Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-30 / 263. szám
1991. december 30. 5-H5------------,---------------J— Szabad ÚJSÁG Háromezer fényévnyire a Vatikántól. Azt hittem valamikor, az űr nem lehet úrrá az én hitemen, mint ahogy hittem, hogy az ég az Úr dicső keze munkája. Most, hogy láttam ezt a kézimunkát, nagy bajba került az én hitem. Rámeredek a fülkém falán - a VI. sz. komputer fölött - függő feszületre, s megkérdem magamtól: nem puszta szimbólum ez csupán? Nem mondtam még senkinek, ám az igazság nem maradhat rejtve. Akinek szeme vagyon a látásra, olvashatja a magnetikus szalagok ezer meg ezer mérföldjén rögzített tényeket, láthatja az ezer fényképet, amit magunkkal viszünk a Földre. Más tudós is csak oly könnyen leolvashatja, mint jómagam, s én sosem osztoztam az igazság elferdítésének szokásában, mely rendemnek valaha hírhedett nevet kölcsönzött. A legénység hangulata nyomott: hogy e mindent betetőző iróniát hogy fogadják, nem tudom. Alig néhányunkban pislákol a hitnek még oly halvány szikrája is, ám a végső fegyvert mégsem szívesen fordítják majd ellenem jóindulatú, bár alapjában mélységesen komoly is hadjáratukban, mely azóta tart, hogy elhagytuk a Földet. Mulattatta őket a tény, hogy fóasztrofizikusuk - jezsuita. Chandler doktor például a mai napig nem tudott napirendre térni fölötte (miért, hogy az orvosi hivatás körében oly sok a megrögzött ateista?). Néha feljön a figyelöfedélzetre, ahol alig használunk mesterséges világítást, hogy a csillagos ég teljes dicsőségében tündököljön. Megáll mellettem a félhomályban, bámul ki a nagy, ovális ablakon, míg lassan felbillen körülöttünk az ég, ahogy hajónkat felbukfencezteti a maradék sebesség, aminek korrigálásával sosem vesződünk.- No, atyám - szólal meg végre a doktor -, hát megy a verkli, megy, és talán mégiscsak csinálta Valami. De hogy miért gondolja, hogy ez a Valami különösebb érdeklődést tanúsít irántunk meg a nyamvadt kis világunk iránt - ezt egyszerűen fel nem foghatom. - És ilyenkor megkezdődik a vita, és a nebulák hangtalan, végtelen táncukat járják a kémlelöablak makulátlanul tiszta plasztiklencséje mögött. Helyzetem visszássága mulattatja leginkább a legénységet, gondolom. Hiába hivatkoztam három tanulmányomra az Asztrofizikai Közlönyben, öt értekezésemre a Királyi Csillagászati Társaság Havi Szemléjében. Meddő volt utalásom rendem régtől való tudományos hírnevére. Számunk megcsappant, ám ki tagadhatná, hogy a tizennyolcadik századtól fogva jelentékenyen hozzájárultunk az azstronómia és geofizika tudományához? Vajon az én jelentésem a Phoenix Nebuláról végét veti-e ezeréves történelmünknek? Sokkalta több az, aminek véget vet, attól rettegek. Hogy ki nevezte el a nebulát, nem tudom - akárki volt is, nem szerencsés a név. Hogyha jövendölés rejlik mögötte, évmilliárdoknak kell eltelniük, míg az igaza kiderül. Mára „nebula" szó is félrevezető, hisz ez sokkalta kisebb objektum, mint ama rémületes ködfelhök - meg nem született csillagok anyaga - elszórva végig a Tejúton. Kozmikus viszonylatban a Phoenix Nebula jelentéktelen apróság - ritka gázburok egy magányos csillag körül. Vagyis ami a csillagból megmaradt... A Loyolai Szent Ignácot ábrázoló Rubens-metszet, ott a spektrofotométer feljegyzései fölött, mintha gúnyosan nézne rám. Mit