Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-18 / 256. szám
1991. december 18. 5 Szabad UJSAO Égtájakat keresve A kínai mellett az indiai civilizáció az, amely több ezer éve ugyanazon a területen virágzik, azzal az eltéréssel, hogy a kínai ma is az a faj, amely volt négy-öt ezer éve, míg Indiában az eredeti lakosokat kiszorították az északról betelepült indoiráni népek. Noha a keveredés kétségtelen, az is közismert, hogy a Dél-lndiába szorult dravidák s egyéb népek közvetlen leszármazottai az egykori Indus menti civilizációk hordozóinak. India egyébként sem egy, esetleg néhány népnek a földje. Számtalan civilizáció alkotja a mai Indiát, hát még az évezredek szüntelenül változó Indiáját. Az bizonyos, hogy a legrégibb írott indiai irodalmak egyike a szanszkrit. Olyan szerepet játszott az ókori Indiában, mint a középkori Európában a latin. E nyelven íródtak az Indus menti civilizáció legjelentősebb irodalmi művei, a két nagy indiai eposz, a Mahábhárata és a Rámájana. Ezek a sok százezer soros költői müvek kb. olyan szerepet töltenek be, s ugyanolyan rangot képviselnek az ókori Kelet művelődéstörténetében, mint a homéroszi eposzok, az Iliász és az Odüsszeia a görög, de általában az egész európai civilizáció történetében. A Mahábhárata epizódjai, egyes összefüggő részletei olykor ismertebbek és népszerűbbek, mint az egész eposz voltaképpen követhetetlenül összekuszált cselekménye. Két közismert, világszerte népszerű epizódját ismerjük a hindu epikának. Az egyik a Szávitri, a halállal viaskodó, szerelmes királylány története, melyből Illés Endre pompás kisregényt írt, s Szokolay Sándor is készített belőle mai zenedrámát. A másik pedig a Bhagavat-gitá, magyarul: A magasztos szózata. A Bhagavat-gítá jelentősége Indiában akkora, mint az evangéliumoké a keresztény világban. Ardzsuna királyfinak kétségei vannak a Mahábhárata nagy csatája előtt: megírtózik a rokonvér ontásától. Barátja és kocsihajtója, Krisna herceg, aki voltaképpen Visnu isten földi megtestesülése, eloszlatja kétségeit tanításával, melynek lényege, hogy csak a testet ölik meg, a lélek halhatatlan. A másik nagy hindu eposz, a Rámájana csupán egyetlen történetet mond el, Ráma királyfi dicső vándorlását, elrabolt szépséges felesége, Szítá után. Ennek a történetnek is nagy híre van Nyugaton, legnevezetesebb feldolgozása Thomas Mann kisregénye, Az elcserélt fejek. A szanszkrit nyelven írt eposzokat a védikus irodalom kora előzte meg. Az óind s egyben az egész indoeurópai művelődés legrégibb emlékei ugyanis az ún. Védák. A Véda ugyanazt jelenti, mint a szláv veda ti, a tudást. A Védák könyve különböző vallási jellegű szövegek és rítusok gyűjteménye. Keletkezésük az i. e. II. évezred végére tehető. Legrégibb magvát a Rigvéda, a himnuszok gyűjteménye alkotja. A védák és az eposzok mellett az indiai irodalom legnépszerűbb művei a mesegyűjtemények. A legelső, a leghíresebb közülük a Pancsatantra (az Ötös könyv), az életbölcsességek régi indiai tankönyve az emberek és állatok világáról. További neves meseciklusok: a Hitopadésa (Hasznos ta-Müvelődéstörténet dióhéjban Az ókori India nítások), a Mesefolyamok óceánja, A papagáj hetven meséje s A hulladémon huszonöt meséje. De még az! Ezeregyéjszaka is Indiából ered, noha perzsa közvetítés nyomán az arab irodalom klasszikus könyveként ismeri a világ. A Védákból elágazó irodalom másik két híres „műfaja“ a bráhmanák és a sutra irodalom (Európában is közismert a Kámasutra, a szerelem tankönyve s a titkos tanítások, vagyis az Upanisádok.) Nincs módunk felsorolni az