Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
8 1992. március 14. Egy kortárs vallomása napjaink vitatott kérdéseiről Térképezett történelem Szabad újság____________ A budapesti Magvető Kiadó 1989-ben hiánypótló szerepet vállalt magára Rónai András emlékiratának, a „Térképezett történelem” megjelentetésével. Az Erdélyből, Nagyszebenből származó Rónai András „élete első felében — a két háború között — jelentős földrajztudós, Teleki Pál közvetlen munkatársa, s élete második szakaszában viszont már európai rangú geológus”. A könyv erről a „töretlen ívű tudósi pályáról ad hiteles képet, híven beszámol a Teleki Pál alapította Államtudományi Intézet történetéről és tevékenységéről”. Számot ad a maga nemében páratlan Középeurópa Atlasz elkészítéséről......ez a térképészeti munka tudománnyal, adatokkal, tudósi tisztességgel, a kor szorításában is politikafelettiséggel kívánta a politikát szolgálni: térképek, statisztikák köteteivel felvonulni a két világháborút lezáró béketárgyalásokon önmagunk védelmére. Tragikus történelmünk egyik fintora, hogy soha senki nem használta löl erre a célra.” A könyv napjainkban is vitatott kérdéseket taglal; a világháborúkat lezáró „vae victis” békéket, az önrendelkezési jog megsértését, szelektív alkalmazását, a nagyhatalmi döntések hátterét, a trianoni, müncheni, bécsi döntések körülményeit, a népszavazás nélküli hatórmegállapításokat ismerhetjük meg a kortárs szemtanú vallomásából. A történelmünk jobb megismeréséhez szeretnénk hozzájárulni azzal, hogy folytatásban közlünk a szlovákiai magyarság érdeklődésére különösen számot tartó részleteket Rónai András könyvéből. A müncheni egyezmény A müncheni egyezményt négy nyugat-európai nagyhatalom kötötte meg 1938. szeptember 29-én, az Egyesült Királyság (Nagy-Britannia), Franciaország, Olaszország, Németország. Tárgya az akkor legélesebbé vált nemzetiségi kérdés megoldása: a csehszlovákiai németlakta területek Németországhoz való csatolása volt. Angliát és Franciaországot nem a csehszlovákiai németek sorsa nyugtalanította, hanem Németország követelése és a követelés mögé sorakozó német hadsereg, Európában akkor a legerősebb. Chamberlain és Daladier miniszterelnökök úgy hitték, hogy a megszerzett területtel Németország — egy évtizedre legalább — megelégszik, s így a fenyegetett béke megmenthető. A müncheni egyezményben azonban a nyugati hatalmak az 1919-es területrendezés tarthatatlanságát is beismerték. Az első világháború után az átrendezés alapelvéül a nemzetek önrendelkezési jogát jelölték meg. Később az önrendelkezés (népszavazások) helyett a nyelvterületi határoknak államhatárokká való előléptetését választották mint könnyebb és diktálható megoldást. Az eredeti szép alapelv nem érvényesült, a második tisztes alapelvet a győztesek uralmi ambícióinak javára sokszor megsértették. A nyelvi alapokon nyugvó új határokért több kis kelet-közép-európai nép emigráns fiai dolgoztak az antant táborában a háború alatt, de döntő erőt akcióiknak egyrészt az Amerikai Egyesült Államok idealista elnöke, T. W. Wilson, másrészt a németgyűlöletében fékezhetetlen Georges Clemenceau adott. Az előbbi a háború vége felé 14 pontban közzétette a háború utáni újjászervezés alapelveit mint a fegyverszünet feltételeit. Ezek között szerepelt a nemzeti önrendelkezési jog. Wilson nem ismerte a közép-európai viszonyokat s főleg azt, hogy ezt az alapelvet igen nehéz itt megvalósítani. Egyrészt a nagy kiterjedésű, kevert lakosságú területek, másrészt olyan földrajzi és gazdasági körülmények miatt, amelyek a népek életében gyakorta fontosabb szerepet játszottak mint a közös nyelv. A wilsoni elvek alkalmazhatatlanságát jól példázta Csehország, illetve a cseh tartomány helyzete. Ennek a kiváló földrajzi határokkal körülvett és jó központtal bíró tartománynak a középső részét csehek és morvák lakták; a perifériákat, jóval nagyobb sűrűséggel, németek. Közéjük államhatárt vonni 1938-ig senkinek nem jutott eszébe. Az 1918-as nemzeti önrendelkezés alapelve ezt kívánta volna. Wilson nem ismerte ezt a félszigetszerű kis