tettél volna, Atyám, ha a te kezedbe jut ennyi tudás oly távol a kicsiny világtól, mely számomra a mindenség volt akkor? Állta volna hited a kihívást ott, ahol az enyém alulmaradt? A messzeségbe nézel, Atyám, de én olyan messzeségeket jártam be, amilyet el sem tudtál képzelni ezer esztendeje, midőn rendünket megalapítottad. Soha még méróhajó ily messzire nem került el a Földtől: a felkutatott világegyetem határán járunk. Célunk a Phoenix Nebula volt; elértük, s most hazafelé tartunk tudásunk terhével. Bárcsak elháríthatnám vállamról e terhet, ám hiába szólítalak a századok s a köztünk levő fényévek távolából. Tisztán olvasható a kezedben tartott könyv felirata: Ad Maiorem Dei Glóriám - így szól az üzenet, de én már nem hiszek ebben az üzenetben. Hinnél-e te, ha láttad volna, amit mi láttunk? Természetesen tudtuk, mi a Phoenix Nebula. Csak a mi Tejútrendszerünkben évente száznál több csillag (Pataki Tibor rajza) explodál, s mielőtt halálba és feledésbe hanyatlana, szokott fényénél ezerszerte nagyobb ragyogással lángol néhány óra hosszat. Ilyen a közönséges nóva - a világegyetem megannyi mindennapos tragédiája. Amióta a Hold-obszervatóriumban dolgozom, tucatszám jegyeztem le a spektrogramjaikat és fénygörbéiket. Ezerévenként három-négy alkalommal azonban olyasmi történik, ami mellett még a legfényesebb nóva is elhalványul. Hogyha egy csillagból szupernóva lesz, kis időre túlragyoghatja akár a Tejútrendszer minden napjának fényét is. Kínai asztronómusok Kr. u. 1045-ben jegyeztek fel ilyen tüneményt, amelyet megmagyarázni nem tudtak, természetesen. Őt évszázad múltán, 1572-ben, a Kassziopeiában lángolt fel egy szupernóva olyan fénynyel, amelyet látni lehetett nappali világításnál is. Az azóta eltelt évezred során még három ilyen eset történt. Küldetésünk az volt, hogy keressük fel egy ilyen katasztrófa maradványait, rékonstruáljuk az eseményeket, melyek előidézték, s ha lehetséges, állapítsuk meg az okát. Lassan hatoltunk át a koncentrikus gázrátegeken, amelyek hatezer éve lobbantak fel, de a mai napig is terjednek. Mondhatatlan forróság volt, még most is vad ibolyafény sugárzott, de túlságosan ritka volt ahhoz, hogy kárt tehessen hajónkban. Amikor a csillag explodált, külső rétegei oly hatalmas sebességgel vetődtek le, hogy teljesen kikerültek a gravitációs mezőből. Most akkora üreges héjat formálnak, amely elegendő volna ezer naprendszer elnyelésére, és középpontjában ég az a kicsiny, fantasztikus objektum, amivé a csillag vált - Fehér Törpe, kisebb a Földnél, de súlyának milliószorosa. Körülvett az izzó gázburok, elűzve a bolygóközi szokásos éjszakát. Egyenesen egy kozmikus bomba középpontja felé repültünk, amely ezer meg ezer évvel ezelőtt robbant fel, és izzó részecskéi mind a mai napig szerteröppenntJk. Látható mozgás nem nyilvánult meg a színen, hisz irtóztató volt a robbanás hatósugara, s a részecskék több milliárd négyzetmérföldre szóródtak szét. Évtizedekbe telne, míg puszta szemmel mozgást fedezhetnénk fel e torz gázfoszlányok és örvények között - de még így is lenyűgözött az óriási forrongás képzete. Már órákkal előbb kellőleg csökkentettük a sebességet, és lassan hajózhatunk a vad kis csillag felé. Valaha nap volt, mint a mi napunk, de egy-két óra alatt elpazarolta mindazt az energiát, amelytől