Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1992-02-20 / 43. szám
1992. február 20. 5 Szabad ÚJSÁG „Felszabadítóinkköszönöm! Hadifogságba -1945. május 9-én... Álmában minden éjszaka az Ipoly mentén járt Annus János vékonydongájú, apró ember: már a születésekor megtréfálta, majd később alaposabban is próbára tette az élet. Szegény feje, a mai napig nem tudja, valójában mi is az igazi keresztneve. Egyes okmányok szerint János, mások alapján viszont József! Ha akarom János, ha akarom József? Két testvér - két János? Annus János ezerkilencszázhuszonegy december kilencedikén, Ipolynyéken látta meg a napvilágot. Szülei József névre kereszteltették. A pap viszont a vaskos anyakönyvbe - csak a jó A lágerévek meggyötörték Isten tudná megmondani, miért- János néven jegyezte be a sírórívó csecsemőt. Igen ám, csakhogy már volt a testvérei között egy János. Akkor ugyanis még élt a bátyja, aki szintén János névre hallgatott! Sokáig fedte homály a nem mindennapi tévedést. Csak a világégés után, esküvője előtt, a keresztlevél kikérésekor derült ki, hogy Annus József valójában Annus János. Ámultak-bámultak a szülei is. Még jó, hogy nem hagyta faképnél az „újjászületett vőlegényt“ a menyasszonya is... Jó pár esztendővel később, a fiatalembert- amúgy oroszosán, puskatussal nógatva - marhavagonba terelő ruszki katonának viszont mindegy volt, mi is a (kereszt)neve. 1945. május kilencediké volt. örült a világ, fellélegeztek az emberek, napvilágra merészkedhettek a pincékből a krumplibuckák, vagy répahalmok alá, esetleg boroshordók mögé bújtatott szemrevaló lányok, takaros fiatalasszonyok is. Annus János számára azonban ekkor még nem ért véget a szenvedés. Sőt: kálváriája jószerével csak ekkor kezdődött! „A fogoly nem ember“ A fáradt baka, a 102/1. utász zászlóalj katonája 1945. március tizennyolcadikán, Kőszeg mellett esett hadifogságba. A honvédekre rontó ellenség elől nem volt menekvés. Aratott a halál! Annus Jánosnak szerencséje volt: élve került ki a pokoli vérzivatarból, golyózáporból, s „csupán“ az orosz vitézek karmai közé került. Egy bivalyerős muszka fogta el: úgy mellbevágta a cingár legényt, hogy majd’ kiszállt belőle a lélek. A fiú elterült a sárban. „Kurva magyar - rúgott a pufajkás orosz a földön fekvő áldozatába fasiszta!“ Aznap mintegy kétezernégyszáz ember került a ,, felszabadítók“ kezére. A foglyokat sorbaállították, s a tömeg elindult Székesfehérvár irányába. Gépfegyveres, vérebeiket pórázon vezető örök vigyázták minden lépésüket. A sorból kilépőkbe belelóttek egy rövid sorozatot. „A fogoly nem ember“- lehetett kiolvasni a tekintetükből... Az elcsigázott emberek három napig étlen-szomjan meneteltek, még egy korty vizet sem kaptak. Ott éjszakáztak, ahol éppen rájuk esteledett. Fegyverek árnyékában Már próbálgatta szárnyait a tavasz, ám a szántóföldeket még hópamacsok tarkították. A nagyobb barázdákban szennyes lé gyűlt össze. „ Víz, víz!“ - kiabálták a cserepes szájú, holtfáradt katonák. Hasra vetették magukat a tócsák előtt, és mohón habzsolni kezdték a zavaros folyadékot. Felvigyázóik pedig meg sem kísérelték viszszaterelni őket; nemes egyszerűséggel halomra lőtték a szerencsétleneket. .. Elhagyott, rozzant pajtákban, vagy a szabad ég alatt töltötték az éjszakáikat, összebújtak, a testükkel melegítették egymást. Jánoshoz kegyes volt a mellette lépdelő őr. Megengedte, hogy igyon az egyik útszéli pocsolyából. Jóságáért nem várt köszönetét, „mindössze“ a csizmákat húzta le a halálra rémült legény lábáról. Saját elnyűtt, talp nélküli bakancsát adta a még viszonylag jó állapotban lévő lábbeliért. Pedig egyszerűen le is puffanthatta volna a „kis vengert“. .. Mindez Hajmáskér határában történt... Hosszú menetelés Naponta majd' félszáz kilométert tett meg, megállás, pihenés nélkül a szomorú menet. Sok fogolynak a szemérmessége okozta a halálát... Kis és nagy dolgát ugyanis csak esténként végezhette el mindenki, ám a „nyájból“ még evégett sem távolodhatott el. Aki csak néhány méterrel odébb lépett - golyót kapott. A negyedik napon végre, félúton Fehérvár felé, némi élelemhez juthattak a szerencsétlenek. Egy lerombolt, kihalt falu romos házai között érte a menetet az alkonyat. Ekkor Annus Jánosra újfent rámosolygott a szerencse: a reá - is - vigyázó moszkvai tanító-őr megengedte számára, hogy a porták között élelemszerzó portyára indulhasson. A fiú az egyik épület konyhájában valóságos kincsesbányára lelt: néhány csontkemény kenyérhéjat talált... A