ókori India valamennyi irodalmivallási-filozófiai (mint tudjuk, ezek Indiában egybeolvadnak) műfaját és alkotását, így már csak a legismertebbeket említjük. Például a klasszikus hindu dráma két világirodalmi rangú alkotóját Kálidászát, a Sakuntala című dráma szerzőjét, és Sudrakát, Az agyagkocsika alkotóját. Szólnunk kell még az Indiában is nagy népszerűségnek örvendő líra óriásairól, Amaruról és Bharthirariról, a VII. század költőiről, valamint Dzsájavédáról, az öt évszázaddal később élt misztikus-szerelmi költészet művelőjéről, valamint az V. században virágzó legendairodalomról, az ún. puránákról. Az ókori hindu irodalom nagy része „névtelen“ alkotók műveinek irodalma, ám egy kivétel már az i. e. V. században is akad: Buddha. Élő személy volt-e vagy legenda? A történettudomány egyre inkább afelé hajlik, hogy valóban élő személy volt. A Megvilágosodott, akinek tanai világszerte elterjedtek, főként a Távol-Keleten, Tibetben, Kínában, Japánban, újabban Európában és Amerikában is (gondoljunk a világszerte divattá vált zen-buddhizmusra). Meglepő, hogy éppen Indiában nem tudott igazán termőtalajra lelni, nem tudta kiszorítani a Védákból eredő másik nagy indiai világvallást, a hinduizmust. t Buddha legendái mifelénk is jólismertek, a Tibet-kutató Körösi Csorna Sándor volt az első népszerűsítője Európa-szerte, legutóbb pedig Buddha beszédeiből jelent meg egy gyűjtemény a Helikon kiadónál Vekerdi József gondozásában. Az indiai kontinens zenéjéről ugyanolyan kevés az ismeretünk, mint a többi nagy ókori kultúrák zenéjéről. Közvetve tudjuk, hogy zene létezett, egyrészt irodalmi utalásokból, másrészt a ma is élő zenéből. Tudjuk például, hogy a védikus liturgia, a különböző rítusok szerves velejárója volt a zene, s a színpadon előadott müvek is zenekíséret mellett elevenedtek meg, rendszerint táncos-mimikus formában. A Rigvéda himnuszai is recitáció formában hangzottak fel, s még a kígyóbűvölók is zenekíséret mellett adták elő produkcióikat, ugyanúgy, mint a fakírok s egyéb, Indiában különösen számos csepürágók. S végül az indiai képzőművészet. Legrégibb korszaka ennek az ún. Indus-völgyi kultúra, az i. e. 4.-2. évezredből, a két nagy város építészeti remekeivel (Mohenjodaro, Harappa). Nagy Sándor hódítása nyomán virágzott fel a Gandhara Művészet, míg a buddhizmus és a dzsainizmus (India harmadik nagy vallása) megint újabb stílusokat honosított meg a Himalája alatt. Különösen fontos a buddhizmus művészete, s ebből is Asóka fejedelem (aki a buddhizmust elterjesztette India-szerte) kőoszlopai és az első buddhista építmények, a sztúpák, amelyeken figurális domborművek tanúskodnak a plasztika fejlődéséről. Különösen ismertek a különböző Buddha-ábrázolások. A művészet klasszikus kora Indiában a Gupta-kor, nevezetes barlangcsarnokaival, barlangtemplomaival. Jelentős emlékei a helyszínen álló sziklaanyagból egy tömbben kifaragott templomok és templomcsoportok. A mohamedán stílus leghíresebb indiai remeke a Taj Mahal. S bármily kevés a terünk, legalább föl kell sorolnunk a miniatúrafestészetet, a lakkfestést, az elefántcsont-faragványokat, a perzsa hatásra meghonosodott szőnyegszövést (a kasmíri szőnyegek!), a zománcművességet, stb. CSELÉNYILÁSZLÓ Asóka fejdelem korában, I. e. a 3. században épített szentély (sztúpa) díszítőelemei Egy város glóriájában (A hétszáz éves Pozsony) Magyarságom és európaiságom Pozsonyban született. Városban éltem, falak vettek körül. Az a Széplak utcai ház, ahol születtem, olyan volt, mint a többi, körülöttünk egymásba kapaszkodó egy-két emeletes, puha, porhanyós