaló helyzet, hogy a két országnak kevés az energiatartaléka. Ebben az időben kezdte fenyegetni a munkanélküliség a nagy építőipari vállalatokat. Mivel sem az energiagazdálkodásban, sem az iparban nem határozták el a struktúraváltást, a vízerőmű óriási méreteinél fogva alkalmasnak látszott leplezni az elavult gazdasági rendszer több hibáját. Az erőmű energetikai blokkja hatalmas gödrének átmeneti temetőjéből az építkezés befejeztével azonban újult erővel és megsokszorozódva fognak feltámadni a gazdasági gondok. Az extenzfv módszer csak ideiglenes megoldást jelent. Csakhogy ez a szűklátókörűség mégis kevésnek látszik a szörnyffépítkezés okainak megmagyarázására. A valódi okokat másutt kell keresnünk. A gyökerek a sztálini természetátalakító elképzelésekig nyúlnak vissza. Ilyen hajlandóság létezett Csehszlovákiában már az ország megalakulásának idején is. Nem csupán az ország határainak a meghirdetett etnikai elvvel ellenkező stratégiai szempontú meghúzására gondolok. A csehszlovák politikusok az első világháborút lezáró béketárgyalásokon azért követelték a mai Magyarország dunántúli területének a Balatonig tcijedő sávját, hogy korridorral kössék össze a két új szláv államot, Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Ezen a folyosón egyúttal hajózható csatornát is építettek volna a Dinári-Alpok átfúrásával az Adriától Pozsonyig. A terv egy változata annak idején cl is készült dr. Pík tervezőirodájában. Ehhez hasonlatos őrült terv azonban most is létezik. Ez egy 1500 t vízkiszorítású uszályokkal hajózható csatorna építéséi irányozza elő a Duna és a Keleti-tenger között a Morva, Elba és az Odera összekötésével. Ezt a tervet — amelynek csíráját már a negyvenmilliós „csehszlovák” nemzetről álmodó cipőgyáros, Bata is élesztgette — azonban csak a bósi erőmű és a dunakiliti víztározó (valamint a wolfsthali lépcső) megépülése után lehetne megvalósítani. Az említett víziút ugyanis vízszegény területen vezetne és csak akkor lenne használható, ha a dunai tározóból látnák el vízzel, szivattyúrendszer segítségével. Továbbá a dunakiliti tározón épülne fel a csehszlovák politikusok több mint félévszázados álma, a Pozsony alatti nagy folyami teherkikötő. Mind a víziút, mind a kikötő terve egybeesik a szovjet gazdaságpolitikai stratégiával is. Ezek a létesítmények a jelenlegi hatalmi viszonyok mellett a Szovjetunió dunai flottájának monopolhelyzetét biztosítanák, és a szovjet érdekek szempontjából módosítanák, azaz csökkentenék a Duna—Rajna—Maina-csatora gazdasági jelentőségét. Ehhez a kérdéshez kapcsolódik az 1984—85-ben zajlott vita a hainburgi vízierőmű építése körül. Csehszlovákia — mint ismeretes — ellenezte ezt az építkezést, főleg ökológiai okokra hivatkozva, holott Hainburgnál korántsem lett volna olyan nagy a természetbe való beavatkozás, mint a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer esetében. Ugyanekkor Csehszlovákia a wolfsthali vízerőmű építését szorgalmazta. Ez utóbbi nélkül ugyanis az említett Duna—Keleti-tengeri csatorna szintén nem építhető meg, mert a Morva folyó torkolata és alsó folyása nem válna hajózhatóvá. A sajtóvitából azonban nyilvánvaló lett az is, hogy a csehszlovák kormány és szaktanácsadói tisztában vannak a Csallóköz területén épülő vízerőmű kömyezetromboló hatásával is, amelyről azonban tilos volt írni a csehszlovák sajtóban. Ez a magatartás — enyhén szólva — a csehszlovák vezetés cinizmusáról árulkodik. A Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszerhez további érdekek is kötődnek. Például