Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1992-02-25 / 47. szám
1992. február 25. 7 Szabad ÚJSÁG A gazságokat nem lehet elfelejteni „Málenkij robot” 42 ember, az őr és a kübli Hazafelé — Oroszországba! Háborúba leginkább csak az operettekben, a bakanótákban meg a mesékben megy önként az ember. Az ipolynyéki Farkas János sem repesett az örömtől, amikor a második világégés derekán megkapta a behívót. Pár kilométert mentek csak, amikor rajtuk ütöttek az oroszok. — Mi hadifoglyok voltunk — magyarázták kézzel-lábbal a dobtáras géppisztolyokat nekik szegező katonáknak —, s a szülőföldünkre igyekszünk. mintegy 200 000 ember várakozott a sorsára. Lajstromba vették valamennyiüket... Május tizenkilencedikén Farkas. Jánost is tehervagonba parancsolták az őrök. — Nektek jó — veregették vállon a beszállókat a tisztek —, hisz hamarosan otthon lesztek... Amikor nagy csattanással rájuk csapódott a vagonajtó, megdermedtek. A durva, rozsdás szögesdróttal befont ablakhoz rohantak, ám a tető alatti nyíláson át mindössze a felettük tovarohanó bárányfelhőket láthatták. „Szerencsém is volt, túléltem” „Aknamunka” Sopron mellett A most hatvan esztendős férfi 1943. október 4-én vonult be a nevezetes losonci tüzéralakulathoz. Azután több helyen, egyebek mellett Erdélyben is harcolt. Ekkor már tizedes volt. Hazafelé hátrált az egysége, amikor a nyilasok átvették a hatalmat az országban. Az elcsigázott katonák elhatározták, elég volt az esztelen öldöklésből, hazamennek, nem harcolnak tovább. — Fiaim — mondta a parancsnokunk —, a háborút elvesztettük, nincs értelme a további vérontásnak^ menjen, ki merre lát. Épp búcsút vettek egymástól, amikor a németek rajtuk ütöttek, elfogták, lefegyverezték őket. Az oroszok elől egyre fejveszettebben hátráló fritzek Ausztria felé terelték a csapatot. Közben meg élő pajzsként használták a fáradt katonákat. Sopron mellett például taposóaknákat szedettek velük. Farkas Jánosnak nem egy barátját megölték, vagy éppenséggel tönkrenyomorították a földbe rejtett gyilkos szerkezetek. Húsvét vasárnap érkezett osztrák területre a megfogyatkozott, megtizedelt csoport. Pár órát pihentek, aztán tovább mentek. A tanyavilágban tető nélküli pajtákban háltak, enni, inni alig kaptak. Amikor hírét vették, hogy véget ért a háború, egymás nyakába borultak. Mindenki sírt örömében. És hálát adtak a jó Istennek, hogy túlél(het)ték a szörnyűségeket. 1945. május kilencediké volt! — Jól van, charasó — enyhültek meg a fegyveresek —, de mivel sok errefelé a kószáló bandita, bekísérünk benneteket Budapestre, ott kaptok igazolást, bumáskát, aztán hazaviszünk benneteket. Haza hát, de az ő hazájukba, Oroszföldre! Elindultak a legények. Ismét Sopron közelében kötöttek ki. Itt már A szerencsésebbek nyűtt pokócaikból függőágyat készítettek, a legtöbben azonban a csupasz, hideg padlón vackolhatták csupán el magukat. A fegyveres őr az egyik sarokba kvártélyozta el magát. Az illemhelyet helyettesítő kübli közelében felváltva feküdtek az emberek. Több napos zötykölődés után először Bukarest környékén nyílt ki az ajtajuk. A kocsiba zárt 42 személy ekkor 10 liter (ivó)vizet kapott. Az emberek rávetették magukat a zavaros folyadékra, a tülekedők azonban felborították a vödröt... Ekkor kaptak enni is. Az agyonsózott füstölt húst azonban senki sem merte, víz hiányában, megkóstolni. Irdatlan erdőségeken át vitt az útjuk. Közel másfél hónapig tartó, többször több napra megszakított, vonatozás után, Tulában kötöttek ki. Útközben mindössze egyszer, még Romániában, egy ingoványos „senkiföldjén” szánhattak ki a vagonokból. A mocsárban mosakodhattak, megfürödhettek. Három ember megszökött a csoportból. A fegyőrök megoldották a problémát, hat közelben foglalatoskodó román parasztot lódítottak helyettük a kocsiba. Várhatta őket haza ebédre a családjuk! Tulában lágerbe kerültek. Nem is tudták, hol vannak, hisz