Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1992-02-25 / 47. szám
6 1992. február 25. Szabad ÚJSÁG A földtörvény-módosítás közelebbről Rés a jogfosztottság falán Vitathatatlan, hogy a földtörvény múlt heti módosítása fontos esemény a csehszlovákiai magyar nemzeti kissebséget a háborút követő években ért égbekiáltó sérelmek orvoslásának nehéz folyamatában. Ebben valamennyi hazai magyar politikai párt és mozgalom egyetért. Ám, a siker előzményeinek, s a törvénymódosítás végső megszövegezéséért folytatott parlamenti munka megítélésében eltérnek a vélemények (erre lapunk február 20-i számában közölt, „Kinek az érdeme” c. cikkünkben már rámutattunk). A szövetségi parlament 20. ülésszakának befejezése után arra kértük a prágai parlamentben elérhető képviselőket, a Coexistentia klub tagjait, magyarázzák meg, miben látják ők e törvénymódosítás jelentőségét. BATTA ISTVÁN: A törvénymódosítással, nevezetesen a 4. a cikkely beillesztésével lehetővé vált, hogy a transzformációs törvény értelmében, az egyes szövetkezetek átalakításakor azok a földtulajdonosok is jogosult személyek legyenek, akiknek még törvényesen nincs rendezve földtulajdonuk. Nagyon fontos, hogy a háború után nemzetiségi hovatartozásuk miatt diszkriminált kisebbségek köre kibővült, nincs külön feltüntetve pl. a magyar nemzeti kisebbség, helyette általánosan, a hírhedt bencSi dekrétumok által sújtott valamennyi kisebbségre vonatkozik a kártérítés. Ez a törvénymódosítás lényegesen könnyíti és meggyorsítja a tulajdonjog érvényesítősét. DURAY MIKLÓS: A törvénymódosítás jelzi, hogy az eddigi, főleg nemzeti szempontokra épülő institúció a polgári értékrend elveihez közeledik, azaz már kisebb benne a nemzeti megkülönböztetés. Az így módosított földtörvény csak azoknak nem nyújt alapot egykori tulajdonuk visszaszerzéséhez, akiket 1945 után a népbíróságok háborús bűnösként ítéltek el. Viszont fontos része ennek a törvénymódosításnak — s ezt a második egyeztető tárgyalás során a Coexistentia klubnak sikerült elérni — az, hogy amíg a korábbi módosító javaslat szerint a restitúció nem vonatkozott volna azokra, akiknek elkobzott vagyonát másnak kiutalták, addig a részünkről szorgalmazott szövegmódosítási javaslat szerint ezek a személyek is jogosultak, s visszakövetelhetik egykori tulajdonukat, vagy kárpótlás, vagy ugyanolyan értékű más ingatlan formájában. BOROS ZOLTÁN: Érdemes külön szólni a földtörvény 6. paragrafusa 2. bekezdése módosításának körülményeiről. A vitatott mondat ebben a bekezdésben az eredeti megfogalmazás szerint teljesen kizárta volna a kárpótlásból azt az elkobzott tulajdont, amelybe az 1945 utáni földreform-intézkedések alapján új tulajdonost ültettek. Erre az MPP képviselői sem figyeltek fel, a klubunk számára azonban ez a kérdés elvi jelentőségű volt. Mert ha ezzel a mondattal akkor egyetértünk, ez azt jelentette volna, hogy most újból, új törvénnyel erősítettük volna meg a jogfosztottságot, a megalázó megkülönböztetést. Ezt felismerve buktattuk meg az első fordulóban az egész törvénymódosító javaslatot! BATTA ISTVÁN: Amikor erre a szarvashibára felhívtam Világi Oszkár figyelmét, megtudtam tőle, ez a mondat Jan Rychlík (nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó szociológus, történész) javaslatára került be utólag a módosító javaslatba. Világ Oszkár úgy vélte, ezt a mondatot a szövegezés további vitája során ki lehet venni a javaslatból. A mondat