Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
Könyvek a máglyán A kassai haladás kerékkötői ____________________________________Szabad ÚJSÁG___________________" A ferences rend már a XIV. században megtelepedett Kassán. Rendháza 1390-ben épült. 1556-ban a nagy városi tűzvész alkalmával leégett a templommal együtt 1765-ben épült tol újra. II. József feloszlatta a ferences rendet is és 1787-ig a szerzeteseknek el kellett hagyniok a várost. I. Ferenc császár 1804-ben megalapította a kassai egyházmegyét és a papnevelő intézet céljaira a ferencrendiek kolostorát jelölte ki. Amíg az épületet átalakították a szeminárium céljaira, 1804-08 között a kassai egyházmegye papneveldéje Egerben működött Az első évfolyam Kassán az 1809/10. évben kezdte meg tanulmányait Az intézetben 1848/49- ben egy évig szünetelt a tanítás, mert a kispapok a haza védelmére fegyvert fogtak. Franz Schlick tábornok az első kassai csata után kaszárnyának használta az épületet A szeminárium mögött, a telek Kovács utcai részén (46 sz.) a katolikus tanítóképző épülete állt A szeminárium működését a csehszlovák kormány az 1918/19-iki tanévvel megszüntette. Ma a kJastrom épületében (Fő utca 89) a konzervatórium működik. Pallér Gyula, kassai nyugdíjas, az alábbiakban beszámol egyik élményéről, amely már több mint negyven éve nyomasztja. 1950-ben részt kellett vennie a kassai ferencesrendi könyvtár megsemmisítésében. — Hogyan került Ön Kassára? — Nagykövesdi származású vagyok. Amikor feljöttem Kassára, többféle szakmával próbálkoztam, végül lakatosinasnak álltam be a Kelet-szlovákiai Gépgyárba. Először a vasútállomás melletti üzemi tanoncotthonban laktunk. 1950-et írtunk. Ekkor államosították a kolostorokat. A gépgyár tanoncnevelő intézete megkapta a ferencrendi kolostort internátusi célokra. Valamikor tavasszal költöztünk. Rögtön azután, hogy a szerzeteseknek el kellett hagyniuk az épületet. A kolostor a Fő utcán, a templom közvetlen szomszédságában áll. Amikor az intézet átvette a kolostort, a ferences barátok celláiból hatvan harmóniumot hordanak ki velünk a folyosóra. E hangszereken — úgymond — a haladás legnagyobb kerékkötői játszottak, s a nevelők elrendelték, hogy két nap alatt ezt a 60 darabot össze kell törnünk. — Ki rendelte el ezt az esztelen intézkedést? — Kivovics László. Személy szerint ő intézte a kolostor átvételét és minket ily módon „préselt bele” ebbe a szocialista rendszerbe. — Hogyan lehetséges, hogy öli pontosan meg tudja nevezni ezt az embert? — A Kivovics család Nagykövesden második szomszédunk volt. Kivovics László szülei nagyon rendes emberek voltak, de fiukból hiányzott az emberiesség. Bizonyára a háború tette olyanná, amilyen lett. Egyik testvére és a szülei koncentrációs táborban pusztultak el. Csak idősebb lánytestvére maradt életben. Kivovics még a háború előtt külföldre távozott, idegenlégiós tiszt lett. A háború után hazajött az Egyesült Államokból és a kerületen, az ideológiai részlegen dolgozott. Bizonyára élt benne valami bosszúvágy a történteiért és ezt így vezette le. — Hogyan semmisítették meg a ha rmon iu mókát? — A folyosón sorbaállítottuk a hangszereket, mindegyikhez leült egy inas és taposta a fújtatót. A többiek ráálltak a billentyűkre és valamilyen melódiát próbáltak „eljátszani”. A tanoncok súlya alatt a harmóniumok először csak billegni kezdtek, majd szétestek. A szó szoros értelmében széttapostuk az összes hangszert! Ez oly mértékben sikerült, hogy csak a kazánházban használhatták gyújtósnak a törmeléket. Azt, ami maradt a hangszerekből, kihordtuk az udvarra, majd elszállították a szemétbe. Csak egyetlen harmónium menekült meg, azt a kultúrfelelős,a zenekedvelő PetriSin vagy PetriSák mentette meg, mivel azt az egyet bevitette az irodájába. Mi, tanoncok, a sok új élmény és az értelmetlen rendelkezések hatására mintegy sokkos állapotban, a félni megtanult, tapasztalatlan gyerekember bizonytalanságával teljesítettük a felettesek esztelen rendelkezéseit. Sok