a tábor A 117 lerongyolódott, csontsovány honvéd a hadapród őrmesterrel együtt elindult hazafelé. A hó alól kikaparták a vadvirágok gyökereit is „Csikorgó hidegben, fűtetlen huzatos barakkokban aludtunk” nevét sem árulta el nekik senki. Az őrökkel tilos volt szóba elegyedniük. A kíváncsiskodókat a parancsnokság politikai bűnösnek nyilvánította, s Szibériába kerültek. Onnan pedig nem igen volt menekvés, visszaút! De megkapták a „beutalót” az élelmezés miatt elégedetlenkedők is! A foglyok a vasércbányában dolgoztak. Mindennap, vasárnap és ünnepnapokon is le kellett szállniuk a mélybe. Műszak után pedig valamelyik kolhozba vezényelték őket. Ha sárgarépát ástak, degeszre ették magukat a gyökérzöldségből. Kétkezi krumpliszedő gép A burgonyát kézzel tépték ki a ZVföIdből. A jókora krumpligumókat szárastól szaggatták, cibálták ki a talajból. Ami nem jött ki a földből, megmaradt ültetőanyagnak a következő évre. A sáros krumplit nyersen rágcsálták az éhező emberek. Ha a bányában nem teljesítették az előírt normát, újabb 16 órára vissza kellett menniük. Műszak után azért mosakodhattak is. Egy mosdótálhoz tízen álltak. Az éber őrök egy pillanatra sem vették le róluk a szemüket. Szegény rabok, azt sem tudták, mikor van köznap és mikor van vasárnap. Szeptember huszonkettedikén már mínusz húsz fok hideg volt a vidéken. Ócska deszkából ácsolt szálláshelyeikre besüvített a dermesztő hideg szél. A barakkjuk teteje sokáig nyitott volt, csak a csikorgó fagyban fedték be ponyvával. A csajka volt a vánkosuk, s rongyos katonaköpenyükkel takaróztak. A tetőponyva egy helyütt kiszakadt, a lyuk alá óránként más és más szerencsétlen ember feküdt. Leginkább káposztaleves és csalánleves volt az ebédjük. A vizet csakis forralva ihatták. Farkas János légkalapáccsal maratta, bányászta az ércet. A tábor — fele-fele arányban — magyarokból és németekből állt. A fifikus, modern bányagépekhez is értő németek azonban kibújtak a nehéz, megerőltető fizikai munka alól, így a fejtés, a dolog neheze, a magyarokra maradt. Három műszakban folyt a termelés. Sztálin-ifjak fogságában A foglyokat Sztálin-ifjak őrizték. A vérszomjas, kíméletet nem ismerő, janicsár-szellemben nevelt, szüleiket nem is ismerő martalócok kegyetlenül bántak mindenkivel, még a betegekkel is. Az útjukba kerülőkön végigvágtak az állandóan maguknál hordott kutyakorbáccsal. A szökevényeket kegyetlenül összeverték, megkínozták, s okulásképpen pellengérre állították. A kemény, száraz fagy, rendszertelen táplálkozás, a silány élelem, a kemény munka sok ember halálát okozta. Kályha nem volt a barakkokban. A mínusz 20-25 fokos hidegben a szalmazsákjaikba, a szalma közé fúrták magukat a rabok. A bányászoknak egy napra mindössze 60 deka kenyér járt. Nem csoda, hogy mindenki örökké éhes volt. A hó alól kikaparták a lósóska gyökereket is. Rozsdás vasdarabokból pattintott fogolykést készítettek. Ezzel aprították fel az ennivalót, vagy ásták ki a csontkemény talajból a különféle gyökereket... Esténként, dideregve, hazai ételekről beszélgettek, s majd minden éjszaka otthon jártak álmukban. Hozzátartozóik meg azt sem tudták, mi van velük, hol vannak, élneke egyáltalán. Egyik nap, minden magyarázkodás nélkül kihirdették, hogy hazamehetnek. Az emberek hitték is, nem is a hírt. Többen csapdától tartottak. Félve szálltak be a vagonokba. A kicsi kocsikban már kályha is volt... A hazai levegő más Az elveszettnek hitt fiatalember 1946. május derekán indult el Tulából és 1946. november tizenötödikén ért haza, Ipolynyékre. A csendőrőrsön elvették a lágerban kapott iratait. Farkas János „háborús bűnös” megjárta a poklok poklát! De szerencséje volt, hisz túlélte a borzalmakat. Sok bajtársa nem térhetett haza. ők idegen földben, ismeretlen helyen nyugszanak, s szeretteik még gyertyákat sem tudnak gyújtani a sírjukon! ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei)