azonban a szövegben maradt! DURAY MIKLÓS: Az igazság az, hogy ez a mondat azért maradt a javaslatban, mert a szlovák KDM képviselői ehhez a feltételhez kötötték az egész törvénymódosítási javaslat támogatását. Ézt az egyeztető megbeszéléseken Anton Anderko képviselő el is mondta. BOROS ZOLTÁN: Ez valóban így volt, de a végső szavazás eredményét tekintve a KDM jól szavazott. Amikor mi az újabb egyeztető tárgyaláson keresztül vittük a jogcsorbító utalás kedvező módosítását, a szlovák KDM egyhangúlag mellénk állt. S ez számunkra nem volt könnyű döntés. BATTA ISTVÁN: A módosító javaslat megbuktatása után többen mint a darazsak támadtak ránk, barátságtalan hangú megjegyzésekkel illettek bennünket. Ám, az újra tanácskozó egyeztető bizottság ülésén tapasztaltam, a jelenlevők számára fontos a törvénymódosítás jóváhagyása. Különféle elképzelések hangzottak el a vitás kérdés áthidalására, ám a remek ötlet Magyar Ferenctől, az MNP képviselőjétől eredt. Nagyon jó diplomáciai érzékkel megfordította az inkriminált mondat érvelését... MAGYAR FERENC: A lényeg az, hogy a parlament törvényelőkészítő osztályának jelenlevő szakértője is elismerte: igazam van, amikor rámutattam, hogy a vitatott mondat első fele nincs összhangban a másik felével. De mivel Anderko képviselő nagyon kötötte az ebet a karóhoz, indítványoztam: kössünk egy kompromisszumot, azaz maradjon meg a joguk azoknak is, akiknek annak idején kiutalták az elkobzott vagyont. Megfogalmazásom annyiban különbözött pl. a Václav Lacina képviselő által javasolt szövegtől, hogy én azt mondtam: ha a konfiskált vagyont valaki megkapta, akkor az eredeti tulajdonos részesüljön kárpótlásban. Lacina képviselő viszont a kárpótlás helyett a kérdést a számunkra még kedvezőbb 12. paragrafusra való utalással javasolta rendezni. DURAY MIKLÓS: Mivel a módosított törvény nemzetiségi szempontból nem határozza meg, kire vonatkozik a restitúció, ez azt jelenti, hogy az 1945—1948 között elkobzott vagyont nemcsak a magyar, német, ukrán, ruszin, de a szlovák és cseh is visszakövetelheti. De ismételten le szeretném szögezni: ez a törvénymódosítás nem jelenti az 1945—1948-as időszak valamennyi diszkriminációs törvényének felülbírálást, csupán azt, hogy akiktől akkor elvették földjeiket, azok azt most visszakérhetik. A törvénynek egyéb következményeit a módosítás nem szünteti meg. S annak is tudatában kell lennünk, hogy a törvény gyakorlati alkalmazására befolyással lehetnek a nemzeti tanácsok végrehajtó rendelkezései. MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ: Fontos eleme a módosított földtörvénynek, hogy a földet jelenleg használó jogi személyeknek és az illetékes hivataloknak is kötelezővé teszi a jogosult személyek segítségét a tulajdont igazoló szükséges iratok beszerzése terén. Ez fontos rendelkezés, mert tapasztaljuk, hogy a falvakban amiatt van a legtöbb panasz, hogy nehézségek álltak be a földingatlan-tulajdont igazoló okmányok beszerzése során. Ha a tulajdont bizonyító okmány, hagyatéki végzés, telekkönyvi kivonat stb. elveszett, vagy megsemmisült, a földhivatal a tulajdonost feltételezett tulajdonosnak minősítheti, aki — amíg nem szerzi be a tulajdont bizonyító okmányokat —, más módon pl. tanúkkal is bizonyíthatja, hogy a jogosult személyek körébe tartozik. BOROS ZOLTÁN: Összegezésképpen elmondható: Az 1945— 1948 közti jogfosztottságunk körül emelt, áthatolhatatlannak tűnő falon sikerült rést