Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-09 / 7. szám

1992. január 9.

7

Szabad ÚJSÁG

EMLÉKEZTETŐ

Az események azonban felgyorsultak. Látszott, hogy a lehetséges népszavazás időpontját megelőző a négy európai hatalom megállapodása, ezért Horthy itt kért támogatást, de nem a segítségét egyébként már felajánló Hitlerhez, hanem Chamberlain angol miniszterelnökhöz írt levelet, amelyben kérte, hogy Chamberlain tegyen meg mindent, ami „Öntől és az Ön nagy nemzete erejéből telik, támogatásunkra...” Chamberlain válaszolt: „Kedves Horthy tengernagy! Nagy örömmel vettem levelét... az az őszinte óhajunk, hogy ez alkalommal elérhető legyen egy... minden érdekelt fél jogán és érdekein alapuló egyezmény, mely enyhíti a nemzeti sérelmeket, s lerakja a Magyarország és Csehszlovákia közötti tartós és gyümölcsöző együttműködés alapjait... Főméltőságod láthatja, Őfelsége kormánya elismeri, hogy Magyarországnak jogos követelései vannak, és reméli, hogy azok békés tárgyalások útján lesznek kieszközölhetők.”

Egy hónappal Horthy kormányzó Chamberlainhoz írott levele után az Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország részvételével lezajlott müncheni egyezmény alapján (!) az I. bécsi döntés Szlovákiától és Ruszinszkótól (Kárpátaljától), ahol (egyébként rutének és nem ukránok élnek!) 11 927 négyzetkilométer területet és 869 200 főnyi, 86,5 százalékban magyar lakosságot csatoltak vissza Magyarországhoz.

Dr. Hácha és dr. Tiso a németek oldalára állt 1939 márciusára tetőfokára hágott a cseh és szlovák ellentét (már akkor is!), dr. Hácha cseh államelnök 1939. március 15-én államát önként Hitler védelme (protektorátusa) alá helyezte. Cserébe az ország tekintélyes iparát a náci hadigépezet szolgálatába állította. Ugyanezen lépésre készült dr. Tiso szlovák államelnök, de két nappal elkésett. Csak második (!) lehetett. A március 18. és 23. között létrejött szerződés szerint a szlovák állam (is) Hitler védelme alá helyezte magát, s cserébe vállalta, hogy „... a német véderő Szlovákia területén... katonai létesítményeket hozzon létre, és azokat az általa szükségesnek tartott erővel fenntartsa.”

Magyarbarát szlovák politikusok révén Tiso szándékáról a magyar kormány időben értesült. De megtudta Tiso szándékát a kárpátaljai terület „kormánya” is, amely keletre menekült. A magyar Koronatanács Kárpátalja elfoglalása mellett döntött, de nehogy megint „idegen kézre” kerüljön a terület, a németeket csak a magyar csapatok megindulásával egy időben informálták. Ismét valósággá vált a történelmi magyar—lengyel határ, amelynek létezése hat hónappal később lengyelek tízezreinek menekülését tette lehetővé, a nácik elől a baráti Magyarországra.

Kárpátalja visszafoglalásakor Teleki miniszterlenök a ruténeknek autonómiát ígért, s ezt már júniusban, az 1939. évi VI. törvénycikkben a parlament egyhangúlag megszavazta. 1939. szeptember l-jén kitört a második világháború. Hitler gyors győzelmet, villámháborút ígért. A kezdet ilyennek látszott. Az akkori

román vezetés nem akart lemaradni Csehország és Szlovákia mögött. Olaj- és élelmiszeriparát a náci igényeknek rendelte alá, sőt, hogy politikai elkötelezettségét, nyugatellenességét kimutassa és Hitler teljes bizalmát elnyerje, felmondta az Angliával kötött és határait garantáló szerződést. Később, Hitler ígéretében bízva, 1940 nyarán bejelentette, hogy Magyarországgal a határmódosítás ügyében folytatott kétoldalú megbeszélést beszünteti. Ezt követően az érintettek előzetes hozzájárulása (!) alapján megszületett a II. bécsi döntés, és bár Magyarország 43 591 négyzetkilométer területet és 2,4 millió, 51,3 százalékban magyar lakost kapott vissza, az olajban és földgázban gazdag Kissármás színmagyar lakosságával együtt román fennhatóság alatt marad. Hitler a hadigépezetnek oly fontos olajat a románoknál látta biztonságosabb helyen (!).