kontinenst, és meg volt győződve róla, hogy az itt marakodó kis népek között nagyhatalmi háttérrel és bölcsességgel könynyű lesz igazságot tenni. At is rándult Európába, hogy a békeszerződések kidolgozásában részt vegyen. Igen hamar rájött azonban, hogy a Párizsban összejött államférfiak szemében csekély a tekintélye, és nap mint nap úgy csapják be, ahogy akarják. Megismerte az objektív nehézségeket is, de sokkal inkább a tárgyaló felekből kiábrándulva távozott, dolgavégezetlen. A békeszerződéseket nem írta alá, munkatársai pedig megírták a béketárgyalások elvszerűtlenségeinek, komolytalanságának szomorú történetét. Ám amit elfogult tárgyalók elrontanak, azt józan és okosak serege sem hozhatja egykönnyen helyre kritizáló könyvekkel. Végül a tárgyalók az Osztrák- Magyar Monarchia helyén létrehoztak két életképtelennek látszó kis államcsonkot, Ausztriát és Magyarországot. Ezen a két legyőzőttön példásan megvalósították a nemzetiségi elvet. Nem úgy másutt. Létrehoztak négy olyan államot, amelynek lakossága nemzetiségileg olyan tarka lett, mint a Monarchia volt. Öt kis állam született egy helyén, és a belső súrlódások nemzetközi konfliktusok rangjára emelődtek, állandó békétlenségre kárhoztatva Közép-Európa keletét. Clemenceau-t a nemzetiségek ügye nem érdekelte. Egyetlen gondja volt: Németországot gyengíteni és ellenségekkel körülvenni. Indulatos, kíméletlen, erőszakos természetével uralkodott a békekonferencián, amelynek elnöke volt. E tisztet a háborúban legtöbbet szenvedett Franciaország érdemeinek elismeréseképpen kapta. Utódai később belátták, hogy a Tigris félrefogott, mert a Németországot keletről körülvevő sok kis ellenséges állam messze nem jelentett olyan akadályt a Német Birodalom keleti terjeszkedése előtt, mint jelentett a nem ellenséges, de konkurens nagyhatalom, a Monarchia. A rosszul sikerült területrendezés állandó zavart keltő hatása végigkísérte Európa 20 éves történetét. A Népszövetség ügyei közt a nemzetiségi panaszok tekintélyes helyet foglaltak el, és nagymértékben gátolták az új államok közötti viszonyok normalizálását és a gazdasági kibontakozást. A politikai atmoszféra végig veszélyekkel terhes volt, az egymás elleni szövetkezés a legfontosabb külpolitikai célkitűzések közé tartozott. Fokozta a feszültségei az újonnan alakított soknemzetiségű kis államok kisebbségüldözése, amely sokoldalúságában, erőszakban és kegyetlenségben messze felülmúlta azokat a panaszokat, amelyeket a Monarchia nemzetiségi politikájával szemben az akkori kisebbségek valaha is hangoztattak. A gyenge, a hatalomhoz. jut, mindig erőszakos. Ezek az államok pedig, mint a két évtized után vitatlhatatlanul kiderült, gyengék voltak. Erős és nemzetközi jogaikban biztos államok aligha kötöttek volna katonai szövetségeket a bármelyiküknél kisebb és erőtlenebb Magyarország fenyegető fellépése (30 000 fős hadserege) ellen. Nem a nemzeti erő jele volt a csallóközi cseh legionáriustelepítés, románok telepítése a nyugati határterületekre, mindkét esetben színmagyar területekre. S nem az volt a magyar kisebbséget sújtó megannyi hátrány, vagyonelvételektől iskolák bezárásáig, végül az anyanyelv üldözéséig: évtizedekig látthatta bárki erdélyi magyar városokban, falvakban minden hivatalban, üzletben, autóbuszban a feliratot: „Vorbiti numai romaneste.” A Párizs környéki békekötések után 15—20 évvel nemcsak a szenvedő felek, de a győztesek, sőt az újonnan létrehozott államok realista vezető politikusai is tisztán látták, hogy a rendezés elhibázott volt, és keresték a zsákutcából való kiutat. Masaryk Tamás cseh államelnök élete végén a Csallóköz Magyarországhoz való visszacsatolásán gondolkodott (politikusai aggkori gyengeségnek tulajdonították ezt). Francia, angol, amerikai államférfiak közép-európai tanulmányútjaikról visszatérve békés változások lehetőségein ábrándoztak: Párizsban 1937-ben a Nemzetközi Tudományos Egyesületek Asszociációja megrendezett egy tudományos intézetek és nem állami szervek közreműködésével —, ennek témája a békés területi változások (Peaceful Change) lehetőségeinek