évmilliókig ragyogott volna. Most már aszott zsugori, aki vagyona roncsait kuporgatja félón, mintha vezekelni akarna tékozló ifjúságáért. Senki sem számított arra, hogy bolygókat találunk. Ha voltak is a robbanás előtt, megannyi gözpamattá sisteregtek, és anyaguk elkallódott a csillag romjai között. De azért elvégeztük a szokásos kutatást, mint mindig, ha ismeretlen naphoz közeledünk, s végül mégis találtunk egyetlen apró világot, amely irdatlan távolságban keringett a csillag körül. Minden bizonynyal e tűnt naprendszer Plútója volt, az éjszakával határos bolygó. Nagyon is messze a központi Naptól, hogysem élet honolt volna rajta valaha is, távolsága mégis megóvta elpusztult társai sorsától. A futótűz végigperzselte szikláit, s leégette a fagyott gázburkot, mely a katasztrófa előtt borította. Leszálltunk, és megtaláltuk a Boltozatot. Meg kellett, hogy találjuk - erről gondoskodtak építői. A bejárat fölé illesztett monolit csonkká üszkösödött, de már az első teleobjektív-felvételek tanúsították, hogy itt teremtő ész munkálkodott. Hamarosan rábukkantunk a kontinenst átszelő radioaktív rendszer sziklába süllyesztett nyomaira. Ha leomlik is a Boltozatot díszítő pillér, ez megmarad, csillagoknak intő, örök és mozdíthatatlan irányfény. Mint a célba hulló nyíl, tartott hajónk ez óriás célpont felé. A pillér eredetileg vagy egy mérföld magas lehetett, most: akár a viaszmasszává deformálódott gyertya. Egy hét is beletelt, míg átfúrtuk az összeégett sziklát, mert nem volt megfelelő felszerelésünk efféle munkához. Asztronómusok vagyunk, nem archeológusok - de megtettünk minden tőlünk telhetőt. Eredeti célunkat feledtük: e magányos emlékmű, melyet oly féltő gond emelt a lehető legtávolabb a pusztulásra ítélt naptól - csak egyet jelenthetett. Halála tudatában alkudott így a halhatatlansággal egy civilizáció. Több nemzedék munkája lesz megvizsgálni a Boltozat kincsét. Bőven volt idejük készülődni, hisz a végső detonáció előtt sok esztendővel figyelmeztette őket először a napjuk. Amit meg akartak őrizni, zsenialitásuk minden gyümölcsét idehordták, e távoli világba a végnapokban, és remélték: egy más faj rátalál majd, s ók megmenekülnek a végső feledéstöf. Nem kellene nekünk is e példát követni - vagy annyira ellep nyomorúságunk, hogy az ismeretlen, megközelíthetetlen jövőre nem is gondolunk? Ó, csak adatott volna nekik még egy kevés idő! Naprendszerünk bolygói közt szabadon közlekedhettek, ám nem tudták átszelni a bolygórendszerek szakadékát, s a legközelebbi naprendszer száz fényévnyire volt. De még ha ismerik is az átkelés módját, alig néhány millió lelket menthettek volna meg. Talán jobb volt ez így. Még ha nem lettek volna oly kínosan emberiek, mint szobraik tanúsítják, akkor is csak csodálattal adózhatnánk nekik, és gyásszal sorsuknak. Ezernyi képlemezt hagytak hátra, 1 s a vetítésükre szolgáló szerkezetet, valamint nagy mennyiségű képi instrukciót, melynek segítségével könnyű lesz rekonstruálni írott nyelvüket. Sok mindent megvizsgáltunk már eddig is, és hatezer esztendő távolából életre keltettünk egy civilizációt, mely szépségében és melegségében bizonyára felülmúlta a magunkét. Kétségtelenül mindennek a javát tették el az utókoi számára - ám ki hibáztathatná őket ezért? Világuk szép volt, városaik bájjal