Antonescu sürgette

Magyarország megszállását

1941 tavasza tragikus fordulatot hoz. A szövetségesek Görögországból kívánják a Balkánt támadni, s ennek elhárításához a német csapatoknak Magyarországon és Jugoszlávián kell átvonulniuk, ehhez magyar hozzájárulást kérnek. A magyar kormány az előző év decemberében örök barátsági és megnemtámadási szerződést kötött azzal a Jugoszláviával, amelyik márciusban háromhatalmi (tengely) szerződéshez csatlakozott, azonban ezt a kormányt pár nappal később belső erők megdöntik. Teleki miniszterelnök ennek ellenére nem akar átvonulási engedélyt adni a német csapatoknak. Azok április 2-án felvonulnak Jugoszlávia ellen. Teleki nem akarja megszegni az „ország adott szavát”, de tehetetlen, s kilátástalan helyzetében öngyilkosságot követ el.

Churchill, amikor Teleki halálának körülményeiről tudomást szerez, megrendültén jelenti ki: „... a majdani békeszerződésen egy széket Teleki miniszterelnök tiszteletére üresen fogunk hagyni.” Nem így történt.

1941. június 22-én Hitler csapatai megtámadták a Szovjetuniót. Románia és Olaszország azonnal csatlakoztak. A Tiso vezette Szlovákia már Lengyelország megszállásában is részt vett. Hitler a szolgálatkész Romániának és Szlovákiának az előző években Magyarországhoz visszacsatolt területek újra visszaadását ígérte. (Hitler ígéretét, Sztálin agresszív fellépésének engedve, a szövetségesek teljesítették a párizsi békeszerződésben.) Csehország nehézipara még 1945 tavaszán is a náci hadigépezetnek termelt. (Utolsó csatlós?)

A román Antonescu vakbuzgósággal harcolt Hitler első számú szövetségese címéért, és 1944 kora tavaszáig 150 000 halottat veszített. Erre hivatkozva Hitler előtt támadta Magyarországot, amiért az kivonja magát a háború terhei alól, a nyugatiak felé kapcsolatokat épít ki, és mind az otthoni zsidókkal, mind az egyéb országokból menekülőkkel elnéző, majdnem cinkos magatartást tanúsít. Sürgette Magyarország megszállását, amelyhez felajánlotta Románia katonai segítségét. Cserébe Észak-Erdély visszacsatolását

kérte. 1944. március 19-én Hitler csapatai egyedül szállták meg Magyarországot, de négy nappal később már közölte a román generálissal, hogy Németország tovább nem garantálja a II. bécsi döntésben megvont magyar határokat. Mivel azonban nem akarta (Hitler), hogy a frontvonalak mögött román—magyar különháború törjön ki Erdély miatt, azt hadműveleti területnek nyilvánította, és német katonai igazgatás alá helyezte (Ránki György).

Az 1944. március 19-i megszállással az ország szuverenitása elveszett. A fegyveres ellenállás kilátástalan volt, csak az emberáldozatot növelte volna, így Horthy inkább a sértett, de lojális szövetséges szerepében igyekezett menteni, ami menthető. A támogatóra talált szélsőjobboldali pártok azonban Hitler előőrseiként működtek, és ettől kezdve — de csak ekkortól! — Magyarország is Szlovákia és Románia példájának követésére kényszerült. Fasizálódott.

A háború véget ért. A Trianonban megvont határok a bolsevista hatalom csapatainak védelmében „automatikusan” visszaálltak, holott a magyar nemzetiségiek lakóhelye, múltja — minden népet megillető

— önrendelkezési igénye változatlanul maradt. A Hitlert kiszolgáló abszolút fasiszta Szlovákia, Románia pillanatok alatt a győztes oldalra „kvalifikálta” magát, és a cári pánszlávizmus — a proletár nemzetköziség vörös csillaga alá bújva — a népek „felszabadítójaként” a hőn óhajtott adriai kikötők irányába terjeszkedett. A Titóval történt „szembefordulás után” még javában virágzott az egyenjogú felek (!) albán—szovjet barátsága.

