Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-23 / 260. szám
6 Szabad ÚJSÁG 1991. december 23. Valóban fogy a szlovákság Dél-Szlovákiában? A vádak alaptalanok Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban találkozunk olyan újságcikkekkel, elemzésekkel, különböző tájékoztatókon elhangzott vádaskodásokkal, de még képviselői felszólalásokkal is, amelyekben elmarasztalják a szlovákiai magyarságot azért, mert — úgymond — erőteljesen magyarosít. S ez az elnemzetietlenítés a dél-szlovákiai járásokban komoly veszéllyel fenyegeti az államalkotó szlovák nemzet ott élő tagjait. A jelenlegi helyzet tárgyilagos megítélése érdekében tekintsük át a Szlovák Statisztikai Hivatal adatait, és az azok alapján készült számításokat Ha pedig ezeket áttanulmányoztuk, akkor látni fogjuk, hogy a valóság egészen más, mint azt a túlbuzgó nacionalista elemek állítják. Sajnos, mind a szlovák, mind a magyar nemzetiségű lakosság szaporodásának számadatai azt bizonyítják, hogy a dél-szlovákiai járások jelentős számában a magyar nemzeti kisebbség van továbbra is veszélyeztetett helyzetben, ennek a jövője bizonytalan. De nézzünk szembe a tényekkel. Gyönyör József (A tanulmány 1. részét szombati számunkban közöltük.) A magyar nemzeti kisebbség tagjainak a száma másképp alakult. Említettem, hogy ennek a lakosságnak csaknem az egésze, kerek 99 százaléka a 13 déli járásban és a 2 nagyvárosban él. Nos, ez a magyar lakosság 1980 óta 6218 lélekkel gyarapodott, ami alig 1,1 százalékos növekedésnek felel meg. Messze elmarad az e területen élő szlovákság 4,8 százalékos gyarapodásától. Hogy a kép még teljesebb legyen, meg kell jegyeznem, hogy a régión kívül eső terület a szlovákiai magyarság csupán alig 1 százalékának ad otthont, azaz 5525 főnek, ami az ottani népesség nem egész 0,2 százalékát jelenti. Az egyébként lehetséges, hogy egyes városokban és községekben a magyar lakosság száma némileg emelkedett, de általában nem ez a jejlemző. így történhetett meg, hogy Bögellő lakossága az 1980. évihez képest visszaesett 360 főre, s mind a 360'személy magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Ezt a községet tehát ismét teljes egészében magyarok lakják. Nem mondható el ugyanez Jéne községről, melynek lakossága 1970-ben és 1980-ban 100 %-ig magyar volt, ugyanis ez év márciusában 2 polgár már szlovák nemzetiségűnek vallotta magát. De akad Szlovákia déli részén több olyan község is, ahol a magyarok száma megközelíti a bűvös 100 %os határt. Ezek közt található egyebek közt Lévárt 4, Tajti 3, Balogújfalu 3, Zádor 1, Dobfenek 4, Iske 4, Dobőruszka 9, Inám 8, Szilas 5 szlovák lakossal. Ezek bármikor tiszta magyar településekké válhatnak. S ha ez meg is történnék, senki a világon nem állíthatná, hogy valamelyikük erőszakos magyar asszimiláció áldozatává vált. Nem lehet szó nélkül hagyni Pozsony esetét. A szóban forgó közigazgatási területek közül a szlovák nemzetiségű lakosság létszáma az elmúlt évtized folyamán Pozsonyban hihetetlen mértékben emelkedett. A szaporodás az 1991. év elején elérte a 16,7 százalékot. Ezzel szemben a magyarok lélekszáma a fővárosban csupán 774 fővel nőtt. Az emelkedés 4,1 százalékos, s ez eltörpül a szlovák nemzetiségű lakosság említett 16,7 százalékos gyarapodása mellett. Sőt, említésre sem méltó. A statisztikai számok tükrében arról győződhettünk meg, hogy a 13 járásban és a 2 nagyvárosban élő magyarok létszáma gyengén emelkedő irányzatot mutat. Az emelkedés azonban alig észrevehető. Inkább stagnálásról beszélhetünk. De ne feledjük, hogy azokban a járásokban, amelyekben csökkent a szlovákok létszáma, a statisztika nagyobb számban mutat ki roma nemzetiségű lakosokat. S ez egymással feltétlenül okozati összefüggésben áll. Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban találkozunk olyan újságcikkekkel, elemzésekkel, különböző tájékoztatókon elhangzott vádaskodásokkal, de még képviselői felszólalásokkal is, amelyekben elmarasztalják a szlovákiai magyarságot azért, mert — úgymond — erőteljesen magyarosít. S ez az elnemzetietlenítés a dél-szlovákiai járásokban komoly veszéllyel fenyegeti az államalkotó szlovák nemzet ott élő tagjait. A jelenlegi helyzet tárgyilagos megítélése érdekében tekintsük át a Szlovák Statisztikai Hivatal adatait, és az azok alapján készült számításokat. Ha pedig ezeket áttanulmányoztuk, akkor látni fogjuk, hogy a valóság egészen más, mint azt a túlbuzgó nacionalista elemek állítják. Sajnos, mind a szlovák, mind a magyar nemzetiségű lakosság szaporodásának számadatai azt bizonyítják, hogy a dél-szlovákiai járások jelentős számában a magyar nemzeti kisebbség van továbbra is veszélyeztetett helyzetben, ennek a jövője bizonytalan. De nézzünk szembe a valósággal. 70 év népességi eredményei Az írásunk első részében közölt számadatok alapján áttekintést nyerhettünk Szlovákia magyar és szlovák nemzetiségű lakosságának szaporodásáról az 1991. március 3-i népszámlálás előzetes adatainak segítségével. Mielőtt azonban bárki is elítélő véleményt alkotna a szlovákiai magyarságot ért állítás hazug voltáról, legyen szabad még egy röpke áttekintéssel szolgálnom az itteni szlovákság és magyarság létszámának alakulásáról Csehszlovákia fennállásának 70 esztendeje alatt. (Lásd a táblázatot!) Ezek a statisztikai adatok arról tanúskodnak, hogy a szlovákok lélekszáma Szlovákiában az 1921. évihez viszonyítva 1921 és 1991 között majd a két és félszeresére emelkedett. Ugyanebben az időszakban a szlovákiai magyarságé pedig még az 1921. évi létszámot sem érte el. Kerek 70 esztendő után még mindig közel 100 ezer fő hiányzik, pontosan 83 856. S ha ilyen a valóság, akaratlanul is felmerülhet bárkiben a kérdés: tartható-e még az a vád, hogy a szlovákiai nagyarság akár a déli járásokban, akár az ország egész területén ez idő szerint asszimilálja a szlovák lakosságot? Gondolom, a számok tükrében mindenki meggyőződhetett arról, hogy a szlovákiai magyarságot ért vádak alaptalanok, s csak arra jók, 'hogy tovább szítsák a magyargyűlöletet ebben az 5 milliós lélekszámú országban. Mindenkinek módjában áll, hogy meggyőződjék az igazságról. A számok magukért beszélnek. Bocsánatot kérni? A szlovákság számbeli alakulásának ismeretében a vádaskodás érthetetlen és elfogadhatatlan. Már csak azért is, mert az erőszakos kitelepítés, a deportálás, a vagyonelkobzás a nemzetiségük, az anyanyelvűk miatt érte a magyarokat, emiatt kényszerültek elhagyni szülőföldjüket. És azt se feledjük el, hogy a szlovákokat az ő helyükre, az ő házaikba telepítették, az ő földjeiket juttatták nekik, semmibe véve évszázadok óta jegyzett telekkönyvi tulajdonukat. Nagyon fáj ez,elsőisorban azoknak, akik az eseményeket átélték, akik szem- és fültanúi, szenvedő alanyai voltak a kegyetlenségeknek, hogy több mint négy évtized után a magyar gyermekeknek lassan már a fele sem tanul anyanyelvén az iskolában. Mindegyikünk