Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-30 / 263. szám
Szabad ÚJSÁG Látogatóban a negyedi jósnőnél „Magának különleges tudománya van...“ Farkasd és Negyed egymáshoz közeli két falu. Olyannyira, hogy volt egy pillanat, amikor abban sem voltam biztos, melyikben vagyok tulajdonképpen. Az egyik végét és a másik kezdetét jelző helységnévtébla ugyanis közvetlenül egymás mellett, pontosabban egymás mögött áll, mint ahogy visszafelé meggyőződtem róla. Most azonban valahogy elnézhettem, így egyelőre azon töprengek, hogyan kérjek útbaigazítást, hogy az ne tűnjön túl komikusnak. Mert tessék csak elképzelni, hogy letekerem az ablakot, és kiszólok:,,Bocsánat, de melyik faluban is vagyok én most tulajdonképpen?“ Szerencsére támadt egy mentőötletem: egyenesen a meglátogatandó személy után fogok érdeklődni. Mert ha igaz, amit állítanak róla - és miért ne lenne igaz? -, akkor őt úgyis széles e tájon ismerik. ■ Megkönnyebbülten fékeztem le tehát az első járókelő mellett: „Jó napot kívánok, a Mariska nénit keresem. Tetszik tudni, azt, akit jósnőként, jövendőmondóként ismernek ebben a... szóval ezen a vidéken.“ Egy gyors útmutatást követően néhány perc múlva már hepehupás földúton araszolok. Balról a jéggallérral díszített Vág töltése, jobbról a falu - Negyed - legszélső házsora. Itt már könnyen megtaláltam a házat, ahol Mariska néni lakik. Annál is inkább, mert az idős asszony - mintha csak várt volna valakire - éppen a kapuban állt. Félhomályos ki konyhában ülünk le, a kabátomat inkább magamon hagyom, mert vendéglátóm - mint mondta - csak később szokott befűteni. Annyit már az első pillanatban látok, hogy mindennemű, tudat alatti „misztikus“ elvárásaimat félre kell tennem. A konyha berendezése olyan, mint bármely falusi portán, a szekrényen is a megszokott tárgyak sorakoznak: sehol egy varázsgömb, aranyozott gerincű Szibillakönyv vagy bármi hasonló. Maga Mariska néni is szemmel láthatólag a mindennapos ház körüli foglalatosságaihoz készülődött, amikor megjöttem. Most pedig várakozóan ül velem szemben az egyenes támlájú konyhaszéken, sőt tekintetéből félreérthetetlenül egy kis türelmetlenséget is kiolvasni vélek. Ennek — no meg az újságírónak eleve kijáró bizalmatlanságnak - azonban csakhamar nyoma vész, amint belefog a történetébe. „Még egészen fiatal koromban kezdtem kártyavetéssel foglalkozni, csak úgy a magam, no meg a falubeli lányok szórakoztatására. Nem én hívtam őket: ők kezdtek járni hozzám, hogy mondjak (A szerző felvétele) nekik jövendőt. Még a pap is csak mosolygott, amikor tudomást szerzett róla: »Nem bűn ez, Mariska...«« Aztán, már később, azt mondta egy velem egyidős aszszony, akivel együtt dolgoztunk egy családnál: »Jött a faluba egy híres csillagjós, menjünk el hozzá csak úgy kíváncsiságból!« Én nem akartam, de ő csak erősködött, így elmentünk. Ő - mármint a jós - aztán nekem csak annyit mondott: »Maga vasárnap délután kettőkor született, ugye? Ha nem tudja, kérdezze csak meg az édesanyját!« Megdöbbentem, mert tényleg akkor születtem. Ám amit utána mondott, az már szinte megrémített: »Magának van egy különleges tudománya...« Jézus Mária, mi lehet az, tépelődtem, csak nem valami boszorkányság? Hiszen minden vasárnap mondom a rózsafüzért a templomban! No, aztán teltek-múltak az évek, sokfelé vetett a sors, dolgoztam kórházban Pozsonyban, a surányi cukorgyárban, és lassan el is felejtettem az öreg csillagjós szavait. Hanem egyszer aztán - valamikor a háború után - késő este bezörgetett hozzám egy idős zsigárdi ember. Sírva mondta: »Mariska néni, most kaptam a hírt, hogy az unokám soha nem tér vissza, elesett a fronton! Pedig amióta várjuk, nem is főzünk, hogy majd együtt vacsorázzunk!« Lehet, hogy csak vigasztalásként, de azt mondtam neki: »Nyugodjon meg: fognak még vele vacsorázni!