a Vág alsó folyásának hajózhatóvá tétele. Ha fölépül a nagymarosi vízlépcső, akkor eggyel kevesebb duzzasztóművet kell építeni a Vágón. Az építkezéshez szlovák beruházási érdekek is kapcsolódnak. Csehszlovákiában az anyagi javak redisztribúciója két szinten történik. A szövetségi kormány költségvetése, valamint Cseh- Morvaország és Szlovákia költségvetése elkülönül egymástól. A nagyberuházásokat, a főútvonalak, autópályák, energetikai létesítmények stb. építését a szövetségi kormány finanszírozza. így a bőisi és a nagymarosi építkezés kapcsán a szlovák kormány kb. 40 milliárd koronát húz ki a közös kasszából anélkül, hogy ez megterhelné a szlovák költségvetést. Ezt az összeget azonban főleg a Cseh-Morva országrészben termelik meg. A gazdasági és gazdaságpolitikai szempontok közül tehát a vízlépcső energiatermelése a legelhanyagolhatóbb. Pedig éppen ez az a szempont, amely miatt a beruházás közös csehszlovák—magyar vállalkozásként valósul meg. A többi tényező ugyanis csupán csehszlovák vagy szovjet érdek. A bősi erőművel egy nemzetközi jogi kérdés is kapcsolatos. A Duna új mederbe terelése miatt a hajózási vonal is más helyre kerül. A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés 1947-ben (csakúgy mint a trianoni 1920-ban) a Duna hajózási középvonalán állapította meg a Csehszlovákia és Magyarország közötti országhatárt. Az erőmű üzembehelyezésével azonban az országhatár már nem fog egybeesni a békeszerződés által megállapított képzelt vonallal. Ez a tény rést üt a második világháború után kialakult status quo-n. A változás, attól függetlenül, hogy a két ország hogyan egyezett meg a vízlépcsőrendszer építésében, területfoglalási precedenst jelent, még akkor is, ha valójában nem foglaltak el egymástól egy négyzetméternyi területet sem. Ebben az esetben ugyanis Csehszlovákia elfoglalta Magyarország felségterületének egy részét, mert a Duna jobbpartját is áthelyezte a saját területére. Ezentúl senkitől se lehet majd rossz néven venni, ha a határviszonyok további megváltoztatását kéri. A két ország közötti határvonal azonban nem csupán területi státus kérdése, hanem érzékeny etnikai probléma is. II. Csehszlovákia területén Szlovákia déli határának teljes hosszában az 1980-as népszámlálás szerint 560 000 magyar él, de a becslések háromnegyed millió magyarral számolnak. A csehszlovákiai magyar kisebbségnek mintegy fele éppen a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer, valamint a Vág alsó folyásán épülő vízduzzasztók által behatárolt területen él. Tehát a vízerőművekből származó közvetlen nehézségek és az ezt követő fizikai és lélektani hatások kizárólag a magyar lakosságot sújtják a Duna mindkét oldalán. Csehszlovák oldalon hatvan színtiszta magyar települést. A környezetet és a lakóházakat érő általános károsodáson kívül a mezőgazdasági termelést befolyásoló következmények túlnőve a nemzetgazdasági határon, százezrek, esetleg milliók mindennapi életét fogják megváltoztatni. Ehhez tudni kell azt is, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbségnek már alig van haza-tudata. Ezt a szülőföldhöz való ragaszkodás helyettesíti. A szülőföld azonban a vízerőművek hatására pusztulni fog. Ha azon tűnődöm, hogy mi az indítéka a csehszlovák vezetésnek az erőmű megépítésére, hajlamos vagyok azt hinni, hogy a szerves gondolkodás számára elfogadhatatlan gazdasági okok mellett nagy súllyal esik latba a gigantikus építmények káros és romboló hatása a magyar kisebbségre. A magyar kisebbség gazdaságilag aktív