Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-23 / 260. szám
1991. december 23. Szabad ÍI1SÁG „Ha nincs varázslat, nincs semmi...” Beszélgetés Reiter István hegedűművésszel A történelemnek talán nem volt olyan évtizede, melyre nem illene rá Ady megállapítása: „Beteg a világ, nagy beteg ...” Tökéletlenségünk bizonyítékai a rendszeresen kirobbanó háborúk, az uralkodás és pusztítás vágya, noha bennünk van a szépség, a jóság, a tökéletesség igénye is. így amit az emberiség egyik fele elront, azt a másik fele igyekszik helyrehozni, jóvátenni, s ebből a gyógyító szerepkörből különösen sokat vállalnak magukra a művészek. Reiter István, a Szlovák Filharmónia hegedűművésze az igazságra törekvő, túlérzékenységgel megáldott-megvert emberek közé tartozik. A Zeneművészeti Főiskola befejezése után a Szlovák Filharmónia tagja lett, ahol immár tíz éve a másod koncertmesteri tiszt is az övé, saját kamarazenekara van, játszott a Warchal-zenekarban, s tagja a világszerte elismert Szlovák Vonósnégyesnek is. Vele folytatott beszélgetésünkkor a kiinduló téma a zene volt, ám több szó esett azokról a tényezőkről, melyek az életét leginkább befolyásolták. • Sigmund Freud írja valahol, hogy minden a gyermekkorból jön, ilyen szempontból az ember életének meghatározója a család, a gyermekévek... — Az én esetemben még azt is, hogy zenész legyek, a szüleim döntötték el. Háborús gyerek vagyok, 1944-ben két légiriadó között szült meg az édesanyám, harmadik, elég későn jött gyerekként. Szüleim még a régi rendszer neveltjei, szuperintelligens emberek voltak. Édesanyám nyolc nyelven beszélt, a Károly Egyetemen végzett matematika—fizika szakon, édesapám pedig a háború utolsó napjáig Kassa energiaellátásának főmérnöke volt. Mindketten nagyon tisztelték a művészeket, az pedig természetes volt, hogy zenére fogták az egész családot, ami esetemben a hivatásom is lett. Egyik bátyám fiatalon meghalt, a másik, József, világhírű tudós. Gyógyszerkutatással foglalkozik, tagja az Angol Királyi Tudományos Akadémiának, jelenleg Budapesten él. A rettegés évei és az újabb háborútól való félelem szüléimét arra késztették, hogy hegedűt adjanak a kezembe, gondolván, ha jól csinálom, megélhetek belőle bárhol a világon. Persze, abban, hogy miért éppen a hegedűt választották, az is közrejátszott, hogy édesapámnak osztálytársa volt Zatureczky Ede, a világhírű hegedűművész. Gyermekkoromból emlékszem rá, nagyon kedves ember volt. A kassai polgárság azokban az években — megfélemítve, megnyomorítva bár —, de még tartotta a maga kasztbéli rendjét, önbecsülését, élt még a kultúra, amit ezer év alatt építettünk, neveltünk ki. De ezt egy embertelen politikai erő elsorvasztotta, a folytonosság megszakadt, s ezt a kiesést nehéz lesz pótolni. • Úgy tűnik, Kassa nagyon sokat jelent az Ön számára. — A XVI. századig visszamenően tudjuk, hogy őseink Kassán laktak, családunk tagjai között pl. városbfrák is voltak. Az én kassaiságom — annak ellenére, hogy majdnem negyven éve Pozsonyban lakom — „gyógyíthatatlan betegség”! Ugyanezt mondják egyébként Kassa nagy szülöttei, Zatureczky Ede, Márai Sándor, Radványi Géza és mások is. S ezt a szemléletet én egészségesnek tartom. Ehhez kell ismét visszatérnünk, ez az identitástudat alapja. A kassai polgárság azért tudott demokratikus és toleráns lenni, mert kötődött a szülővárosához, az a sajátja volt. • Miért szűnt meg ez a kötődés? — Egyrészt eltűnt a polgárság, másrészt mert megszűnt a tolerancia. Mitől példaértékű Svájc? Mert működőképes az alkotmánya, s a tolerancia ott van a legmagasabb szinten. Már a múlt században is ők hozták az első nemzetiségi törvényt. Igaz, Magyarország Európa második nemzetiségi törvényével azonnal felzárkózott Svájc mögé, de közbejött a két világháború s elvesztettünk mindent, amit addig sikerült elérnünk. De nemcsak mi, hanem azok is, akik leigáztak bennünket. 1913-ban az Osztrák—Magyar Monarchiának minden reménye megvolt, hogy a világ élvonalába tartozzon, mert termelésben, kultúrában a világ első öt állama közé tartozott, és itt volt a leggyorsabb a fejlődés. A konkurencia alig várta a lehetőséget, hogy letaglózhassa. És akkor eldördült egy őrült fegyvere Szerbiában, s megkezdődött Európa elrablása. Elrabolták innen a szépséget, a nyugalmat, az emberséget, a keresztény erkölcsöt, mindent, amit addig felépítettünk. És ezért hibáztatom Masarykot, BeneSt és Stefánikot is, mert nem voltak elég bölcsek ahhoz, hogy megtalálják az utat az addigi egységhez, s kieszközöljék, hogy mondjuk egy svájci modell működjön itt is. Bár szerintem ők sem sejtették, hogy ez hová fog vezetni. Az ember megérti ugyan a nagy érzelmi kisüléseket, ezeket a „felszabadulási hullámokat”, de ha egy nép az örömmámorában azonnal elfelejti, hogy az ő országában is élnek kisebbségek, és ugyanabba a bűnbe esik, amitől ő maga szenvedett hosszú évtizedeken keresztül, hát ez tragédia, ez a keresztény erkölcs krízise... • Egy zenésztől azt várná az ember, hogy lebegjen valahol a fellegekben, Ön pedig egy nagyon racionális történelem- és társadalomszemlélettel néz a világra. Hogy van ez? — A művészember