Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-20 / 258. szám
4 1991. december 20. Szabad ÚJSÁG (A szerző felvételei) A ,,nyersanyag Csupa egyedi darab Agancsból készített ékszerek A lélekbúvárkodók a jelen korban is megesküsznek arra, hogy véletlen találkozások nincsenek. Álláspontjuk sem tudományos, sem logikai alapon nincs bizonyítva, igaz, az ellentéte sem. Én az Ambruz Istvánnal való találkozásomat a szerencsés véletlennek tulajdonítom, habár e találkozás megvalósulásában nagy szerepet játszott egy szívélyes meghívás is. Miután gyakorlatlan természetjáróként végigjártam és megcsodáltam a páratlan szépségű Szádelői völgyet, kísérőimmel visszatértünk a lucskai vendéglátóinkhoz, ahol a szomszédos portát rendezte be hétvégi pihenőhelyül a rozsnyói Ambruz család. A férj hosszú évekig a járási vadászszövetségen dolgozott, ahová évente nem egy előre bejelentett illusztris vendég kopogtatott be. »Pista, készíts valami szépet!« - mondta ilyenkor a főnököm, és nekem mindig volt valami új ötlet a tarsolyomban. Elővettem például egy elhullajtott agancsot, fúrtam, faragtam, vésegettem, és hol karperec, hol nyaklánc vagy fülbezért“ Németországba. Bosszantott nagyon, hiszen egy kis fantáziával és egy kis munkával ennek a többszöröséért is értékesíthetnénk. Előbb egy üzem égisze alatt gyártottam agancsból a dísztárgyakat, ékszereket, később magánvállalkozásba kezdtem. Hazánkban a VD Lovéna segít értékesíteni a portékáimat, de egyre többen keresnek fel - főleg vadászok - a nyugati országokból, és vásárolnak lányuknak, feleségüknek ajándékot.“ Ambruz István azon kevesek közé tartozik, akik csak felnőttkorban kezdtek hozzá tehetségük kamatoztatásához. „Őseim, - már amennyire viszszamenőleg ismerem az ágat - ügyes kézművesek voltak. Kovács nagyapám - édesanyám apja - többek között hegedűket is készített. Szüleim azt mondják, hogy négyéves sem voltam, amikor olyan ügyesen rajzoltam, hogy a madarakat fel lehetett ismerni. Most bizony nagy hasznát veszem a rajztudásomnak. A vésés előtt megtervezem a figurákat. Nincs két egyforma; valamiben mindegyik különbözik mindegyik-A kifaragott ékszerek, dísztárgyak rol ma ilyeneket, úgy sem veszi meg senki, nem kérünk belőle“ - utasítják vissza a portékát a kereskedők. „Az üzleti szellem és az üzleti érzék reformja - teszi még hozzá István - úgy tűnik, hosszadalmasabb folyamat, mint a rendszerváltás volt. Az eladó, sajnos, ma még saját ízléséhez és pénztárcájához mérten dönti el, hogy mi a kelendő és mi nem. Az tény, hogy legtöbb esetben igaza van, Ambruz István való kerekedett ki belőle. Máskor asztali dísz, pohártartó vagy éppenséggel csillár. Már régebben felfigyeltem arra, hogy csak Rozsnyó környékéről mennyi elhullajtott agancsot szednek össze, és viszik ki „aprópéntől. Nem dolgozom sablonnal, csupa egyedi darabokat gyártok. Talán ezért is esik nehezemre megválni tőlük.“ Az üzletekben még nem kaphatók ezek az ékszerek, de erről nem a készítőjük tehet. „Ki vásáde azt hiszem nálunk már ma is élnek olyanok, akik megengedhetik maguknak, hogy egyedi darabot vásároljanak szeretteiknek. Arról nem is beszélve, hogy a hozzánk látogató nyugati turisták panaszkodnak - és jogosan- az üzletek gyér kínálatára. Ha ehhez még hozzágondolom, hogy mennyi ügyes kézművesünk vonul vissza kedvét vesztve, miközben butikjaink tele vannak bóvlival, bizony elkeseredem...