részének 35 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban és az egész kisebbségnek kb. 80—85 százaléka él közvetve vagy közvetlenül a mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelemből. A Duna-menti síkság szlovákiai részén, ahol kb. a magyar kisebbség fele él, alig van más munkaalkalom a mezőgazdaságon kívül. A kormány gátolja az ipari kultúra fejlődését a magyar kisebbség által lakott területen. Az ipari tevékenységben rejlő polgárosodási (civilizációs) lehetőség ugyanis a legnagyobb mozgósító erő az autochton magyar lakosság elvándorlására és a szlovákságba való asszimilálódásra. Hogy a hatalom fokozza ezt a folyamatot, sorozatosan záija be a magyar iskolákat és nem enged nyitni egytelen modern szakképesítést nyújtó magyar iskolát sem. Erre a sorsra jut a mezőgazdasági szakképzés is. Ez annál égetőbb kérdés, hogy a Duna mentének a bősi vízerőmű miatt megváltozó természeti adottsága alapvetően megváltoztatja majd a mezőgazdasági termelés feltételeit Új mezőgazdasági technológiák bevezetésére fog sor kerülni, totális mezőgazdasági kultúraváltásra. Ez komoly szakmai felkészülést igényel. Feltételezhetően ebben az esetben is az fog bekövetkezni, mint ami az eddigi iparosítás alkalmával történt. Az 1945—48-as üldöztetések korszaka, valamint ezt követően a magyar kisebbség teljes elszegényedése és az ezzel kiváltott tömeges elvándorlása az 1950-es években az anyagilag preferált és iparosodó szlovák, illetve cseh vidékekre, megbontotta a magyar kisebbség szerves társadalmi és települési szerkezetét. Ez a hullám akkor Csallóközt kevésbé sújtotta, mint a magyar etnikum többi területét. Amikor elvándorolt a megélhetést nem találó munkaerőtömeg, az 1960-as évek elején az elvándorlás által érintett területekre ipart kezdtek telepíteni, de zömmel nem a megmaradt helyi munkaerő-bázisra, hanem a szlovák vidékektől toborzott munkaerőre alapozták azt. A magyar vidékre települő szlovák lakosságnak a területet birtokbavevő, uralkodó nemzeti öntudattal párosuló dinamizmusa ékként feszült a magyar etnikumba. A vízerőmű hatására megváltozó természeti feltételek fogják ezúttal törvényszerűen kiváltani az elvándorlást a magyar etnikum legkompaktabbnak maradt területétől, a Csallóközből, mert csökkenni fog a vidék gazdasági megtartó ereje. De más magyar vidékre nem vándorolhatnak, mert ott nincs munkalehetőség. Ezt a folyamatot az is fogja serkenteni, hogy a helyi lakosság kereset-kiegészítő jövedelme a háztáji gazdaságból ered, amelynek egy részét gyümölcsösök és szőlőskertek alkotják. Ezek a vízerőmű megépítése után zömmel kiszáradnak, mert az öntözőberendezések rendkívül drágák és üzemeltetésük költséges. Hasonlóan drága a más háztáji kultúrára való áttérés is. Az eredmény — mely a vízerőmű építésének egyik járulékos célja is — a magyar kisebbség településszerkezetének teljes szétzilálása lesz, hogy majd egy feltételezhetően központilag irányított terv szerint átrendezzék a terület etnikai képét. Ez folyik az 1922-ben elrendelt első csehszlovák földreform óta. Az érzékletesség kedvéért csupán egy közeli példát említek. Az 1960-as évek végén készült el Pozsony távlati fejlesztési terve. A titkos elvi megokolás szerint — amelyet a Szlovák Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetében dolgoztak ki — a várost 2000-ig egymilliós lélekszámra kellett volna duzzasztani, hogy gazdasági és társadalmi szfvócrejc Komáromig hasson és ezzel rombolja szét a magyar kisebbség társadalmi szerkezetét, valamint asszimilálja a Csallóköz