megvitatása volt. Angol történetírók tárgyilagos ismertetéseket jelentettek meg a közép-európai nemzetiségi viszonyokról éa arról, hogy a Párizs környéki békeszerződések egy újabb és kegyetlenebb háború csíráit vetették el. (The seeds of war.) William O’Sullivan Molony, a Népszövetség Politikai Osztályának tagja, aki 1925—1931 között tagja volt a Népszövetség Titkársága Kisebbségi Osztályának, 1928-ban megbízást kapott az Osztály igazgatójától, a norvég Erik Colbantól, hogy készítsen elemző tanulmányt a békeszerződésekből és kisebbségvédelmi szerződésekből adódott problémákról. Ez az ír ember (és meglehet, hogy származása folytán kis népek, nemzetiségi csoportok sorsa iránt fokozottan érzékeny egyéniség) komolyan vette feladatát, és hat évig (!) tanulmányozta a kérdést. Miután jelentését megírta, tapasztalatait 1934-ben könyvben is közzétette. ("Nationality and the peace treaties", London, 1934.278 p.) Bevezető fejezetében ilyen mondatok találhatók: „A szerződések tekintetében meg kell jegyeznem, hogy egészben véve az általunk megvizsgált szövegekben mértéktelen gondatlanság mutatkozik a nemzeti hovatartozás megszerzése és elvesztése dolgában. Úgy tetszik, hogy az átengedett vagy bekebelezett területeken az esetek legnagyobb részében a lakosságot az aláíró államok mint barmokat terelve kezelték; ezek csupán gazdát cseréltek, és azt várták tőlük, hogy morgás és képviseletükre való jog nélkül engedelmeskedjenek az új hatóságoknak.” (The population of the territories ceded or annexed, one has the impression, have int the great majority of cases been treated by the signatory states in terms of herded cattle, which has merely changed owners and was expected to comply to the new authority without murmur or right of representation.) Ez az atmoszféra teremtette meg a lehetőséget München számára. Az első háború elvesztését és a Párizs környéki békében rárótt terheket Németország rövid idő alatt kiheverte, és nagy gazdasági és katonai erőkre tett szert. Terjeszkedési ambícióit az 1930-as évek végén legjobban nemzetiségi sérelmekkel tudta megindokolni, hiszen a tényleg elkövetett hibákat és az orvoslás szükségességét mindenki belátta már. A szemben állók engedtek, hiszen nem lehetett sem Angliától, sem Franciaországtól elvárni, hogy háborút vállal és hadseregeket áldoz Közép-Európa hatalomhoz juttatott, de nemzetközileg korántsem példamutatóan országlő kis népeiért. Csehszlovákiát szövetségi szerződés fűzte Franciaországhoz és Nagy-Britanniához, de húsz év alatt a nagyhatalmak minden érdeke elpárolgott. Csehszlovákiának a Szovjetunióval is volt katonai szerződése, a Szovjetunió azonban egyedül — a nyugati szövetségesek engedékenysége láttán — nem mozdult; feltehető, hogy már számolt egy ellene irányuló német támadással, és arra tartogatta erejét, de feltehető, hogy a német agresszió ez esetben katasztrőfálisan feddhetetlen nemzetiségi indoka-ürügye ellen nemzetiségpolitikai elvei miatt sem léphetett fel. München tehát nem véletlenül és nem előzmények nélkül született. De semmiféle belátott igazságtalanság és a nemzetiségi sérelmek mégolyán árja sem indította volna el a békés rendezést Közép-Európában, s nem késztette volna engedékenységre a konfliktusért felelős nyugati hatalmakat, ha Németország nem fenyeget nagy erővel. A müncheni szerződésről joggal mondják, hogy erőszak nyomán született, mert úgy született. De sajnos pontosan úgy született az is, amit a szerződés megtört: Versailles és Trianon. München azért szomorú példája az államok közötti területi rendezésnek, mert folytatása tönkretette a békés rendezések lehetőségének hitelét. A fő egyezmény fenyegetés légkörében köttetett, de ne a hozzá fűzött melléklet, amely a csehszlovákiai magyar kisebbség ügyének rendezését írta elő. Ezt a függeléket nem Németország diktálta. Olaszország képviselője vetette fel az alapegyezmény létrejötte után, hogy ha már a német kisebbség kérdését rendezik Csehszlovákiában, akkor az állandó panasz tárgyát képező magyar kisebbséggel is törődni kell. Angliát és Franciaországot senki sem