ütni, s reméljük, ez előrevetíti sérelmeink orvoslásának újabb lehetőségeit. A földtörvény módosítása fontos lépés a kollektív bűnösség embertelen vádja alóli felmentésünk útján. Ezért számunkra történelmi jelentőségű lépés. A lényeg még mindig mellékes Egyetem, vagy nem egyetem? Szlovákia rohamlépésben szeretne felzárkózni a fejlett nyugati államokhoz. Tudvalevő, hogy nemzetgazdaságunk első két szférájában van mit bepótolni, így természetes, hogy itt nehezebb konkrét eredményeket felmutatni. Viszont itt a harmadik szféra: a szolgáltatás. Nem azt akarom mondani, hogy üzleteinkben a kínálat a bécsi Meinl üzletekével vetekszik, de azért már érezhetően más, jobb, mint volt annak előtte. Bizony mutatni kell valamit, főleg a külvdágnak. Úgy érzem, ez a „fenn az ernyő, nincsen kas” szellem uralkodik államunk oktatáspolitikájában. Pontosabban a felsőoktatás megreformálásában. Sorra szűnnek meg a főiskolák és születnek helyükön az egyetemek. Változás? Sehol. Lehet, hogy nagyon rosszindulatú vagyok, de úgy érzem, csak mutatni szeretnénk, külsőségeket, és benn, itthon minden marad a régiben. Ezt éreztem azon az egyik parlamenti bizottsági ülésen, ahol a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskola és Pedagógiai Kar mesterkélt összemosásáról esett szó. A javaslat: egyetemmé gyúrni ezt a két különböző kategóriát. A szlovák kormány február 18-ai ülésén tárgyalta Nyitra kérdését, miután belement a kassai állatorvosi felsőoktatási intézmény egyetemmé való átkeresztelésébe. Nyitra most nem részesült ebben a kegyben. Miért? A kormányhivatal jelentése alapján: nem javasoljuk további tárgyalásra ezt a kérdést, mert ez a nyugat-szlovákiai régió össz-oktatáspolitikai rendezésénél kerül megoldásra. Ennyi. Kérem alázattal, nincs szó arról, hogy egyáltalán biztosítottak-e a feltételek, hogy egyetemi színvonalról lehessen beszélni. Nem arról van szó, hogy épület, vagy laboratórium, hanem arról, hogy a valamikori „mennyiség és minőség” tendencia mikor változik át — garantáltan — „minőség és mennyiség” elvre. Nem az előadók és az oktatók száma a gond, hanem — Isten bocsá’ — nemzetközi viszonylatban értendő szakmai felkészültségük és tekintélyük. Eddig el lehetett vakítani a világot azzal, hogy vietnami és kóreai diákok érkeztek felsőoktatási intézményeinkbe. Tudatosan mellőzöm az egyetem és főiskola megnevezéseket. Büszkélkedtünk velük, mert ők jelentették a nemzetköziséget. Talán még színvonalban is. Ezek az idők — sajnálatos módon? — már elmúltak. Nyitrán viszont „a helyzet változatlan’’. Annak idején, amikor magyar egyetemről volt szó, a döntő ellenérvek egyike — sorainkból — az volt, hogy: jó, jó, egyetem, de kivel? Ez a mostani kérdés, úgy érzem, ugyanaz. Csak sajnálatos módon az illetékesek, valamilyen oknál fogva, nem teszik fel magukban, vagy maguknak ezt a kérdést. Magyarországon az elmúlt napokban Kockázatos-e az életmentés, avagy mit vétettem én? (Válasz Janics Kálmánnak) Nyilvánvaló, hogy Janics Kálmán viszonya a Magyar Néppárthoz a lehető legjobb akarattal sem nevezhető elfogulatlannak, sőt a szerény személyem iránt táplált érzelmei is elég negatív töltetűek. Erről tanúskodik az Új Szó február 13-i számában napvilágot látott „Kockázatos életmentés” című, tendenciózusan rosszindulatú és félrevezető eszmefuttatása is, amely lényegében egy újabb megnyilvánulása a személyemet és a Magyar Néppártot lejáratni akaró különböző próbálkozásoknak. Persze, amint