szívét elszomorítja, hogy a magyar nagyszülők közül sokan nehezen értik meg unokáikat, mert számtalan édesanya még mindig fél megtanítani gyermekét őseinek nyelvére, sőt gyakran az egész családjával együtt más nemzetiséget választ. Egy évvel ezelőtt megtagadták tőlünk, hogy államalkotók maradjunk Csehszlovákiában, s ezzel reánk erőszakolták, hogy itt sehonnai bitangokként érezzük magunkat. Politikusaink úgy tesznek, mintha sohasem hallottak volna arról, hogy az akkori „csehszlovákok” mellett már az első naptól kezdve mi is alkotjuk ezt az államot. Most meg az „államalkotó” nemzet tagjainak jogait látják veszélyeztetve a többségükben magyarok lakta körzetekben, tehát ott, ahol annak idején megmaradtak a magyarok. Amikor pedig a szlovákiai magyarságot ismét megfosztották attól a jogától, hogy hivatalos ügyeit anyanyelvén intézhesse, és korlátozták nyelvének szabad használatában, amikor újból és újból fenyegetéseknek van kitéve, amikor Iépten-nyomon alaptalan vádak érik, akkor ne csodálkozzunk, hogy a magyarok szép számban válnak bizalmatlanokká mind a demokráciával és a jogállamisággal, mind á nemzetiségi jogokkal és a hazai európaiassággal szemben. A mostani vád is politikai rövidlátásról tesz bizonyságot. Az igazat megvallva, mást vártunk 1991 őszén. Nagyobb megértést, önzetlen segítséget, nem a relatív többség tobzódását. Nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a huszadik század közepén velünk elkövetett igazságtalanságokért az illetékesek bocsánatot kérjenek tőlünk. Ez lelkiismeret dolga. De igenis elvártuk volna, hogy az első adandó alkalommal baráti jobbot nyújtsanak nekünk, és segítséget ajánljanak fel. Sajnos, nem így történt. Eddig még a megbánás jelei sem mutatkoznak. A köztársasági elnök mind a mai napig nem vette a fáradságot, hogy kellő formában és módon törjön pálcát a Kassai Kormányprogram felett, és ítélje el hajdani elődjének hírhedt dekrétumait. A Szövetségi Gyűlés is mind ez ideig hajthatatlan maradt, hogy kifejezze részvétét azokért a károkért, amelyeket az Ideiglenes Nemzetgyűlés és a Nemzetgyűlés okozott a csehszlovákiai magyarságnak. A szövetségi kormány pedig nem igyekszik, hogy a nemzeti hovatartozásuk és az anyanyelvűk miatt törvényen kívül helyezett, elhurcolt, elítélt, vagyonuktól megfosztott magyarok rehabilitását elősegítse, és annak indítványozója legyen. Ha visszatekintünk az előző és a mostani esztendő eseményeire, tömegtüntetéseire, magyarellenes megnyilvánulásaira, egyes képviselők cinikus felszólalásaira és megjegyzéseire, a szlovák sajtóban közzétett írásokra, a magyar nyelvnek törvénnyel történő kiszorítására a közéletből, akkor mi tagadás, elszégyeljük magunkat, hogy mindez itt, Európa szívében történhetett meg, játszódhatott le a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül. Arra pedig már gondolni sem merünk, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács sajnálatát fejezze ki mindazokért a diszkriminatív jogszabályokért, amelyeket jogelődje alkotott, s amelyek segítségével végrehajtották a második világháború utáni szörnyűségeket. Ne feledjük, ez még mindig a jelen, nem a múlt. Ha majd azzá válik, akkor lesz a történészeké. Amikor pedig a történészek a jövőben a szlovákiai magyarság kálváriáját a múlt eseményeiként fogják kutatni, kérem, ne feledkezzenek meg arról, hogy Magyarországon soha nem akadt egyetlen felelős politikus sem, aki akár csak lázálmában