« És mi történt: másnap este kilenckor hazaérkezett az elveszettnek hitt unoka! Ekkor jutottak eszembe az öregember szavai: hát ez lenne az én tudományom?. És ettől a naptól kezdve tömegesen kezdtek járni hozzám az emberek. Volt itt például egy fiatal fiú, akitől, mihelyt megláttam, azt kérdeztem: »Fiam, honnan kapod majd te azt a sok pénzt?« »Sok pénzt?« kérdezte ő meglepetten. »Se gazdag rokonaim, se örökségem...« Két hét múlva visszajött, ő el sem akarta mondani, a barátjától tudtam meg: másodmagával 90 ezer koronát nyert a sportfogadáson ... Az az igazság, hogy mostanára azért megritkultak a látogatók. Persze ez nem azt jelenti, hogy senki nem jön! Manapság olyanokat kérdeznek, hogy lesz-e munkájuk, vagy hogy érdemes-e belekezdeniük valamilyen magánvállalkozásba. Hiába, változnak az idők... Volt, akinek azt mutatták a lapok - mert én csakis kártyából jósolok -, hogy valahová messzire kell mennie, mert ott jó pénz mutatkozik. Aztán megtudtam, hogy elmentek dolgozni Ausztriába, és igencsak megszedték magukat. De mondom, ma már kevesebben jönnek, és én magam se szívesen állok kötélnek. Elvégre hetvenhét éves vagyok... Az unokáimnak meg már kifejezetten elegük van belőle, és váltig mondogatják: »Mama, hagyja a fenébe már ezt az egészet...!»” Komolyan megijedtem, hogy Mariska néni végleg megfogadta unokái tanácsát. Ugyanis most láttam elérkezettnek az időt, hogy jómagam. is tudakolózzam egy kissé a saját jövendőm felől. Mariska néni egy pillanatig habozott, szemében felvillant a beszélgetésünk legelején észlelt bizalmatlanság, de aztán leemelte a szekrény sarkáról a gondosan becsomagolt kártyapaklit. „Vágja el háromfelé“ - tolta elém, s miután megtettem, komor arccal mustrálta végig a zsíros, agyonhasznált lapokat. Aztán lassan, hosszú szünetekkel, ahogyan egy igazi jövendőmondóhoz illik, beszélni kezdett, engem pedig, ottlétem óta most először, lassan körüllengett egyfajta megfoghatatlan, misztikus légkör. Néztem az idős asszony kártyát gyűrő göbös ujjait, hallgattam rejtélyes félmondatait; ám hogy mit jövendölt, azt talán nem sértődnek meg, ha nem árulom el. Maradjon egyelőre a mi titkunk: az enyém, és Mariska nénié... VASS GYULA 1991. december 30. ,,Mindenki tartogat csontvázat a szekrényben“ - tartja egy angol közmondás, utalván arra, hogy egyikünk sem makulátlan. De azért a bűnösségnek, az elkövetett vétkeknek is vannak fokozatai. Azt hiszem, mindnyájunk környezetében közszájon forognak olyan bűnesetek, amelyeket angolos humorral akár ,,meghökkentő meséknek“ is nevezhetnénk. Ezekből szedtem össze egy csokorravalót, vagy ha úgy tetszik, néhány ízesítő cseppet, szilveszteri turmixpoharunkba. Cs.-ben így szól.feleségéhez az egyik ,,ifjú“ autótulajdonos: „Ébredj, anyjuk, és nézd meg az új autónkat! Az éjjel hoztam Németországból, 12 ezer márkáért." A boldog hitves szemlesütve, a lélegzetét is visszatartva várta a jelszót: „Na most már kinyithatod a szemedI" Ám az ,,Meghökkentő mesék“, avagy: A másik orcámat is? egyetlen rántással kitárt garázsajtó mögött csak hűlt helyét találták az autónak. „Ez nem lehet igaz!" - rebegték holtsápadtan. Tévedtek, mert igaz volt, s ezen a tényen a szemdörzsölgetés, de - egyelőre - még a rendőrség sem segített. Az autónak szó szerint néhány perc alatt kelt lába... F. -ben disznóöléshez készülődött a család. Előző esete megfőzték a hurkába szánt rizst, kitisztították a mélyhűtőt, megfenték a késeket, bekészítették a szükséges Hatókat, és mint akik jól végezték dolgukat, békésen nyugovóra tértek. Pontban öt órakor berregett az ébresztőóra. A gazda megrakta a tüzet az üske alatt, a gazdasszony elseperte a havat az udvaron. Hamarosan a böllér is megérkezett. Irány az ólba! De abban bizony még egy pöttöm sündisznót sem leltek. Vajon hová lett a karácsonyra tartogatott hízó? Lehet találgatni... Talán megneszelt valamit, kitört börtönéből és elinalt a kertek mögötti erdőbe? Vagy..., esetleg... ellopták? Hát az tűnt a legvalószínűbbnek... Mindenesetre a gazda és a böllér - ha már felkészültek - addig abba nem hagyták a poharazgatást, amíg le nem itták magukat a sárga linóleumig. S.