szökevények helyébe az örök civileket löktek be a sorba. Nem számított, hogy aggastyán, vagy alig tizenéves a szerencsétlen ártatlan áldozat: bependerítették a foglyok közé, s lehet, többé nem is látta viszont a szüleit, a családját. Csupán Székesfehérváron kaptak ételt a katonák. A városszéli hatalmas lágerben mintegy háromszázezer embert zsúfoltak össze a „dicső felszabadítók. “ Lágerhétköznapok A táborban farkastörvények uralkodtak. Minden talpalatnyi helyért élet-halál harcot vívtak az emberi mivoltukból már-már szinte teljesen kivetkőzött rabok. Annus János nem mindennapi, ám aránylag elfogadható szálláshelyet talált: egy jókora fenyőfa ágai között épített fészket magának. Három méter magas fémsövény vette körül a területet. A lágert övező dróthálót tilos volt megközelíteni. A „tiltott zónába“ tévedóket, minden különösebb figyelmeztetés nélkül legéppuskázták a tornyok valamelyikéből az éber örök. Naponta háromszor kaptak enni: kevéske kukoricakása, no meg néhány kanál híg bableves volt a fejadag. A repetáért esedezöket hátba verte a szakács a merőkanállal. Május ötödikén híre ment: szovjet földre szállítanak mindenkit. „Holnap indultok Oroszországba“ - súgta meg neki egy őr. „Amit leromboltatok, fel is kell építeni. No ne ijedj meg - veregette meg a fiú vállát pár hét, »málenkij robot« az egész!“ Száz embert zsúfoltak egyetlen marhavagonba. A kocsiban szinte mozdulni sem lehetett. Május kilencedikén lépte át óriási szerelvényük a szovjet határt. Egyszer, amikor valahol megállt a vonat, egy idős nénike két marék cseresznyét dobott a szerencsétlenek közé. A géppisztolyos katonák menten megbüntették: agyba-föbe verték... Út az ismeretlenbe Több mint egy hónapig tartott a rémes utazás. Eközben egyetlen egyszer sem hagyhatták el mozgó börtönüket. Szükségüket a vagon egyik szögletében végezték el. Mosakodásra nem jutott víz; örültek, ha inni kaptak. Krasznouralban szánhattak csak ki addigra már irgalmatlanul bűzlö kocsijukból. Még hó födte a fák ágait, holott az Ipoly mentén akkortájt már javában arattak! Vakolt fabarakkokban szállásolták el a jövevényeket. A deszkapricöseken poloskák futkároztak... Annus János egy héten át erdőt irtott. A nyolcadik napon valamennyi ükét megvizsgálta az orvos. A jobb fizikumúak ércbányát ba kerültek. A tárnákban rekedt modern amerikai és angol gépekkel fejtették az értékes •nyersanyagot. A porfelhőben nem is látták egymást. Az előirt normát mindenkinek teljesíteni kellett. A „lustákat“ fejadagmegvonással büntették... Reggelire általában kávélöttyöt kaptak. Viszont minden bányásznak járt egy kiló kenyér. Az ebéd legtöbbször csalánleves volt. A közeli erdőségekben kaszált „csemegét“ aprítás, darálás nélkül, mosatlanul szórták a hatalmas üstökbe. Az örök kutyái húst is kaptak... Ha valaki szökni próbált és elkapták, a pribékek a foglyok szeme láttára verték félholtra. Otthon, édes otthon Annus János közvetlen parancsnoka igazán „rendes“ ember volt: senkivel sem kivételezett, minden rabot egyforma előszeretettel vert! A bányászok számára egyre maaasabbra emelték a fejtési normát a láger vezetői. Vasárnaponként, sót ünnepnapokon, meg karácsonykor is dolgozniuk kellett. „ Vasárnap, meg szentestén is harcoltatok ellenünk, gyilkoltatok bennünket - érveltek fogvatartóik -, hát tőlünk se várjatok kőnyomlet et. “ Az örökké éhező rabok behabzsolták a nyers csipkebogyót, s - fittyet hányva a szúrásokra - megették a darázsfészkeket is. Az ipolynyéki rab ezerkilencszáznegyvennyolc június huszonnegyedikén szabadult ebből a pokolból. Ekkor megint melléje szegődött a szerencse! Menetlevelét Budapestre állíttották ki. Megtudta ugyanis, hogy otthoni címét nem diktálhatja be, hiszen Szlovákiából nem lehetett évekkel a világháború befejezése után hadifogoly a „nagy testvérnél“, a Szovjetunióban. Elindult hazafelé. Debrecenben élelmet, ingyenjegyet és 20 forint gyorssegélyt is kapott. A vonatjegyet azóta is nagy gonddal őrzi. Balassagyarmatnál lépte át az új határt. Délután ért haza, Ipolynyékre. A Morzsa kutya már messziről ráismert; eléje szaladt, s órákig nyalogatta a nadrágja szárát... Annus János ma Ipolybalogon él, de a „málenkij robot“ testétlelkét egyaránt meggyötörte. Nagy a valószínűsége, hogy egy - talán szándékosan így megfogalmazott - paragrafus értelmében nem kap(hat) kárpótlást a lágerekben elszenvedett hónapokért, évekért... Zolczer László Fotó: a szerző (2) és Vass Gyula Az ágakra fagyott csipkebogyót is behabzsolták