jóérzésű tanonc csodálkozott e barbár romboláson. Akik közülük nem mutattak kellő lelkesedést, azokat a kolostor felbecsülhetetlen értékű könyvtárának megsemmisítésére használták fel. A templom közvetlen szomszédszágában volt a nagy könyvtár, egy nagyon szép berendezéssel ellátott helyiség. A könyvek a mennyezetig tornyosultak a hatalmas teremben. Körülbelül húsz inas egy hétig hordta a zárt udvarra a könyveket. Mindent ki kellett vinnünk, az utolsó lapig. Ekkor már szigorú felügyelet alatt hordtuk a könyveket, kéziratokat az udvaron gyújtott máglyára. Barbárságot követtünk el, ép ésszel nem tudom elképzelni, hogyan lehetett ilyesmit elrendelni. Egy nevelő a folyosón figyelt bennünket, egy az udvaron és kettő— három a könyvtárban. Senki sem mert szólni. El kellett pusztítani a könyveket, nehogy „a múlt átkos öröksége és szelleme megfertőzze haladó ifjúságunkat”. — Mit gondol, hány kötetet pusztítottak el? Az első világháború előtt a szemináriumi könyvtárnak a könyvállománya valamivel 7 000 kötet alatt volt Valószínűleg a katolikus tanítóképző intézet könyvtárát is itt helyezték el. — Jelenlegi becslésünk szerint, összevetve más könyvtárakkal, több tízezer kötetre becsüljük a könyvek mennyiségét, beleszámítva a tömérdek, még feldolgozatlan, rendezetlen kézirat tömeget is. Értékét sohasem fogjuk megismerni, még hozzávetőlegesen sem. Tudományos és szépirodalmi, főleg magyar vonatkozású művek tömegére emlékszem. Láttam ott kézzel írott és festett miniatúrákkal ellátott kódexeket, gyönyörű bőrkötésű, kapcsos könyveket. — Semmit sem sikerült megmenteni? — Néhányat sikerült elrejtenem a munkaruhám alá. Talán tíz darabot. Gyermekkorom óta vonzottak a könyvek, de gyerekfejjel nem tudtam felmérni, melyiket mentsem, melyik az értékesebb. Biztosan mások is elrejtettek néhányat, de mivel senki senkiben nem bízott meg, erről sohasem beszéltünk. Ez a Benedek Elek-kötet is onnan származik. Benne a körpecsét: Kassai Királyi Katolikus Elemi Iskolai Tanítóképző Intézet. Az udvar magas, háromméteres kőkerítéssel volt körülvéve. A tüzet a hátsó udvarban, a Kovács utca felőli részen gyújtották. A környező házak lakói nem is sejtették, mi játszódik le a falakon belül. Néhány nap alatt az egész könyvtárat az utolsó lapig elhamvasztottuk. — Kivoviccsal később mi történt? — 1950—51-ben a kulturális osztály vezetője lehetett. Kivovics elvtárs a kerületi pártvezetés megbízatását teljesítette. A „tisztogató” munka után nyoma veszett. Valószínűleg újra Amerikába távozott. — Hogyan tekint vissza ma a történtekre? — Hogy ez lehetővé vált, annak a félelem volt az oka. Mindenki mindenkitől félt. Ezért lehetett ezt, és sok más disznóságot megtenni. Sajnos, ilyen és hasonló „kultúrforradalmi megmozdulásoknak” lehettünk tanúi és közben megtanultunk félni. Elég volt egy ellenvetés és az embert a legsötétebb színben tüntették fel, vagy találtak okot akár a likvidálására is. A város és a Kassai járás életét az Egységes Nemzeti Bizottság irányította, melynek élén 1949 és 1954 között Ján Ondík elnök állt Első helyettese 1950 elején Jozef Vylefal, második helyettese Ján Korecko, a JNB titkára az egész választási időszakban Eugen Rybos, a kulturális-népművelési osztály vezetője Vojtech Cap volt Ezeket az „urakat” mindenképpen felelősség terheli azért, hogy e nagymúltú város értékeit ilyen módon (is) pusztították. BALASSA ZOLTÁN A túlfűtött nacionalizmus szellemében A történelemhamisítás regénye Kocsis István 1940-ben született Szatmár megye Romániához került részén — tehát mai szóhasználat szerint Erdély szülötte. Azt mondja magáról, hogy drámaíró. Több mint egy tucat — főleg történelmi — drámáját mutatták be Magyarországon, Erdélyben, Finnországban, Észtországban és Szlovákiában, a komáromi Jókai Színházban. Néhány cím: Bolyai János estéje, Árva Bethlen Kata, Árpád-házi Szent Margit, Déryné, Báthori István slb. Újabban regényírással is foglalkozik. Széchenyi Istvánról írt regényének címe: A