nem tudja kikerülni a történelmet. A művészethez tudatosság kell, amit a racionalitás és az ösztönösség együttese ad meg. Lakatos Sándor, noha szédületesen nagy művész, mégis más, mint Yehudi Menuhin, mert csak az ösztönvilágából táplálkozik. Menuhin ugyanaz a nagy tehetség, ugyanaz a zseni, de nem egy szűk körben, hanem az egész világmindenségben, sőt meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy a galaxiákon túli világban mozog. Az ő művészete magasabb dimenziókból, sokkal szélesebb körű információkat képes átadni. Ami a történelemszemléletemet illeti, azt a családból hoztam, ebben a szellemben neveltek. Ezenkívül járom a világot, vagy tizenhat országban voltam ki tudja hány százszor, s az életet szinte mikroszkopikus pontossággal figyelem — enélkül nem lehetnék igazán jó zenész. • Melyik útjára emlékszik vissza a legszívesebben? — Két meghatározó élményem volt: az első, amikor a szocialista táborból kikerültem Nyugat-Európába, s tapasztaltam azt az óriási ugrást, amivel megelőztek bennünket, a másik, még meghatározóbb élményem: Japán. Akkor láttam, hogy mi itt, Európában neandertáliak vagyunk az ő végtelenül fejlett, ősi, mély, keleti kultúrájukhoz képest. Akkor láttam, hogy mi az, amit tulajdonképpen mi, magyarok is a génjeinkben hordozunk, amitől büszkék vagyunk és egyenes tartásúak. Mert valóban büszkék lehetünk ősi, keleti kultúránkra, amelylyel a IX. században bevonultunk ide, a Kárpát-medence térségébe. • Mire alapozza, hogy a magyarok fejlett — talán az akkori Európáénál fejlettebb — kultúrával érkeztek ebbe a térségbe? — Egy nagyon egyszerű tényre. Abban az időben Európában csupán néhány ember tanult meg írni, olvasni, államot szervezni, akiket a szerzetesek kiválasztottak. Itt akkor kezdték lerakni a kultúra alapjait. Ugyanakkor bejött ide a magyarság a saját mitológiájával, saját írásával, saját patentjével arra, hogyan kell egy államot megszervezni. Ez nem történhetett előzmények nélkül. S ők pillanatok alatt megszerveztek egy olyan, nem akármilyen színvonalú keresztény államot, amire a nagyon erős polgársággal rendelkező cseh népnek még kétszáz évet kellett várnia. Bizánci és egyéb krónikák említik, hogy a magyarság pogány kultúrája nagyon magas színvonalú volt, például eleink már abban az időben alsó fehérneműt viseltek. Az étkezési kultúránk pedig kifejezetten berobbant ide. László Gyuláék feltártak egy honfoglalás kori települést, amiből kiderült, hogy sátrakban csak a pásztorok laktak, földbe vájt kunyhókban a köznép, jól megépített faházakban a középréteg és kőházakban a gazdagabbak. • Mi jelenti az Ön számára a boldogságot? — Én mindig boldog vagyok. Csak azoktól a sokkoktól nem tudok szabadulni, melyeket az itteni magyarság átélt, s belém kódolódon. 1918-tól számítva annyi megpróbáltatáson ment át a magyarság, mint a zsidóság. De még lélekszámban is ugyanannyi magyar, körülbelül 15 milliónyi — háborús és egyéb áldozatok — hiányzik a statisztikából, mint zsidó. De míg másokat elsirattak, rólunk mindenki hallgat. Most tudtuk csak meg például, hogy 1944-ben bestiális kegyetlenséggel 45 ezer ártatlan magyar férfit mészároltak le a kommunista szerb partizánok. Ehhez vegyük hozzá a 42 ezer kárpátaljai magyart, akiket málenkij robotra vittek és akik embertelen körülmények között pusztultak el. S akkor még nem szóltam az 1 millió 400 ezer hadifogolyról, s arról, amit egyebütt sehol sem csináltak: tőlünk még nőket is elhurcoltak. Csak az örményeket irtották így ebben a században és a kambodzsaiakat, akikről tudok, mint klasszikus népről. A magyarságnak majdnem a felét fizikailag kiirtották, illetve beolvasztották, megnyomorították, megfélemlítették. Ezek a fájdalmak állandóan élnek bennem. Nekem, mint művésznek a fájdalom jó, mert ez egy vulkanikus erő, amiből építkezni lehet, másrészt a zene egyértelműen a jóra, szépre, az erkölcsre épít, s ez mindennap kitisztít, boldoggá tesz engem. • Amikor zenél, érzi azt, hogy Ön kapocs egy felsőbb régió és a hallgatók között? — Hát hogyne érezném! Különben nem csinálnám! Akkor vagyok boldogtalan, ha nem történik meg a varázslat. Ez ugyanolyan, mint a szemfényvesztés: ha nincs varázslat, nincs semmi. A beszélgetésnek egy magasabb formája a zene. Egy pakisztáni mondás szerint a zene köz-, lekedőedény az emberek és az Isten között. A zene segítségével jobban fel tudjuk fogni azt, ami az egész Világmindenséget alkotja, ami létünknek a misztériumba vesző ősoka. CSANAKY ELEONÓRA Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek Minden ember .Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni. A templomba Hosszú sorba Indulnak el ijjak vének Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves, kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma. Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből — Úgy mint régen — Fohászkodni, De jó volna megnyugodni. De jó volna mindent, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözölni. Ha ez a szép rege : hitté válna, , de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege, Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra...