tudjuk, Janics Kálmán részéről ez nem újkeletű próbálkozás, elvégre ő már tavaly júliusban, alig pár nappal a Magyar Néppárt szervező bizottsága felhívásának megjelenése után szükségét érezte, hogy holmi „leleplező” újságcikkben hívja fel a figyelmet a „kiáltvány szerzőinek” nacionalizmusára, amelyet azok — úgymód — „igyekeznek a szlovákiai magyarokra ráerőszakolni”. „Ha résen leszünk, erősen reméljük, hogy nem fog nekik sikerülni” — óvta magyarjainkat Janics személyemtől és a Magyar Néppártól, amelyre akkor mindössze az első tömör felhívás alapján mondta ki ezt a sommás ítéletet. Azóta eltelt több mint fél esztendő. A Magyar Néppárt 1991 december elején realitássá vált, s mint a csehszlovákiai magyarság 1945 óta első politikai pártja a belügyminisztériumi bejegyzés után megjelent a hazai politikai életben, bizonyára sok ellendrukkerünk nem kis bosszúságára. Mi sem természetesebb, minthogy hazai magyar politikusaink, képviselőink egy része kissé idegenkedve húzódott el ettől az új képződménytől, sőt olyanok is akadtak, akiket kimondottan irritált e magyar pártnak a megléte. Ez azonban az ő dolguk. A Magyar Néppárt, de jómagam is, mindenkor a magyar nemzeti kisebbség összefogása, választási együttműködése mellet kardoskodtunk, miközben érdekeink szem előtt tartására, valamint azok következetes védelmezésere hívtuk fel nemzetrészünk valamennyi tagjának figyelmét. Kimondhtatlanul sajnálom, hogy egyes közéleti embereink, „politikusaink” még ezt a legtisztább szándékot is képesek félremagyarázni, ördögi ravaszsággal alattomos kelepcének tüntetve azt fel. Lássuk azonban a konkrét tényeket. A Nap 1992. évi 6-os száma interjút közölt velem mint a Magyar Néppárt elnökével, amelyben én többek között az elközelgő parlamenti választásokkal kapcsolatban is kifejtettem véleményemet. Ebben az interjúban elmondtam a Nap riporterének, hogy nézetem szerint „amennyiben a választási küzdelmekben, a választási hadjáratban a magyar pártok és mozgalmak nem indulnak teljes, négyes koalícióban, ennek a csehszlovákiai magyarság lesz kénytelen meginni a levét. Politizálásunk alapfeltételének tekintem, hogy képesek legyünk kialakítani egy magyar koalíciót...” Hadd tegyem azonban mindjárt hozzá, hogy a Nap riporterének én január 28-án, kedden nyilatkoztam, tehát akkor, amikor még nem volt ismeretes a Szövetségi Gyűlés döntése az új választási törvényről. Természetesen, az 5, 7,10 százalékos választási küszöbök ismeretében én is azonnal módosítottam az addig vallott nézeteimet, elvégre számolni én is tudok. Az Új Szó január 31 -ei körkérdésére adott válaszomban világosan kifejtettem ezzel kapcsolatban, hogy nekünk magyarokank ugyancsak résen kell lennünk a parlamenti választásoknál, mivel ez a mostani választójogi törvény még jobban vigyáz rá, mint a két évvel ezelőtti, hogy a kissebségek minél nehezebben juttathassák be képviselőiket a Szövetségi Gyűlésbe. A javaslatom a következő volt: „Valamennyiünknek elő kell szednünk jobbik eszünket, s ekkor a többet ésszel, mint erővel elve alapján elháríthatjuk a reánk leselkedő veszélyt. Amint tudjuk, a kettes vagy hármas választási koalíciónál 7, a négyesnél már 10 százalékos küszöböt kellene teljesítenünk. De vajon sikerül-e? A biztos, ami biztos elve alapján kössünk hát egymással amolyan csendes megállapodást, hogy hivatalosan csak egy politikai pártunkkal vagy mozgalmunkkal veszünk részt a választásokon, ennek