kényszerítette, hogy a magyar kisebbséggel is foglalkozzék. Németország fanyalogva fogadta az indítványt, nem látszott érdekének további bonyodalom. Ám — 18 év késedelemmel — mind a négy nagyhatalom elismerte a nemzetiségi alapelvet, nehéz lett volna kitérni a jogos magyar igények elől. A magyarkérdésnek a nagyhatalmak képviselői nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, és azt remélték, hogy ennek megoldásával a sok zavart keltett csehszlovák állam ügyeivel nem kell többet foglalkozniuk. Helybenhagyták hát, hogy a magyarkérdés is rendeztessék kétoldalú tárgyalások útján. A tárgyalásokat már a németkérdés megoldásában is erőltették. Közvetítőként Runciman lord hosszan időzött Csehszlovákiában a müncheni egyezmény előtt. Ott sem sikerült eredményre jutni. Az új helyzetben viszont várható volt, hogy Csehszlovákia rugalmasabb politikát követ majd Magyarországgal szemben, hiszen a német területek leválása folytán annyira meggyöngült, hogy aligha maradhat ellenséges viszonyban másik szomszédjával. A magyar—cseh tárgyalások mégsem hoztak megnyugtató eredményt. Komplikációkat okozott a csehszlovák kormányzat belső gyöngülése és a feltámadt szlovák nemzeti törekvés. De végül a megmegszakadó tárgyalásokon — a nagyhatalmak időnkénti közvetítésével — a területi rendezés lényegében létrejött, és az 1938. évi november 2-i bécsi döntőbíróság ítéletének csak néhány vegyes lakosságú vitás területfolt havatartozása ügyében kellett döntést hoznia. A magyar kormány mindvégig kérte mind a négy nagyhatalom támogatását és közreműködését, illetőleg jószolgálatait a területi vitában. A két nyugati felet, Angliát és Franciaországot sajnos nem érdekelték a közép-európai kis államok ügyei. Boldogan elfordultak a kereskedőktől, 1920-ban diktált rablóbéke revízióját a másik két nagyhatalomra bízták. Tizennyolc éves felelősségük e fortélyos elhárításával biztosították azt, hogy a nemzetiségi elvű területrendezés újabb nyolc év múlva semmisnek nyilvánítható legyen. Chamberlain és Daladier miniszterelnökök e fogását még nem értékelte kellőleg a történetírás. Olasz és német közreműködéssel jutottak a tárgyalások közel a megoldáshoz. Csehszlovákia a későbbi visszacsatolt területnek 93 %-át diplomáciai úton már átengedte; ezen élt a később átadott lakosság 88,2 %-a. Csak a határmenti városok hovatartozásában nem tudtak megegyezni. így került sor a bécsi döntőbírósági ítéletre. Az a még vitás területeket megfelezgette. A városok legtöbbjét a nemzetiségi többségi elv alapján Magyarországnak ítélte. Ez a döntés kétségtelenül a nemzetiségi elvet érvényesítette egy közel 800 kilométer hosszú határ mentén. Olyan precizitással, mint még soha Európában, sem azelőtt, sem azóta. A müncheni egyezmény történelmi perspektívában nem azért volt rossz, mintha igazságtalan lett volna, hanem azért, mert túlléptek rajta. Rossz volt, mert későn és olyan feszültséghelyzetben kötötték meg, amikor egy gát megnyitása nem levezeti az árt, hanem pusztító erőt szabadít el. Megkésve, túlfeszített erőjátékban már nem a békét szolgálta, hanem háborúra biztatta a sikeres Németországot. Rossz volt, mert nem lezárt valamit, hanem elindított. Megkötése pillanatában kevesen tudták ezt. A müncheni egyezmény rossz volt, mert a folytatása meghazudtolta az elvet, amely alapjául szolgált. A müncheni egyezmény 1938- ban a német fegyveres erők kifejlesztése nélkül nem jöhetett volna létre. Ez a tény a politika és diplomácia csődjét jelentette, azt, ami általában is áll: hogy kívánatos és szükséges területi revíziókhoz államoknak békés eszközeik nincsenek. Mégis úgy látszott, hogy a békés területrendezés ez egyszer megvalósítható. Az vitathatatlan tény és a német agresszióprogramtól elválasztandó, hogy a magyarkérdésben tett záradéki javaslat nem fegyveres fenyegetésre jött létre, és a nemzetiségi hovatartozás alapján támasztott magyar területi igényeket Csehszlovákiával szemben mind a négy nagyhatalom, Franciaország és Nagy-Britannia is jogosnak ismerte el, evvel elismerve az általa 1920-ban diktált béke részleges igazságtalanságát.