is olyanokra vetemedett volna, mint amit velünk, szlovákiai magyarokkal elkövettek a közelmúltban, és tesznek a jelenben. Az egykor közös hazának a parlamentje és a kormánya nem alkotott és nem hajtott végre olyan törvényeket és rendeleteket, amelyek valamiben is hasonlítottak volna a diszkriminatív csehszlovák jogszabályokhoz. Ha pedig így áll a dolog, akkor a számomra teljesen felfoghatatlan az a megjegyzés, amelyet a magyar kormány főtanácsosa az egyik október végi vasárnapon tett a Magyar Rádióban. Döbbenten hallgattam, hogy a magyar kormány esetleg hajlandó lenne bocsánatot kérni a szlovákoktól a múltban elszenvedett sérelmekért, ha azzal nekünk segítene. Én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez nekünk használna. Egy ilyen „gesztus” aligha válna a javunkra. Egyébként e szavak hallatán olyan érzés fogott el, mintha már a magyar parlamentben is teret hódítana az „ezeréves elnyomás legendája” és a nemzetiségi téren lépten-nyomon hangoztatott reciprocitás elve. Ezek ismeretében fontosnak tartom, hogy újból leszögezzem: ami történt, az csak a csehszlovákiai magyarokkal történt meg, akik a háború után még ugyanolyan állampolgárok voltak itt, mint a szlovákok vagy a csehek, természetesen addig, míg meg nem fosztották őket csehszlovák államplgárságuktól. Véleményem szerint tiszteletben kellene tartani az illetékességet. De ha már ennél a kérdésnél tartunk, legyen szabad felhívni a figyelmet egy olyan aktusra, amelyért az akkori magyar kormány és parlament a felelős. Ez pedig nem más, mint a lakosságcseréről szóló, 1946. február 27-én aláírt Egyezmény, amelyet mindkét törvényhozó testület ratifikált, és amely a megerősítő okiratok kicserélésének napján, 1946. május 15-én lépett hatályba. Megvallom, annak idején még gondolni sem mertem arra, hogy a szabadon megválasztott magyar parlament képes lesz ezt a „nemzetközi egyezményt” jóváhagyni. Tévedés ne essék, a magyar országgyűléstől sem kérjük, hogy elődjének e tette miatt megkövesse a szlovákiai magyarságot. A részvétét azonban már kifejezhette volna, és az áttelepített magyarok sérelmeit folyamatosan orvosolhatná. Elgondolkodtató, mi minden történt velünk nemcsak az elmúlt évtizedekben, hanem a mögöttünk hagyott 70 esztendő folyamán. Hogy miért? Erre a kérdésre ma sem könnyű egyöntetű választ adni. Az azonban bizonyos, hogy még mindig élünk, bár állandóan a létünkért kell küzdenünk, s olykorolykor harcolnunk is. Remélem, valamikor valóra válik majd az a vágyunk, hogy egykor az Európai Uniót mondhassuk tágabb hazánknak. Mi egyébként emelt fővel és tiszta lelkiismerettel közeledünk Európa felé. Akiket közülünk kitelepítettek vagy deportáltak, nem voltak háborús bűnösök, nem voltak sem nyilasok, sem fasiszták, még akkor sem, ha ennek a bélyegét egyes politikusok ismételten reánk akarják sütni. Inkább olyanok akadtak közöttük nagyobb számban, akik elhurcolásuk napjáig a falujuk határát sem lépték át. Az az érzésem, hogy ha Csehszlovákia törvényhozó testületéi az elmúlt év folyamán vagy ebben az esztendőben kellő tapintattal, megértéssel és felelősségérzettel foglalkoztak volna velünk, akkor talán még a szélsőséges elemek sem támadnának bennünket olyan vehemensen, és nem rúgnának belénk csak azért, mert tudják, minket hathatósan alig véd, alig támogat valaki itthon és külföldön. Nemzetiség 1921 1991 Index 1921 = 100 szlovák 1952 866 4 511679 231,0 magyar 650 597 566 741 87,1