-ben egy szerény jövedelemből éldegélő nyugdíjas házaspár kamráját rámolták ki. Odalett az összekuporgatott pénzen vett téli élelmiszer-készletük. Ugyanebben a faluban egy kisállattenyésztőnek tucatszámra lopkodták a kacsáit. A „fekete" kacsapecsenyére áhítozók legutóbbi „kiszállásának" szemtanúja is akadt, aki feljegyezte és át is adta a rendőrségnek az autó rendszámát. A tolvajoknak ennek ellenére sem sikerült a nyomukra bukkanni... Engedjék meg, kedves, megszeppenve ünneplő olvasóink, hogy most abbahagyjam. Ugyanis, amikor ezeket a sorokat írom, éjjeli két óra felé jár az idő, és hevesen ugat a kutyánk, bár ilyet már régen nem tett. Kinézek, hátha... Egyelőre szerencsém volt. A szomszédban észleltem a gyanús mozgást. Mindenestre elhatároztam, hogy amennyiben a tolvaj beveri az ablakunkat, én kidobok a lyukon egy frissen sült házicipót. Ha ennek ellenére is be akar jönni: szélesre tárom előtte az ajtót, s ha közben arcul csap, odatartom neki a fizimiskám fogfájósabb, másik oldalát is. Ezek után természetesen meginvitálom az ünnepi asztalhoz, hadd egyen a kenyérhez a szójapörköltből is. Távozóban pedig Vidor Hugo Nyomorultak című regényalakjának, Bienevenu püspökének példáját követve az alumínium étkészletet is odaadom neki. Hátha belőle is egy megtért Jean Valjean válik egy szép napon... KORCSMÁROSLÁSZLÓ Fényképek, emlékek... Vigyázat! (Ez is) felrobbanhat! A minap egy régen lapozott vaskos könyvből sárguló fényképek kerültek elő. Nézegettem, forgattam a képeket, és közben felidéztem magamban a színhelyet. Az omladozó betonfalakról készült fotók évekkel^ ezelőtt bizony még ritkaságnak számítottak, ma már ilyen felvételekkel van tele esténként a híradó. Igaz, azok Jugoszláviában készülnek, az én felvételeim pedig idehaza, pontosabban Surányban. A Rimaszombati Terményfelvásárló Vállalat dolgozójaként 11 év alatt egyetlenegy alkalommal vehettem részt tanulmányi kiránduláson, éspedig Surányban, pár nappal az ottani terménysilóban történt robbanás után. Borsózó háttal és dagadó mellel (mert kabátom alatt ott lapult a fényképezőgép) jártam körbe a lyukas falú betonóriást, miközben barátaim háta mögül sűrűn készítettem a felvételeket. Akkori főnökeim hónapokig elrettentő példaként emlegették előttünk Surányt: „ilyesminek nálunk (értsd Rimszombatban) nem szabad megtörténnie!“... Azóta őket nyugdijaztatták, a tanulmányi kiránduláson részt vevők közül pedig már csak az autóbuszsofőr maradt a vállalatnál. Sem, „fent“ sem „lent“ nem emlékszik ma már senki Surányra, s egyáltalán az egész katasztrófára. Pedig az ott most a küszöbön áll. Igaz, nem az épületek valamelyike van veszélyben, annál jóval több: az egész termelés. A vállalat vezetősége ugyanis „lent“ akar rendet csinálni, a dolgozók pedig „fent". Azok ugyanis nehezményezik, hogy a vezetőgárda úgy ritkítja saját sorait, hogy a rostán kiesőt nem bocsátja el, hanem áthelyezi: például egy gazdasági udvaron kap jól jövedelmező (a dolgozók szerint fölösleges) vezető állást, A légkört napokkal ezelőtt a rimaszombati tapkészítő üzem privatizálásának a hire tette feszültté. A három egyforma teljesítményű tápkészítő üzem közül ugyanis a vállalat vezetősége csak egyet sorolt be a kisprivatizációs folyamatba, és ami a dolgozóknak feltűnt, meglehetősen olcsó áron. Később az is kiderült, hogy miért: a vezetőség szűk csoportja akarta azt megvásárolni. Annak ellenére, hogy az árverés előtti napon az illetékes minisztériumok visszavonták a tápkészitő üzem árverésének engedélyét, a kedélyek nem csitulnak. Stílszerűen úgy is mondhatnám, hogy a felvásárló üzemben puskaporos a levegő. FARKAS OTTÓ
