Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-06 / 220. szám
1991. november 6. Szabad ÚJSÁG 5 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS* c Kultúra Művelődéstörténet dióhéjban A görög művelődéstörténet második korszakát klasszikus kornak nevezzük. Az i. e. V. század a csúcspontja ennek a korszaknak, ahogy az egész világtörténelemnek is. Ezt a kort, az időszámításunk előtti ötödik századot nevezi például Karl Jaspers, századunk nagy egzisztencialista filozófusa a világtörténelem tengelyének. Ekkor élt Kínában Kung Fu-ce (Konfucius) és Lao-ce, ekkor élt Indiában Buddha s ekkor élt (s a mi szempontunkból ez a döntő) a görög irodalom, művészet és tudomány valamennyi meghatározó jelensége. A filozófiában Szókratész, Platon és Arisztotelész, a drámaírás terén Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztopahenész, a történelemírásban Hérodotosz, Thuküdidész és Xenophanész, hogy csak a legnevesebbeket említsük. Ez az a korszak, amely megteremti az athéni demokráciát, ekkor zajlik a peloponészoszi háború s ez a klaszszikus görög építészet és szobrászat legnagyobb korszaka is (megkezdődik az Akropolisz újjáépítése, a Parthenon építése s ekkor él a legnagyobb görög szobrász, Pheidiász.) Valamennyi jelentős műről és alkotóról természetesen ezúttal sem tudunk megemlékezni, meg kell hogy elégedjünk közülük a legfontosabbakkal. Kezdjük tehát a drámával. A görög színjátszás kettős gyökerű, egyrészt a kardalból született, másrészt pedig az istentiszteleti táncokból. Pompás elemzését adja a (görög) tragédia eredetének a múlt század nagy német filozófusa, Nietzsche. A görög színház más volt, mint a mai. Nem szánták szórakozásra, csak nagy ünnepségek alkalmával játszottak, s a pályázatokra beérkezett drámák közül választották a legjobbakat. A három nagy tragédiaíró kb. egy korszakban élt, s szinte egymásnak adták át helyüket egy-egy nemzedék képviseletében. Aiszkhülosz mint harcos vett részt a szalamiszi diadalban, Szophoklész mint gyermek lépett fel a Perzsák kórusában, Euripidész pedig aznap született a hagyomány szerint. Máig vita tárgyát képezi, ki volt a legnagyobb hármuk közül. Aiszkhülosz volt a legeredetibb, Szophoklész a legkiegyensúlyozottabb, Euripidész a legmodernebb, de hogy ki volt a legnagyobb, eldönthetetlen. Aiszkhülosz legnevezetesebb drámája A leláncolt Prométheusz. A Kaukázus szikláihoz láncolt titán történetét ő mentette át az utókor számára. Másik híres munkája az Oreszteia című tragédia. Ez volt a görög tragikusok kedvenc témája. Agamennon király, Oresztész és Elektra történetét földolgozta Szophoklész is, Euripidész is. Noha ritkán játsszák őket, jelentős a többi Aiszkhülosz-darab is: a Perzsák, a Heten Théba ellen és az Oltalomkeresők. Mint mondottuk, Szophoklész is földolgozta az Elektrát s öt magyarította „Tragédia magyar nyelven“ vagy Magyar Elektra" címen Bornemisza Péter. A leghíresebb Szophoklész-drámák azonban az Oidipusz király, az Oidipusz Kolónoszban és az Antigoné. Ez is szinte egy trilógiát képez, ahogy általában valamennyi görög dráma négy részből állt: egy háromrészes tragédiából vagy ha jobban tetszik: három tragédiából álló trilógiából és egy szatírajátékból (komédiából). De a legtöbb drámának nyoma veszett, egész trilógia egyetlen maradt: az említett Oreszteia. Euripidész darabjai közül leghíresebbek a nagy, tragikus nőkről elnevezett művek: a Médeia, az (ugyancsak) Elektra, a Hüppolitesz címet viselő, ám Phaedráról szóló dráma, s a két Iphigénia-mü. Ahogy Szerb Antal jellemzi: Sok darabjának középpontjában a pusztító női szenvedély áll. Nem Szophoklész magasztos szűzleánya foglalkoztatja, hanem a szerelemtől. féltékenységtől gyötört asszonysziv: Médeia, szörnyű cseleivel, sárkányfogatával, amelyben démonikusan elszáll; Phaidra, aki öngyilkos lesz, mert Hippolütosz nem szereti, de a halála előtt írt hazug levéllel bosszút áll, vesztébe kergeti a szűzies ifjút.