vakolatú épület. Ráhajoltak a hajnal füstbóbitái. Az udvaron szellemarcú, mosott ruhák lógtak, lomha köteleken. Egy ablakból mindig bömbölt a nehéztorkú rádió, szombatonként friss szappanillat szállt a folyosó súrolt, szálkás deszkáiról. Bádogos, szabó, a málnaarcú villanyszámlás. Milly és Septák néni, a prominclis Käufer úr voltak a szomszédok. Velünk szemben az udvar végében fal meredezett. Én akkor úgy gondoltam, ez a fal emeli fölénk a négytornyú várat meg a széltől olyan gyakran szétszórt fürészporra hasonlító egünket - mert városomban mindig fújt a szél. Mikor estefelé az a magányos hatalmas fal átváltozott a hűlő fényekben - zsindelyszerü képződmények, pikkelyei nőttek, mögötte tápászkodott a sötétség -, hittem, lassan elsüllyed a földbe, aludni tér a kanálisrózsák, a lefolyók alá, s vele együtt a macskahátú hegy, a Kiskárpátok dombja, a bástyák, a Miklós-torony. Helyükön, mint mesekönyvemböl kivágott táj, lyukas éjszaka tátongott. Aztán elköltöztünk. Körém még magasabb tűzfalak nőttek. Egymásra dőlt árnyékukon keresztül szétgurultak az udvaron a fényszilánkok Néztem felfelé, kimeredezett szemmel leskelödtem a majdnem összezáró tűzfalak csorbult résén túl. Repülőgépek alumíniumszínü kondenzcsíkján lógtam, felhők fényszivacsaiba kapaszkodtam, nekiütődtem a falak peremébe, lábaimmal harangoztam ... Lent maradtam a mélyben, onnan tapogatóztam kifelé. Az elérhetetlen után nyúltam...? A pillanatokba ódzkodva...? A jelenségek, a dolgok, a tárgyak bizonyossága tárulkozott előttem, magát formázta minden, bizalommal, saját lényegének hűségét adva nekem... Pozsony... Valamikor akkortájt kezdtem el írni. A dóm volt első témám: a Szent Márton Székesegyház. „Aranyozott hegyű királyi dárda, mint Szent Sebestyén, vérzett tőle az égbolt..." A dóm: Beethoven: Missa solemnis, Haydn, Schubert, Mozart, Kodály Te Deuma, Pálffy Miklós, Pázmány Péter és a Szent Márton lovag (Donner Ráfael bronzszobra). Igen, ott ültem olykor délutánokon a dómban, hol anyám naponta mondta az imát az oltárkép alatt, melynek gyúrt olaja repedezett, fakult festékredó takarja gyéren a Gyermek húsrózsaszin combjait. Betévedtem pihenni, a csönd tömjénfüstös térfogatába süppedtem, áttetsző fény lebegett a sanktuariumban, ott ültem és olyan voltam, mint a sötét, súlyos, barakkos fapadok, mint a hűvös márványlapoknak repedése, mint az a horpadt persely, amelybe szárazon zörögve hullt a pénz... A sarokban a huszár Márton lovag nyújtotta kettévágott kabátjának a felét nekem... Mindjárt ott kezdődik a Káptalan utca, ahol együtt énekeltük, sok tucat torok - három nyelven -, valaki elkezdte, a többiek folytatták, éjféli misére menet: „Csendes éj... Stille Die Nacht... Tichá noc..." Gloria in excelsis Deo Városom: utcák, terek, sikátorok, a Boltív a Széles lépcső, a Mihály-kapu, a Roland-kút... A hajdani katolikus főgimnázium mellett a Klarisszák temploma. A diákmeséken itt orgonáit Dohnányi Ernő, Bartók Béla meg Albrecht Sándor, komponáltak közösen egy csonka Missa posoniensist-elkallódott, mondják, de Faust Ovidius, a városi levéltáros hallotta azon a vasárnapon. Ebben a gótikus csodába, oltárkövébe ágyazva talált helyet Béla királyunk lányának, Margitnak az ereklyéje, és itt nyugszik Ráskai Lea. A toronypillérnek támaszkodva sokszor hallgatóztam, vártam a történelem moccanásait... A gótikus szörnyek kitépnék magukat az anyagból, de nem menekülhetnek, fejük, torkuk, szemük, nyelvük, testük marcangolásuk a nappal és éjszaka, az évszázadok, az idő, az örökkévalóság: a város. A kótüskékbe beleakadnak