tizenkettedik lánc. — Miért lettél hűtlen a színházhoz? Hiszen sikeres színpadi szerző vagy. — Elvesztettem a hitemet a színházban, miközben egyre jobban erősödött bennem a meggyőződés, hogy komolyan kell foglalkozni a történelemtudománnyal, s le kell lepleznünk mindenfajta történelemhamisítást. — Ennek a meggyőződésnek a gyümölcse a múlt év végén a Püski kiadónál megjelent hatodfélszáz oldalas regényed, melynek már a címe is hosszú: Történészek a kereszten, avagy az áldozatok bosszúja. Regény a román történclemhamisításról. Miért éppen erről írtál? — A történetírás meghatározója nem lehet osztályszempont, nemzeti vagy faji elfogultság, politikai érdek, hanem csakis az igazság. Ezért kártékony a történelem meghamisítása. A román történelemhamisításnak évszázados hagyományai vannak; ez túlélt történelmi korszakokat, politikai irányzatokat, kiszolgált ordas eszméket, s még ma is él. Ugyannyira, hogy a román nemzetnek még ma sincs igaz történelme. — E szerint minden román történész történelemhamisító? — Távolról sem! Hogy csak a maiakról beszéljek: sokan szeretnék megírni az igazat. Sokan vallják, hogy hazugságra nem lehet jövőt építeni, viszont egyelőre nem adatott meg nekik, hogy múltjuk igazságaival foglalkozzanak. A múlt század végén például Tilu Maiorescu, a román politikai élet egyik legnagyobb tekintélye követelte, hogy vállalják az igazságot, forduljanak szembe a hazugságokkal minden téren, a történelmtudományban is, de ez pusztába kiáltott szó maradt. Az igaz román történelemtudomány nem születhetett meg akkor, viszont megerősödött A. D. Xenopol és NicoUte Iorga irányzata, és lassan létrejött a történelemhamisítás művészete. A húszas években egy, A. Philippide nevű kiváló nyelvész megint megpróbálta elfogadtatni a társadalommal a valódi román őstörténelmet. Egy hatalmas művet írt a balkáni őshazáról. A könyv akkor megjelent, de ma a tiltott könyvek listáján szerepel. Ez volt az egyik utolsó nagy kísérlet az igazság elfogadtatására. —Azóta semmi sem történt? — De igen. Örömmel idéztem egy Margineanu nevű emigránstól, de persze akadnak mások is. — Romániában minden a túlfűtött nacionalizmus szellemében történik? A regényed szereplői csak a fantázia szüleményei? — Történész hőseim valóban kitalált személyek. Olyanok, amilyenek nagyon szeretnének lenni a román historikusok. És amilyenek — néha — a négyszemközti beszélgetéseken. Vagy amilyen valóban volt élete utolsó éveiben Hadrian Daicoviciu kolozsvári professzor. Diákjainak jegyzeteiből kiderül, hogy bevallotta: nagyon szégyellj magát mindazért, amit addig hazudott nekik, előadta az igazi román őstörténetet. Körülbelül az játszódott le Daicoviciuban, mint ami a regényem Ardeleanujában. Nem igaz, hogy a román történészek nem ismerik saját múltjukat, de félnek, rettenetesen félnek. Amikor vitatkozunk velük, nem a saját véleményüket mondják, hanem azt, amit mondaniuk kell. A mai román történész abban különbözik Iorgától, hogy ő még saját elképzelései szerint hamisított, de utódai — például Stefan Pascu — előre megírt forgatókönyv szerint, parancsra. — S mikor kezdődött el a magyar— román ellenségeskedés? A könyvben szerepel egy bizonyos Constantin Cantacuzino, aki nagy elismeréssel beszél a magyarokról. Amit ő elmondott, az volt a románság őszinte véleménye a magyarságról egészen a XVIII. század közepéig, amikor megkezdődött az ellenségeskedés. Ez tulajdonképpen Ion Inochentie Micu-Kíein fellépésével hozható összefüggésbe. Az az érdekes, hogy Micu-Klein görögkatolikus püspök úgy folytatott közjogi küzdelmet a románság negyedik rendi nemzetként való elismeréséért, hogy nem ismerte a magyar közjogot. Azt sem vette tekintetbe, hogy Erdély akkor magyar közjogú ország volt. A legfontosabb dokumentuma ennek a közjognak az úgynevezett 1. Diploma Leopoldinum, amelyre ő sohasem hivatkozott. Két dolog miatt mérgesedett el a helyzet. Az egyik: nem tudván, hogy Erdélyben a törvényhozói hatalmat az Országgyűlés és a király