“ FARKAS OTTÓ ( Kétpercesek „Elfogyott a savanyúcukrom“ „Aranyoskám, adjon már egy zacskó savanyúcukrot!" - mondta az anyó, és hatalmas kabátja zsebében kutatni kezdett aprópénz után. „Néni, de hát ez nincs még két korona sem! Ennyiért én nem adhatok magának semmit. Különben sem itt kell fizetni, hanem a pénztárnál" - hallatszik a pult másik oldaláról. „De hát akkor elmegy a buszom. Elfogyott a savanyúcukrom, pedig nagyon szeretem.motyogja maga elé a néni. Mögötte egyre nagyobb a zúgolódás. Egy békéltető hang arra kéri az elárusítót, hogy adjon már a néninek valamilyen cukrot, hadd haladjon a sor. „Na milyet kér, mondja már gyorsan“ - hallatszik, már kissé szelídebben, a polcok mellől. Sustorgás a válasz, s a nagy kabátzsebból egy tépett zöld zacskófoszlány kerül elő. „ Ilyet ni, hiszen mindig ilyet kérek. Ez olcsó, meg jó is, kedveském. “ „Akkor sem elég a pénze, s ne mondja, hogy nem tud fizetni a kasszánál, hiszen nem is áll ott most senki!" - mordul fel most már ellenkezést nem tűrő hangon a boltos, s olyan szúrós szemmel méri végig a bajkeverőt, hogy az lassan sarkon fordul, és a sor mellett a kijárat felé indul. A boltban lassacskán napirendre térnek a tödéntek felett, és a sor fogyóban van. Az elárusitónó mosolya már ismét a régi. Arra sem tekint fel, hogy az egyik sorbanálló ugyanolyan csomagolású cukorkát kér, mint a póruljárt anyóka. Az illető sietve fizet, és a buszmegálló irányába indul. Néhány percig türelmesen figyeli a várakozókat. Egyre-másra érkeznek az autóbuszok, de a sötétkék csíkos fejkendót sehol sem látja a tömegben. Zsebre vágja tehát a savanyúcukrot, és felszáll az éppen bekanyarodó városi járatra. Mérgemben felrobbanok! A játék sosem megy ki a divatból. Az apróbbakat azért bűvöli el, mert a felnőtteket utánozhatják csínytevésekkel, a már nagyobbakat azért, mert gyermekkorukban nem volt alkalmuk kipróbálni annak valamennyi változatát. Nem is tudhatták, hiszen mindig új és új játékszerek kerülnek elő... némelyek csupán egy régi korszerűsített formái. Van-e mulatságosabb szórakozás, mint amikor egy gondolataiba feledkezett járókelőnek a váratlan durranás következtében megroggyannak a térdei, meginog, és percekbe telik, mire visszanyeri lélekjelenlétét és testi-lelki egyensúlyát? Vagy: nincs annál szívderítőbb látvány, mini amikor egy csapat lány szétrebben a kénes bűzt árasztó piros petárda robbanásakor! Ha valamelyikük ezek után haiovány arccal összecsuklik, a siker teljesnek mondható. Ártalmatlan játékok, hiszen „csak" ijedtséget okoznak. Az éjszakát néhány egymást követő robbanás rázza fel. A kutyák rémült nyüszítésbe kezdenek, s az idős házaspár ijedten húzódik össze. Eddig csak neves politikai évfordulókon a hagyományosan ismétlődő déli szirénazúgás emlékeztette őket a háborús bombariadókra: most már a petárdák is. Ötven vagy akár száz ember szórakoztató és egyszerű módon történő sokkolása a játékos kamasznak vagy éretlen felnőttnek csupán huszonöt koronájába kerül. Nem beszélve arról, hogy egy ötvenesén már parádés tűzijátékot lehet csapni este a fészer mögött. Az utcai árus pedig örömmel tapogatja a zsebét. Ide vándorol a zsebpénzek java része. Az ízléses kis dobozkában petárdákat, színes robbanóanyagokat kínáló kereskedő elégedetten veszi szemügyre a naptád. Kisvádatva itt az év vége. Az óév lelkes búcsúztatásából jócskán lefölözi majd a hasznot. Azt sem bánja majd, ha üzérkedése láttán néhány béketűrését veszített- volt vagy jövőbeni áldozat - a legszívesebben mérgében éppen az ő kezében robbanna fel.