a listáján azonban a többi jelöltje is ott szerepeljen, s természetesen ezt a közös listát valamennyi magyar választó támogassa”. Ez lenne talán az a kockázatos életmentés? Szerintem éppen fordítva, ez a legkockázatmentesebb. Bár az is igaz, hogy ennek megvalósításához nem kis szerénységre, szeretetre és alázatos lemondásra lenne szükségünk. Az ilyen embereknek azonban igencsak híjával vagyunk politikai életünkben. Janics Kálmánnak semmi mást nem kellett volna tennie, csak elolvasnia az Új Szónak adott nyilatkozatomat is, esetleg vennie azt a fáradságot, és leellenőriznie a Nap szerkesztőségében, mikor is rögzítették a velem készített interjút. Számára azonban alkalmasabbnak tűnt, ha megpróbál bevinni rám és a Magyar Néppártra egy övön aluli ülést, elvégre így talán sikerül „bizonyítania” egy-két gyanútlan olvasó előtt, hogy micsoda veszélyes dolog lenne hitelt adni az én szavaimnak. Mindezek után hadd jelentsem ki, hogy Janics Kálmánt én továbbra is tisztelem, bár személyem iránt táplált ellenszenve fájdalmasan érint. Nagyon remélem és bízom benne, hogy idővel változtat majd a rólam és a Magyar Néppártról kialakított egysíkú nézetén. POPÉLY GYULA vehette át néhány mérnök az európai érvényű diplomáját. Hány oktatónk mondhatja el magáról, hogy egy ilyen okmány birtokosa? Külföldi összejöveteleken, biztos, hogy tárgyalópartnerek vagyunk? Nemcsak a félvállról kezelt „a kis szoci tudós” jelzővel illetik embereinket? Tudom, nagyon rosszindulatúnak tűnök, de nem vagyok meggyőződve és meggyőzve a kérdésben kifejtett állításaim ellenkezőjéről. Egyetem? Legyen! Legyen bizony, mert szükség van rá. De nem ilyen áron! Legyen majd akkor, ha a szakmai feltételek olyan mértékben lesznek biztosítva, hogy az akkor létrehozott, vagy akár átkeresztelt egyetem nem gyalázza meg magának a megnevezésnek történelmi, szakmai és színvonalbeli érzetét. Nem készteti jogosan felsőbbrendű mosolyra a külföldi „hasonszőrűt”. Ha iskolareform, hát legyen iskolareform! De ne a felületesség jegye alatt. Ne fentről változtassák és csak a felszínt simítsák el, csak azért, hogy alkalmasint az intézmény körpecsétjén más megnevezés szerepeljen! Talán félre kellene tenni azon bűvös szokást, hogy csak a statisztikai adatok megszépítése lebegjen a szemünk előtt. Vagy esetleg a hátsó gondolat, hogy a név majd jó lesz reprezentálni, a belső folyamatok píedig nem tartoznak másokra? Remélem, hogy nem így van. Az a pár hónap, amíg jelenlegi kormányunk és parlamentünk úgy-ahogy dolgozik, érzésem szerint ésszerűbb rendelkezések meghozatalára lenne hivatott. Ismét hangsúlyozom: legyen egyetem, de majd! Most pedig jöhet a kérdés: és addig? Próbáljunk meg elémenni a kellemetlen élménynek. Az egész csak annak a kérdése, hogy mennyire vesszük komolyan az „alulról építkezés” frázist. Ez az egész olyan, mint az istenhit. Ha hiszem, hogy a gond alá állva felemelkedhetek, fel is fogok emelkedni — gondtalanul. Vállaljuk magunkat ilyennek, elmaradottnak, de éreztessük azt is, hogy ki szeretnénk törni. Hiszem és vallom, hogy akkor jobban fel fognak nézni ránk a nálunk magasabban levők. Talán így lenne könnyebb utolérni őket. És majd, ha megvan az alap, felhúztuk a falakat, helyére került a tető, csak akkor tegyük fel a kéményre a szélkakast, a díszt, a külsőséget. Talán így tisztességesebb. Kusza gondolatainak nyilvánosságrahozataláért elnézést kérve marad tisztelettel: SOMOGYI M. FRÉDI