együtt alkotják, feltételezte, hogy a királlyal könnyűszerrel össze lehet fogni a rendek ellen, de az uralkodó nem fogadta el ajánlatát. A második: amikor felvetette a románság negyedik rendi nemzetként való elismerését, arról is megfeledkezett, hogy akkor a magyar jobbágyság sem tagja a politikai nemzetnek. Csak annak lett volna realitása, ha ebből indul ki. — Hol voltak az 1848-as konfliktus gyökerei? — Akik az 1848-as elmérgesedett román—magyar viszonyt vizsgálják, akkor szoktak melléfogni, ha nem ismerik a legfontosabb dokumentumokat. Én azokra hívom fel a figyelmet, amelyek azt bizonyítják, hogy akkor már létezett román irredenta mozgalom. A román politikusok közül Andrei Saguna görögkeleti püspök határozta meg a mozgalmat. Céljuk az volt, hogy kiszakítsák Erdélyt a magyar korona országai közül, és az osztrák császársághoz csatolják. — Nézzük meg röviden, a későbbiekben miben nyilvánult meg a hamisítás? — Az 1868-as nemeztiségi törvény az iskola- és egyházügyi törvénnyel együtt biztosította a nemzetiségek kibontakozásának feltételeit. Ez a törvény egyben garancia is volt arra, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon nem lesz magyarosítás. Ezért nem lett kötelező a magyar nyelv tantárgyként való oktatása a nem magyar tannyelvű iskolákban. — Miért mérgesedett el mégis a viszony? — Mert a román mozgalom célja ekkor is Magyarország-ellenes, irredenta volt. Erre rávilágítanak például Slavici írásai, nyilatkozatai. Kiadták a nagyszebeni Tribunát, amelynek elsőrendű célja az irredenta mozgalom erősítése volt. Hangsúlyozom: a Trianon előtti Magyarországon sohasem vált a nacionalizmus államvallássá, mint a két világháború közötti és a mai Romániában. Az erdélyi román politikusok, egykori irredenták között is akadtak olyanok, akik nem hallgatták el a Trianon előtti és a későbbi Nagy-Románia közti különbséget. Alexandru Vaida-Voevod például 1923-ban kijelentett: „Magyarországon kezünkben volt a törvények védőpajzsa: a törvények számunkra is törvények voltak. ... Magyarországon nem voltunk rabszolgák,... a törvények ... a románok számára is törvények voltak. Ma úgy kezelnek minket, mint valami törvényen kívüli ellenséges elemet.” — Minderről és sok más érdekes tényről szerezhet tudomást az olvasó könyvedből, s mivel minden nem fér bele egy interjú szűk kereteibe, néhány szóval említsd még meg legalább az Apponyi-törvénnyel kapcsolatos hamisítást és szólj a románok Trianon-pszichózisáról. — A köztudatban — sajnos — nem az igazi Apponyi-törvény él, hanem az Anghelescu-féle meghamisított változata. A húszas évek román oktatási minisztere, hogy elfogadhatóvá tegye a világ számára a maga románosítő oktatási törvényét — ami kötelezővé tette, hogy az erdélyi magyar felekezeti iskolákban román nyelven tanítsák Románia történelmét, földrajzát és alkotmányát —, az Apponyi-lexre hivatkozott. A magyar törvény bizonyos tantárgyak tantervének és tankönyvének csak a jóváhagyását írja elő. Erről ő azt állította, hogy a szóban forgó tantárgyakat magyarul kellett tanítani. Tanterv helyett tehát tanítási nyelvet mondott... Ami a Trianon-pszichózist illeti, ez nemcsak bennünk, magyarokban él, hanem a románokban is. Miben áll ez? Ők sem tartják igazságosnak Trianont. Azt, hogy többet kaptak, mint ami Magyarországnak maradt. Felfoghatatlan számukra is, hogy Magyarország 282 ezer négyzetkilométer területe Trinon után 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, s Romániának — csak tőlünk — 102 ezer négyzetkilométer jutott. Befejezésül: világosan kell látnunk, hogy a román államférfiakkal addig nem lehet érdemben tárgyalni, amíg a románság nem vállalja saját múltját. Ha pedig nem szűnik meg a feszültség ebben a régióban, akkor nem lesz Romániában jogbiztonság, és nem lesz jólét. Ez sújtani fogja a románokat is, de elsősorban az ott élő magyarokat. Ennek ránk nézve is vannak konzekvenciái: erősíteni kell a magyarság önvédelmi ösztönét. TÖRÖK BÁLINT (Új Magyarország)