tervezettek. Láthattuk őket munka és játék közepette, s az évszázadok messzeségéből felcsendült zenés beszédük. Egy jelenet szüntelen a szemem előtt lebeg: kék homokkal borított tengerparton gyereket játszanak, lubickolnak a habokban, mint minden földi gyermek; a partot különös, sudár fák szegélyezik, s a sekély vízben óriási állat gázol, de szemmel láthatólag ügyet sem vet rá senki. És a távoli tengerbe süllyed melegen, barátságosan és éltetőén a nap- mely csakhamar árulójuk lesz, és kioltja mind ez ártatlan boldogságot. Ha nem vagyunk oly távol otthonunktól, s a magánytól oly sérülékenyek, talán nem indított volna meg mindez ennyire. Sokunk látta ősi civilizációnk romjait más világokon, de ily mélyen nem hatott meg mindeddig semmiféle látvány. Egyedülállónak éreztük ezt a tragédiát. Más az, ha egy faj elsatnyul és kihal, mint annyi nép, annyi kultúra a Földön. De hogy éltük virágjában nyomtalanul eltöröljék őket- hogy egyeztethető ez össze Isten végtelen kegyelmével? Kollégáim kérdezték ezt tőlem, s én legjobb tudásom szerint válaszoltam. Talán te jobb választ adtál volna, Atyám, Loyolai Ignác, de én nem találok segítséget az Exercitia Spirituális lapjain. Nem volt gonosz nép: hogy minő isteneket imádtak, nem tudom azt sem, hogy volt-e egyáltalán istenük. De láttam őket évszázadok távlatából; zsugorodó napjuk világánál láttam, hogy végső erejükkel igyekeztek megőrizni mindazt a szépet, amit kezük alkotott. Sokat tanulhattunk volna tőlük: miért pusztultak el? Tudom, hogyan válaszolnak majd kollégáim, ha földet érünk. Azt mondják majd, hogy a világegyetemben nincs cél és nincsen szándék; hogy galaktikánkban évente száz nap explodál, és e pillanatban is pusztul valamely fajta az űr mélyeiben. Végső soron mindegy, jót cselekedett-e az a nép életében, vagy gonosz volt- nincs isteni igazságszolgáltatás, mert nincsen Isten. Mindamellett természetesen amit láttunk, semmi ilyesmit nem bizonyít. Aki így érvel, azt elragadják érzelmei, és nem a logika alapján áll. Istennek nincs szüksége arra, hogy az ember előtt igazolja tetteit. Ö, aki megszerkesztette a világegyetemet, kedve szerint szét is rombolhatja. Fennhéjázás volna - kis híján istenkáromlás- ha mi akarnók megszabni, mit tehet és mit nem tehet Istenünk. Ezt elfogadnám, ha mégoly nehéz is végignézni, mint vetnek a kemencébe egész világokat és népeket. De elérkezünk egy ponthoz, ahol meginog a legszilárdabb hit is, míg az előttem fekvő számításokat szemlélem, tudom - elértem ezt a pontot. Mielőtt elértünk volna a nebulát, nem tudtuk megállapítani, mikor történt az explózió. Most már az asztronómiai adatokból és a Boltozat tanúságából teljes pontossággal meghatározhatom az időpontot. Tudom, melyik esztendőben ért el Földünkre ama kolosszális fellobbanás fénye. Tudom, mily ragyogással árasztotta el Földünk égboltját a szupernóva, melynek hűlő teteme most sebesen távolodó hajónk mögött pislákol. Tudom, hogyan ragyogott virradat előtt, mint fényes égi jel a napkeleti égen. Nem férhet hozzá kétség: megoldódott végre az ősi rejtély. És mégis, én Istenem - annyi, annyi csillag állott rendelkezésedre! Miért, ó, miért kellett ezt a népet a tűz martalékául vetned, hogy pusztulásuk szimbóluma fényesen ragyogjon Betlehem felett?! (Borbás Mária fordítása) Arthur C. Clarke: A csillag
