Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-23 / 260. szám
1991. december 23. 5 Szabad ítjsAc Guzsalyos esték „Ne feledjetek el minden imát...“ s ezen belül az egyes emberek? A mi falunkban élő lelkek java része az evangélikus hitközösséghez tartozik. A mi vallásunk a múltban a hitéleten kívül az anyanyelv ápolását és a magyarságtudat fenntartását is magára vállalta. Mindenkori lelkészeink állandó üJdöztetés közepette munkálkodtak. Az itt szolgáló tiszteletesek közül sokan megjárták a gályarabságot meg a börtönök világát...“ Dermedt mozdulatlanságba fagyott körülöttünk a világ. Csodálatos dolog a csönd: áhítatot kelt bennem. „Ó, az a Sors!“ - törte meg a hallgatás csendjét Ha néni. ,,Az uram húsz esztendeje meghalt, azóta a sógornőmmel osztozunk a lakon és a magányon, no meg a múlt emlékein. Igaz, a szomszédban lakó barátnőinknek is bejárásuk van szerény hajlékunkba. Úgy mondják a faluban, hogy itt van az »öregklub«. Nálunk nem kell levetni a cipőt, nem úgy, mint a mai fiatalasszonyok féltve őrzött lakásainak előszobáiban. Nem is tudnám elképzelni a mai fiatalok fonóbajárását...“ Az idős asszony valósággal beleszépül ifjúságának emlékeibe: „»Mozdulj ki, járjál guzsalyosba« - mondta jóanyám, és kézzel pergettük az orsóra a fonalat kilométerszám. A mi időnkben öt fonóház volt a faluban, külön a növendéklányoknak és külön a fiatalasszonyoknak. Őszutó táján kezdtük a fonóbajárást. Szombat és vasárnap kivételével minden nap alkonyatján magamhoz vettem guzsalyomat, a fonni való csepűt, és siettem Ferencz Józsefné (egy idős asszony) fonójába. Minden fonóháznak megvolt a maga »legénykara«. A tüzelőfát is ők biztosították. Luca napján papírból készített láncokkal díszítettük ki a fonót, bokrétákat is csináltunk a legényeknek, majd játékból »kútba estünk«, ahonnan legénycsókok »húztak« felszínre bennünket. Itt vették kezdetüket az udvarlások, itt szövődtek a később sokszor sírig tartó szerelmek. Itt éltük meg a fiatalságunkat. Daloltunk, táncoltunk, bolonj doztunk. S ha netán túlságosan elmélyedtünk volna a fonásban, a fiúk meggyújtották a csepűt, és újra belefeledkeztünk szép játékainkba.“ Ha néni kivirult, belső világának láthatatlan égboltján most rendre kígyóinak az emlékek csillagai. A táncra perdítő hangulatban a falusi bálokra terelődik a szó. „A mára semmivé lett Várhegy-liget orgonaillatú sétányain, anyánk vigyázó jelenlétében áttáncolt cigányzenés bálok gyönyörűsége egy életre szóló élményként íródtak lelkembe^ Az ilyen táncos ünnepélyeknek mindig volt egy hagyományos, nyolctíz fiatal táncos által zsinóros ruhákban bemutatott »magyaros« fénypontja. Aztán - teltek az évek, egy hosszú, szomorú korszak köszöntött ránk, és hirtelen megint muzsikaszó nélkül maradt a lábunk... (G. Kovács István felvétele) D Karácsony felé járó időben kifelé tartok a város riasztó kőrengetegéből. Emlékeim terhe alatt, s lelki magányosságomban ösztönösen kutatok egy olyan mikrovilág után, ahol gyermekkorom szétgurult gyöngyeinek nyomára juthatok. A távolsági autóbusz végállomásáról már gyalogosan indulok tovább, egy kék tornyú kis falucska felé... így jutottam el Sajógömörre, a „királyi helyre“, a 84 esztendős Varga lla néni emlékeinek világába. Halk kopogásomra nem érkezvén válasz, lenyomom a kopott kilincset, s egy barátságos, melegséget árasztó parasztszobában találom magam. Az asztal mellett kézimunkázó, és az ágy szélén üldögélő nénikék jöttömre riadó homlokráncolással abbahagyták az éneklést. De midőn megtudták, ki vagyok és mi járatban vagyok - órákon át életük: gondjaik, bajaik, örömeik részesévé avattak. „Nem lenne szabad engedni, hogy ilyen sínylést hozzon ránk ez a világ, és nem kellett volna elfelejteni minden imát a hosszú éjszakák alatt“ - sűríti szavakba intelmét az ősz hajú anyóka. „Lukács evangéliumában így szól Jézus: »Azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, áldjátok átkozóitokat és imádkozzatok rágalmazóitokért.. . Ha azokat szeretitek csak, akik titeket szeretnek, micsoda hálát érdemeltek? Hiszen a bűnözök is szeretik azokat, akik őket szeretik.