-száz,,Az írott szöveget szeretem... Késői ihletek ,,Gyermekkorom óta rajongok mindenért, amit úgy hívnak: irodalom. Szeretek minden írott szöveget, szeretem az érzelmekben, kalandokban gazdag regényeket, szeretem a bús vagy vidám történeteket, szeretem és magam elé képzelem az útikönyvek gyönyörű tájait. Elolvasok mindent, mert engem minden sor szórakoztat, minden gondolatban találok valami szépet. Az írott szöveget szeretem, mert a szó elhangzik, elrepül, és a következő pillanatban már egy újabb szóra kell figyelnem. De ami előttem van, azon elgondolkodhatom, amit a kezemben tartok, többször is elolvashatom, sőt meg is tanulhatom. Mint a verseket. Mert a legközelebb a versek állnak hozzám, ezen belül is a magyar költészet. Nincs olyan magyar költő, akitől ne tudnék kívülről pár versszakot. Ebben talán nincs is semmi különös, mondhatják mások, hiszen tanultuk az iskolában. Igen, csakhogy én szlovák iskolába jártam. Igaz, most már egy kicsit keverednek elmémben a sorok, de ez nem csoda, hiszen jövőre a születésnapomon már hetvenegy égő gyertyát kellene elfújnom a tortán. Tíz évvel ezelőtt még elejétől a végéig idéztem költőink• legszebb verseit. Húsz éve annak, hogy az unokáim először megkértek, ha valahová verselni mentek: »Nagypapa, taníts meg egy szép verset!« Vers kellett a lakodalomba, verset mondtak a papnak, és ha nem találtam oda illő rímeket, hát költöttem én egy-két versszakot. így kezdtem el ötven éves fejjel rímeket faragni. Ha unokáim nem unszolnak, bizony soha nem ismerem meg azt a furcsa, de kellemes érzést, ami egy vers megírása után órákig a hatalmába kerít. Aztán már akkor is írtam, ha az unokáim nem kértek rá. Senkinek sem árultam el, hogy szabadidőmben mivel foglalkozom, de egy szövetkezeti ünnepségen - ahol elszavaltam az egyik versemet - kiderült. Munkatársaimnak tetszett a vers, nekem pedig nagyon jó érzés volt, amikor azzal dicsekedtek: egy közülünk való »gyalogmunkás« írta. Sok verset írtam csak úgy, a magam szórakoztatására. írtam, ha valami meghatott, írtam ha valami felbosszantott. Legtöbb versem ihletét mégis a falu, a föld, a paraszti munka adta. Mi más is állhat közelebb egy magamfajta falusi emberhez, mint az, amit gyermekkora óta szeret, amihez gyermekkora óta vonzódik? Egyedül élek, a feleségem régen meghalt. Nem járok társaságba, napközben a szövetkezetből kiveti földemen dolgozom, esti magányomban pedig a könyvek, újságok, a rádió és a televízió a társam, illetve az a füzetecske, amelybe verseimet írom. Versek? Nem is tudom, hogy nevezhetem-e így, hiszen olyan egyszerűek. Mert én olyan természetes egyszerűséggel igyekszem gondolataimat rímekbe szedni, mint amikor az egyik szomszéd a másikhoz beszél. A »falu nyelvén« írok, a rímek, tudom, sokszor nem szabályosak, a hangsúlyt ugyanis a mondanivalóra helyezem. Esténként, amikor az összegyűjtött verseimet olvasgatom, egyre szomorúbb vagyok. Bánt a fiatalságom nagy mulasztása, az, hogy nem kezdtem el, legalább a saját szórakoztatásomra, korábban írni. “ (Elmondta: Pál Dezső, lejegyezte: -Fo )