A dicsőséges bolsevizmus embertelen bosszúja

Annak következtében, hogy a proletár testvémépek felszabadítása ürügyén a bolsevista hatalom a Kárpátokon belülre került, a minden népre érvényes önrendelkezési jog a térségben élő magyar nemzetiségiek számára — a mai napig is tapasztalhatóan

— elenyészett. Csehszlovákia — a már akkor tervezett dunai vízerőmű felépíthetősége érdekében — mint győztes (!) — a Duna jobb partján a követelt öt szmmagyar községből hármat megkapott, miközben Kassán (Rákóczi városában) a cseh kultúra és a humanitás szégyenére, a magyar nemzetiségiek kollektív bűnösségét hirdették meg, s orosz segítséggel már 70 000 magyar család kényszerkitelepítését hajtották végre, amikorra a nyugati hatalmaknak sikerült ezt az akciót leállítaniuk. Ezenfelül magyarok tízezreit kétévi kényszermunkára a Csehszlovákiához visszakerült Szudéta-vidékre deportáltak, s akikből még ma is sokan élnek azon a vidéken.

Sem a csehszlovák deportálások és kitelepítések, sem a délvidéki népirtás, sem a román Vasgárda vérbosszúja miatt nem emelhetett szót a hazai (magyarországi) magyarság, sőt 1949-től kezdődően a szovjet érdekeknek megfelelően „kitört a Duna-medence (!) népeinek testvéri örök barátsága”, amelyet minden környező állam a magyar kisebbség elleni, sovén nacionalista társadalmi

és kulturális elnyomással egészített ki. Környezetünkben azért nehezebb a demokratikus köztársaság megvalósítása, mert Magyarországgal ellentétben szomszédaink a bolsevizmust is a magyar nemzetiség ellen és saját nemzeti érdekeiknek megfelelően állították csatasorba, s most nehéz a bolsevistákat a nacionalistáktól elválasztani.

Ugyanakkor a magyar közvéleménybe a hazai párturalom belefojtotta a bárhol felhangzó kisebbségi panaszokat, nehogy ilyen téren, előbb-utóbb a „hadifogsággal” és „málenkij robottal” megtizedelt magyarság panasza felhangozhassék — egyszer Kárpátaljáról is! Szomszédaink tehettek bármit, a szovjet érdekek szolgálata megvédte a 40 000 halottat követelő csetnik vérbosszút, a 40 éve tartó, de napjainkban felerősödött vajdasági magyarság jogfosztását, a román etnikumi fellázításokat, falurombolást, iskolák, községek, területek, családnevek elrománosítását, és védte ugyanezt Szlovákiában, ahonnan a közelmúltban Magyarországon járt kormányfő odáig ment, hogy a „Felvidék” területnév mellőzését kérte, mivel ez sérti a szlovákság nemzeti érzését

Európa legnagyobb

kisebbségének problémája megoldható

Mindezeket tetézi a dologkerülő munkásokból pártelitet szervezett kádárizmus iskolapolitikája, amely legalább egymást követő negyven generációba a magyar népet tohonya patópálnak, az értelmiséget antiszemita szélsőjobboldalinak, a születési és birtokos arisztokráciát agyalágyuit nácibérencnek állította be, míg az egyház „megmosolyogtató tévtanaival” a klerikális reakció jelzőt nyerte el. Korszerűtlen, falusi „büdöslábúságnak” minősült — és gyakran még ma is — a nemzeti értékek, a nemzeti összetartozás említése, főleg hangsúlyozása. Elfelejtve, hogy Európa kizárólag ezt a „másságot, magyarságot” keresi bennünk, s nem arra kíváncsi, hogy miként tudunk hozzájuk „megtévesztésig” hasonlítani.