« Hát mondja csak, kedveském, hogyan viszonyul ehhez az örökérvényű tanításhoz a világ, Hazavárás Negyvennégy decemberében a front elérte a legkisebb gömöri falvakat is. Közeledett a karácsony. de az emberek inkább csak lélekben készültek a nagy ünnepre. Nappal géppuskaropogás. gránátrobbanás szabdalta szét a téli csendet, éjszaka teljes sötétségbe burkolóztak a falvak, kötelező volt az ablakokat úgy letakarni, hogy azon fény ne szűrődjön ki. Karácsony előestéjén az idős Fercsek házaspár nem rakta fel az udvarra néző ablakra a sötétítőt. Nem volt rá szükség,* nem gyújtottak világot. Az ablakon át beszűrődő holdfény mellett beszélgettek. talán éppen egyetlen fiukról, aki a tizennégyes háborúban tűnt el. Azóta sem életjelt nem adott magáról, sem halálhírét nem hallották. A kis ablakon hirtelen halk kopogás hallatszott. Az asszony kitekintett rajta, és ijedten csapta össze két tenyerét. ,, Uram Isten, egy orosz tiszt áll kint“ - súgta oda a férjének, majd felállt és óvatosan kinyitotta az ajtót. A tiszt belépett, - alig látott valamit a sötétben -, majd tört magyarsággal megszólalt: ..Fercsekéket keresem. " „Jó helyen jár“ - válaszolta komoran az idős ember, majd egyik kezével a szék karjára támaszkodva lassan felállt, és közelebb lépett a katonához. Az csak állt, mint egy kőszobor és a sötétben, amennyire lehetett, végig mérte tekintetével a szikár öregembert. „Mi az, megsebesült?“ - kérdezte az öreg, és egy szék után nyúlt. .. Nagyapám ‘ ‘ - csuklóit el a katona hangja és zokogva borult a széket tartó ember vállára. Hosszú percek teltek el, amíg a tiszt megnyugodott. Leült, és egy pohár forró tea mellett elmesélte édesapja történetét, aki az első világháborúban orosz földön megsebesült. Egy család gondozta. meggyógyult majd megnősült. Ott a faluban telepedett le. „Kívülről tudom a környező falvak neveit“ - folytatta a katona. ..Mielőtt berukkoltam, édesapám százszor is elismételte előttem és azt mondta: Fiam, azért ismételgetem, hogy ha arrafelé jársz, legalább tudd, hogy hol keresd a nagyszüleidet. És tényleg idetaláltam... Csapatom innét másfél órányi járásra táborozik, mennem kell, mert holnap korán indulunk tovább. De hazafelé menet még visszajövök, akkor többet beszélgetünk. “ A háborúnak vége lett, az öregember két üveg bort vásárolt. Felesége esténként a kisablakon át figyelte a szűk udvarra nyíló léckaput, várta mikor nyitja ki azt az egyenruhás unokája. Elmúlt egy év, újra beköszöntött karácsony ünnepe. A kapun az elmúlt karácsony óta nem lépett be katona. Sem az unoka, sem hírhozó. Fercsek néni szeme gyakran futott tele könnyel, ha holdvilágos estén a kisablakra nézett. Egyetlen unokáját csak a holdvilág fényében láthatta, de valahányszor kinézett rajta a téli éjszakába, felidézte fiatal, de férfias arcvonásait. Élete végéig csak az a gondolat vigasztalta, hogy unokája túlélte a háborút és viszszakerült szülőfalujába. ... vagy mint az édesapja, új hazára lelt, valahol Európában. A két testvér Leventepuskából ugyan nem lehetett lőni, de amikor azt Seres Jani a vállára akasztotta, egyszeriben nagyon büszke lett magára. Gondolta is olyankor: Hej, ha most ezt Bözsikém látná! Pedig Bözsike anélkül is olyan szerelmes volt belé, hogy jobban már nem is lehetett. Jani a legderekabb legény volt a faluban... Éerenc, Jani bátyja is csinos legény volt, meg is nősült idejekorán. Húszévesen már apai örömök előtt állt. A két testvér együtt járt leventébe, ott együtt gyakorlatoztak, utána együtt tértek be egyegy kupicára. Kilencszáznegyvenkettöben. azon a bizonyos napon, még a szilvórium se esett jól a testvéreknek. Gyakorlatoztad tisztjük bejelentette, hogy a csoportjuk hamarosan bevonul a kaszárnyába, aztán - a jó Isten tudja - talán ki a frontra. Régen egyet