a viharok. Bazaltköveken lépdeltem. Motyogtam magamban a krónikás szavait: „Annak utánna gondot visele az országnak, csendességre és békességre és törvényeket és jó szerödéseket szörze. . ." Szent István király. Tudtam, tudtuk, életformát adott, államot és szemléletet nyitott. Új országot épített szenvedéllyel és ösztönnel. A Kárpátok tövében a Kapuban megtanultuk, hogy Róma legyünk és ne Bizánc! Emlékeket hordozok... Azt, ami már nincs, és azt, ami még van. Eltűnt a Hal tér, lebontották esztelenül a Zsinagógát, nincs már Vödric és Váralja, kopár, sivár ott minden. Teljesen eltűnt a Zsidó utca, nyoma veszett a Szél utcának, hol Jókai lakott, nem létezik már a Szárazvám... Nem sorolom tovább... Pozsony koronázó város volt hajdan. 1563-tól 1830-ig tizenegy királyt és királynőt koronáztak itt. Mátyás király egyetemet alapított a városban, a hires Academia Istropolitanát, melynek építésére - 20 ezer körmönd arany fejében - 1464-ben engedélyt kapott II. Pál pápától. Az épülettel szemben ma is áll az egykori királyi kúria, az uralkodó szálláshelye, ahol Beatrix királyné is tartózkodott. A Vár tróntermében 1741. szeptember 11 -én kiáltották a rendek: „Vitám et sanguinem!" A városban élt és alkotott, majd holtában is nyugszik (a dómban) Pázmány Péter. Idejében megfordult a falak között Zrínyi Miklós. Bél Mátyás a Konvent utcában szerkeszti és adja ki a Nova Posoniensát, Magyarország első könyvnyomdája itt létesült 1611-ben. Diéták, országgyűlések... Megfordul a városban Csokonai és Kölcsey, Petőfi és Széchenyi, Kossuth és Podmaniczky Frigyes (a '48-as forradalom pozsonyi tanúja), Tompa és Liszt, Madách és Reviczky Gyula, Haydn és Mozart... Mennyi név... Igen, és azok a kövek... A Várban szinte hallani III. Henrik német császár vad katonáinak lépteit, akik I. Endre és I. Béla uralma alatt sokszor megostromolták a falakat. A Dunán Búvár Kund 1052 egyik éjjelén meglékeli a város alatt horgonyzó ellenséges hajókat. A Káptalan utcában a Prépost, a Hóhér háza. Egy ugrásnyira innen a XIV. században épült Mihály-torony a sárkányölö szenttel a csúcsán. A Lakatos utcán át eljutsz a Ferenciek terére, az Óvárosházához, a gyönyörű firenzei reneszánsz udvarába, ahova behallatszott a pozsonyi gályarabok éneke, a legszebb fausti díszlet Jakab városbíró egyemeletes háza, a városháza magja. Mögötte szinte észrevétlenül a Prímáspalotához érsz, 1805 októberében ebben az épületben, a tükörteremben írt alá békeszerződést Napóleon és I. Fetenc császár. És ugyanitt volt Görgey főhadiszállása Világos előtt, és itt irta alá a halálos ítéleteket Haynau. Paloták, házak, kövek, emberek... maga a történelem. Emlékeket hordozok. „Némán borongok az öreg Pozsonyban. Hol ifjú lánnyal vígan kóboroltam.“ Juhász Gyula mondja Így, Meg talán azt is: „Ha alkonyatkor ballagtál a ködben, Mely lágy fátylával a Dunára hullt, A zsongó zajban és méla csöndben Fáradt Szívedbe muzsikált a múlt." Nosztalgiám városa Pozsony? A Sigray - a Kamper-kúria, a Pálffy- a Zichy-, az Apponyivagy akár a Mirbach-palota? Vagy a lerombolt üres házhelyek, a megsemmisített városrészek az eltüntetett régi sírkövek a temetőkben... ? Egy város glóriája? Emlékeket hordozok... a dombokat, a szőlőskerteket, a Ligetet, a folyó vízfogacskáinak fúrészelését, örvényeket, idő örvényei, magasságokat, tornyok magányosságát, apám, anyám százezernyi alakját... Epilógus Harangoznak. Sok-sok harang szól. A város valamennyi harangja. Azt mondják, vivos voco, vivos voco, vagy talán azt, hogy mortuos plango, mortuos plango. . Örökségünk... ÉBERT TIBOR