Azt itthon mindenki természetesnek tartja, hogy a francia büszke a trikolórra, a skót az elkülönülő nemzetiségére, hogy az izraeli zsidó ragaszkodik ősi, bibliai területeihez és nemzeti összetartozásához, s hogy a balti népek — kevert etnikumuk ellenére — önállósulni kívánnak. De ha a magyar miniszterelnök egy vitathatatlan ténymegállapítást tesz — külföldi visszhangot nem említve —, elnevelt és tájékozatlan hazai személyiségek is kioktatására jelentkeznek.

Itt és most kell kijelentenünk, hogy ez az összefoglaló, emlékeztető nem a mindenáron való és általános határrevízió céljából és érdekében íródott. Magyarország valóban nem kívánja az európai, sőt középeurópai feszültséget saját fájó, nem felejthető, de nem is orvosolhatatlan etnikai problémáival terhelni. A környező államok magyar lakosainak — Európa legnagyobb kisebbségének — problémája azonban megoldható. Semmi esetre sem úgy, ahogy bármelyik szomszédunk az elmúlt negyven évben gyakorolta!

Ha szomszédaink a hetven éve „békét osztó” nagyhatalmak félretájékoztatásával megszerzett magyar területeket háborítatlanul birtokolni akaiják, ugyanakkor a kommunizmus kísérletével tönkretett országaikkal tagjai kívánnak lenni a békés közép-európai gazdasági integrációnak, csupán teljesíteniük kell azokat a nemzetközi szerződéseket, egyezményeket, amelyek megtartására egyébként — és a terült megszerzése érdekében — kötelezettséget vállaltak.

Nem tanácsos elfelejteniük, erre a Horvátország, Szlovénia ügyében elhangzott nagyhatalmi véleményváltozás intő példa lehet. A térség békéje érdekében a népek önrendelkezési joga nagyobb súllyal esik latba, mint a hetven éve tájékozatlanul meghúzott, vitatható értékű határok. Magyarországé is ilyen! (...)

Ha Közép-Európa újra akarja gombolni a mellényt — a népek akaratának és érzésének tiltással nem lehet gátat szabni. Rendben van! Mi legyünk toleránsak, de ez nem lehet egyoldalú! ígéret és nyilatkozat már sok elhangzott, most a teljesítésen van a sor, amelynek terhe azonosan kell nehezedjen a határok mindkét oldalára, minden szomszédunkra.

Egyetlen államhatáron belül sem lehet feltétele a mindenapi érvényesülésnek, a teljes körű anyanyelvi iskolázásnak az államalkotó nemzethez való tartozás, vagy ha igen, akkor az adott kisebbség is élhet a számára szerződésben biztosított önrendelkezési joggal. Az önrendelkezési jog — eddig csak elvben, ma már gyakorlatban — minden népet, nemzetiséget megillet, legfeljebb szomszédaink a „pártállam” idején elszoktak attól, hogy erre az eshetőségre Budapestről kapjanak figyelmeztetést. Ennek a jognak a gyakorlása sokkal fontosabb, mint az államhatárokhoz való merev ragaszkodás. Hiszen az elmúlt évtizedek megmutatták, hogy béke csak abban a térségben lehet, ahol az adott határokon belül élő népcsoportok közt született meg a béke. (Tájékozatlanoknak említeném, hogy Finnországban, ahol mindössze 6,6 százalék svéd él, minden árucikkeken kétnyelvű a felirat, a közhivatalnokoknak kötelező a svéd nyelv ismerete, s a főváros neve Helsinki (Helsingfors is) két nyelven van mindenhol felírva. Az összes utcanevek nemkülönben.)

Magyarországtól a határok változatlan tiszteletben tartását követelik szomszédai! Teljesítenünk kell!

Magyarország ugyanakkor a határain kívül maradt magyarság nemzetközi szerződésekben biztosított, egyezményekben előírt, privilegizált kisebbségi jogainak megadását követeli szomszédaitól! Teljesíteniük kell!

Minden ennyire egyszerű! És ha mégsem sikerülne? Az európai nemzeteknek elegük volt az elnyomásból, a jogfosztásból, a békétlenségek tűzfészkeiből, s a közelmúlt példáiból kiviláglik, hogy a karnyújtásnyira lévő, egész térséget felemelő békét fontosabbnak ítélik, mint a bilincsként funkcionáló, népek ellenére megvont határokat