mondott, egy nyelven beszélt a szülő, a tanító meg a pap. Tehát egyfélét hallott a gyerek és elfogadta azt igazságként. Bezzeg manapság? Babiloni zűrzavar uralkodik a fejekben, nem is beszélve az eltorzult közerkölcsröl. Annak idején házhoz járt a legény udvarolni, s az a lány, akit idő előtt »kitakartak«, nem ölthette magára esküvője napján a fehér mirtuszkoszorút ... Persze akkor is voltak titkos találkák és füvekkel növő, megejtő szerelmek, de ha kitudódtak, ezeket sem lehetett megmenteni a falu szájától. Ugyanakkor a megértő és vigasztaló szeretet sem hiányzott. Illene hát olyan jelent formálni, élni, hogy egykor ez is olyan szép múlt legyen majd, mint a nagyszüleinké, szüléinké, no meg a miénk is volt. Egyszer meg kellene próbálni a múlt erejével és tapasztalataival előre nézni, mit jussol nekünk az idő, mi a dolgunk. Meg kellene állnunk az Jani hazafelé menet betért Bözsikéhez. Elpanaszolta neki a szomorú hírt. ,, Megvárlak“ - simogatta meg haját a lány, és egy cuppanós csókot nyomott Jani szájára. Ferenc és Jani egyszerre jelentkeztek a kaszárnyában. Ott leventepuska helyett igazi, szuronyos puskát kaptak. Január közepén a Donnál aratott a halál. Nem is csoda, hogy Jani szem elől veszítette bátyját. A csatazaj közepette arrafelé rohant, amerre utoljára látta. Hirtelen egy gránát csapódott be előtte, egyenesen társai közé. Amikor feltápászkodott, ereiben a látványtól szinte megfagyott a vér. A gránát vájta tölcsér körül halottak, megcsonkított tetemek hevertek. Az egyik összeroncsolt katona mellett megtalálta bátyja zsebóráját. Felvette, zsebre vágta, de nem maradt sok ideje az érzelgésre. Az ellenség vadul támadott. A háborúnak vége lett, Jani hazakerült. Ferenc felesége, Veronka közben egy egészséges fiúgyermeket szült. Boldogsága azonban egycsapásra összeomlott, amikor Jani megmutatta neki a zsebórát. Zokogva áztatta könynyeivel a kékmintás pólyát, és csak annyit tudott suttogni a hathetes poronty fülébe: „Kicsikém, egyik napról a másikra gondolkodásban...“ Az emlékezés varázsereje újabb és újabb epizódokat vetít elénk. Hívogató hangok ébrednek a meleg parasztszobában: lla néni ajkán dal csendül... Kinyilatkoztatást hozó, fénylő éneklése, életem nagy ajándéka volt. Schiller szavait juttatták eszembe: „Ami örök életű lesz a dalban, meg kell előbb halnia.“ Szomorúan vidám útjára bocsátva a tegnapot, visszatértem a mába. Kimentem a tornácra, ahol megindítóan fenséges látvány tárult szemem elé. Dermesztő varázslat terült az éjszakára. A csillagok ősi fénye csillant meg minden zúzmarás ágon, minden fűszálon. Minden apró zizzenésbe szavakkal ki nem fejezhető érzelmek sürúsödtekr mintha az egész életet magukba foglalták volna. Közben nem hallatszott más, mint a végtelen Mindenség mindent átható és magába foglaló sóhajtása... KORCSMÁROS LÁSZLÓ hát apukádat soha nem fogod megismerni. „Nem“ - szólalt meg Jani hosszú töprengés után. „Majd én felnevelem", * * * Elmúlt egy év, kettő is, Ferenctől nem jött hír. Jani és Veronka összeházasodtak. Jani még a szertartás előtt őszintén beismerte az asszonynak, hogy nem szerelemből nősül; a bátyja fiából akar embert nevelni. Ennyivel tartozik neki. Újabb esztendő telt el, beköszöntött az ősz. Egy szeles októberi éjszakán hangos köhögés hallatszott az udvar felől. ,,Idegen jár a portán" - ugrott ki gyorsan az ágyból Jani. Kinyitotta az ajtót - ás torkán akadt a szó. Ferenc, a halottnak hitt testvér lépett be a házba. * * * Reggel hármasban ültek az asztalhoz. Ferenc elmesélte, hogyan cserélte el zsebóráját cigarettára, hogyan esett fogságba és hogyan szabadult. Jani is elmondta rövid házassága történetét. Ferenc megértette öccse igazi szándékát, és az asszony felé fordult: „ Veronkám, kivel akarod leélni az életedet?“ Az asszony sírva ugrott a megbocsátó első férje nyakába: - „Neveljük fel együtt gyermekünket!“... Az igaz történeteket elbeszélés alapján feldolgozta: FARKAS OTTÓ