magyarságát. Azóta — igaz — kiderült, hogy egymilliós Pozsonyt harminc év alatt nem lehet felépíteni, de más módszert lehet találni az óhajtott cél elérésére. Ma még valóban nem lehet pontosan előrelátni, hogy milyen hatással lesz a környező vidékre és az életfeltételekre a vízerőmű. Hiszen ilyen nagyméretű beavatkozást a természetbe — a tudomány jelenlegi állása szerint — nem lehet modellkísérlettel előzetesen vizsgálni. A szakemberek azonban pontosan előrejeleztek néhány elkerülhetetlen hatást. Ez főleg a talajvízrendszerre vonatkozik. De a tapasztalatok is mutatják, hogy téves koncepció síkságon vízerőművet építeni, mert a környék vagy elszikesedik, vagy kiszárad. A bizonytalanságot azonban az is növeli, hogy Szlovákiában az eddigi, nagyobb földmunkával járó építkezések számtalan, nehezen helyrehozható hibával jártak. Ezt tapasztalatból mondom, hiszen geológus vagyok. Általában ott van a legtöbb gond, ahol a szakemberek helyett a politikusok döntenek, illetve gazdasági és szakmai szempontok helyett politikai szempontok alapján döntenek. Ilyen döntéssel határozták el a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építését is. Végül föl kell tenni a kérdést, hogy Csehszlovákiában miért nem alakult ki erőműellenes mozgalom, hiszen nyilvánvaló, hogy az építmény felbecsülhetetlen és helyrehozhatatlan kárt okoz. Amikor a Vágón épült a liptószentmáriai (Liptovská Mara) vízduzzasztó, szlovák nemzeti mozgalom indult az ottani fatemplom megmentésére. A Csallóközben nemcsak természetpusztító és templomromboló károk keletkeznek. Minimum három, tisztán magyar község élete teljesen meg fog bénulni és sok százezer ember élete és sorsa fog megváltozni. Igaz, ezek az emberek „csak magyarok”. És miért nem tiltakoznak legalább ők? Erre egyszerű válaszolni. Csehszlovákia lakosságának legkiszolgáltatottabb és legmegfélcmlítettebb tömege a magyar kisebbség. Az ország létrehozása —1918 — óta a csehszlovák állam potenciális ellenségének számítunk és csaknem mindenki a fölszámolásunkra törekszik. Az ebből származó félclmi komplexus a kisebbség vérébe szívódott. Baját tetézi, hogy tilos érdekvédelmi szervezetet alakítania. Egyedül a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága szánta el magát erre, de ez nem hivatalos társadalmi aktivitás. Emiatt engem már kétszer bebörtönöztek. Még egy kérdés tolakszik a számra. A szlovákok túlynomó többsége katolikus és ezek nagy része hívőnek tartja magát. Hogyan egyeztethető össze a hitükkel és a lelkiismeretükkel, hogy évtizedek óta némán szemlélik vagy aktívan támogatják politikai elitjük magyarellenességét? A magyarellenes indulatok Szlovákiában már odáig fajultak, hogy a minap (március 9-én hajnalban) Pozsonyban magyarellenes gyújtogatások és rombolások voltak. Napjainkban Szlovákiában a szlovákok között széles körben teljed a bősi vízerőművel kapcsolatos mondás: „Ha le akarjuk rombolni a szlovákiai magyarok utolsó bástyáját: Csallóközt, föl kell építenünk a víderőműveL ” Persze lehet, hogy a hatalom így manipulálja a szlovák közvéleményt, de a magyar kisebbség számára ez mindegy, mert a szenvedő alany így is, úgy is ő. Megvédheti még ezután valami a csehszlovákiai magyar kisebbséget? Részben talán a politikusok nemzetközi társadalmának a közös felelősségérzete nyújthat segítséget, amely abban nyilvánulhat meg, hogy létrehívják a nemzeti kisebbségek nemzetközi kollektív érdekvédelmi és jogvédelmi intézményét Ebbe az irányba a bécsi utókonferencia is tehetne lépéseket. Pozsony, 1987. március 26.