“ Általában külön emlegetik a negyedik színpadi szerzőt, a komédiaíró Arisztophanészt, ezzel kissé alább is becsülve őt, mint a tragikusokat. De mi magyarul olvasók tudjuk, hogy ugyanolyan nagy író volt, mint azok. Azért mondom, hogy mi magyarok, mert Arisztophanésznek olyan kongeniálís magyaritója akadt, mint Arany János. Míg Szophoklésznek csak egy-két darabját fordította le Babits, Arisztophanésznak valamennyi művét Arany fordította. A klasszikus Görögország irodalmának másik nagy terepe a történetírás. Akárcsak a tragédiában, s látjuk még, a filozófiában, itt is három nagy alkotó, három nemzedék képviselője adja egymásnak a stafétabotot. Hérodotoszról, a történetírás atyjáról szólottunk már. Az ő követője Thuküdidész, A peloponnészoszi háborúról szóló nagy történeti munka szerzője, minden későbbi krónikás opusz örök mintaképe. A könyv tárgya, mint tudjuk, az Athén és Spárta között dúló peloponnészoszi háború, amely végül Athén (s így a demokrácia) győzelmével ér véget. Ennek adja hű és eleven - noha kissé fárasztó, mert szigorúan tudományos - leírását Thuküdidész. A harmadik történetíró, Xenophón kevésbé tudományos, így kevésbé fárasztó, mint ő, inkább Hérodotosz színes, már-már elbeszélés jellegű munkáit követi. Ilyen, szinte regényes munka a Küroszról szóló „életrajz“, vagy az „Emlékeim Szokratészről“. Legnevezetesebb munkája viszont az „Anabázis“, című emlékirat, amelyben tízezer görög katona útját írja le Ázsiába és vissza. Noha harmadik korszakunkba, a hellénizmus korába tartozik, itt kell megemlítenünk egy kései történetírót, nevezetesen Plutarkhoszt. Az ő „Párhuzamos életrajzok“ című munkája ugyanis a legnagyobb hatást tették az utókorra, még Hérodotosz tekintélyét is fölülmúlva. Műve negyvenhat életrajzi esszét foglal magába. A görög és a római történelem egy-egy hasonló alakját mutatja be egymás mellett: Nagy Sándor mellett Julius Caesart, Demoszthenesz mellett Cicerót. S még egy nevezetes munkáját kell megemlítenünk, az „Izisz és Ozírisz“ címüt, az utókor ugyanis ebből ismerte meg az egyiptomi mitológiát. S végül a harmadik nagy műfaj: a filozófia. Itt is összemosódnak, persze, a műfajok. Az első nemzedék: Szókratész még nem is ír, csak szóban adja elő mondandóját, filozófiáját tanítványai, főleg Platon örökítették meg. Platon dialógusai a legmagasabbrendű filozófia, ugyanakkor a legmagasabbrendű stílusművészet, a szépirodalomnak is legelső remekei közé tartoznak. Három vaskos kötetben jelentette meg pár éve az Európa kiadó Platon összes müveit. Mi csak a legfontosabbakat említhetjük: Az Állam című dialógust, Platon legismertebb s legöszszefoglalóbb írását. A Szókratész védőbeszéde, a Kritón és a Phaidon című munkákat Szókratész haláláról. A Lakoma és a Phaidrosz a szépről és a művészetről való elmélkedés, a Timaiosz az Atlantisz-legendát őrizte meg. Nevezetesek még a Parmenidész, a Protagorász című dialógusok, valamint Platon levelei (össszesen hetet ismer a hagyomány). Plafon tanítványa és Nagy Sándor tanítója, Arisztotelész már szigorúan tudományos munkákat hagyott az utókorra. Ő foglalta össze először s talán a legteljesebben kora minden tudományát, modern szóval enciklopédiáját. Az „Organon“ a logika összefoglalása, a Poétika az esztétikáé, a Politika, a Nikomakhoszi etika és a Metafizika a hasonló nevű filozófiai diszciplínák összefoglalásai. Különösen az utóbbit, a Metafizikát kell megjegyeznünk, hisz ez foglalja össze a legtökéletesebben a filozófiát, erre épül az egész későbbi filozófia Aquinói Tamástól Hegelig. Epikuroszról kell még szólnunk, a kései görög bölcsről, aki már Plutarkhoszhoz hasonlóan a hellenizmus terméke. S minthogy ez már a hanyatlás kora, így csak kutyafuttában említhetjük néhány képviselőjét. Theokritoszt például, a bukolikus (pásztor) költészet lírikusát. Kallimakhosz himnuszait, Theophrasztosz „jellemrajzait“, Longosz „Daphnisz és Chloé“ című híres pásztor-regényét, Lukiánosz szatirikus műveit. A hellenizmus, ahogy mondottuk, a hanyatlás kora. A művelődés egyre inkább átpártol Hellászból Rómába s ott éled újjá a híres görög szellem. CSELÉNYILÁSZLÓ A „jók“ és ,, rosszak“ Kipirult arcok. Fagyoskodunk. Ki ezért, ki azért. Sokan egyszeriben erősebbnek érzik magukat a tömegben. Hatalmas testié olvadnak. Mert itt akármit lehet kiabálni. Mert itt elrejti őket az éppen előttük álló sapkája. Mert itt bugyuta jelszavaik közvéleményként hatnak. Mert itt akaratukat bátran nevezhetik a tömeg akaratának. Egyetlen kijelentés elektromos szikraként képes végigszaladni száz és száz emberen, akik pattanásig telve feszültséggel - valamilyen módon megnyilvánulnak. Mellettem fagyoskodik egy kisfiú is. Öt még valahogy elkerülte ez a szikra. Értelmetlenül néz az apjára, aki már szinte berekedt az üvöltözéstől.- Apu, miért kiabálsz? Miért kiabálnak azok a bácsik?- Mert mi vagyunk a jók és bántanak bennünket a rosszak - válaszol az apa félvállról, és szidja tovább a,,rosszakat".- És hol vannak most a rosszak? Ók is így kiabálnak? - kérdi újra a kisfiú.- Ók most is bántanak bennünket, mert nem kiabálnak velünk. Maradj csendben, mindjárt megmutatom a legrosszabbat közülük!- Emelj fel apu, én is látni akarom a rossz bácsit! Nyűgösködik a kisfiú. Az apja a nyakába ülteti és rámutat az emelvényre érkezőkre.- Látod, az a legrosszabb, az ott, aki beszélni akar, de ne félj, mi nem hagyjuk!- Ki az apu?- Az elnök, kisfiam. Az embereken ismét végigszalad a szikra. A kisfiú kedves mosollyal nézi a jókat, akik hullámozva adják ál magukat a többség akaratának Tehát ilyenek a jók - konstatálja magában a gyerek. Kipirultak és fújtatnak a gyűlölettől Öklüket rázzák és átkozódnak. Ránéz a botját felemelő öregaszszonyra, aki sipító hangon kiabál valamit az emelvény felé. ő is jó. Ha az apja mondta, akkor biztosan. Egyszeriben biztonságban érzi magát a sok jó ember között. Hisz már a meséből tudja, hogy a jó mindig győz a rossz fölött. És a jó már harcol is. Sajátos fegyverekkel. Lám csak, dobálja a rosszat. Röpködnek a tojások és a félig megfagyott almák. A kezében szorongatja az almáját, amit az anyjától kapott az útra. Nem fog beleharapni. Visszacsúsztatja a zsebébe azzal a meggyőződéssel, hogy holnap majd ő is ellátja a rosszak baját, pontosabban a legrosszabbét, hisz képe ott lóg az óvoda falán. Nem tudom, hogy a jók vagy a roszszak győznek-e ebben az értelmetlen mesében, de ott, ahol a ,,jók" a ,,tiszták" a , Jogban járók" egy állam szimbólumát gyalázzák, ott én nem akarok „jó" lenni. BALOG BEÁTA A „magyar" Kuzmány Karol Kuzmány (1806-1866) költő, prózaíró, szerkesztő és könyvkiadó a szlovák kultúrtörténet közismert alakja. Evangélikus papi család sarjaként Breznóbányán született, tanulmányait Gömörben és Pozsonyban, majd Németországban végezte. Hazatérve Késmárkon telepedett le, később Besztercebányán és Zólyomban működött. 1849-ben Bécsbe költözött, de 1860-ban visszatért Besztercebányára, mivel az evangélikus egyház szuperintendensévé választották. Egy ideig ismét Bécsben élt, 1863- ban a Matica slovenská első alelnöke lett. Gazdag életét Stubnyafürdön fejezte be. A felsorolt helységnevekből „logikusan“ következik, miért kellett épp Kassán elnevezni róla egy lakótelepet és egy utcát, ahol nemrég a következő beszélgetés zajlott le a villamoson, miután néhány diák észrevette egy utcanévtáblán Kuzmány nevét:- No, már Kassán is magyarosítanak! Látod, valami Kuzmányukról utcát neveztek el!-Te, nem volt ez a Kuzmány szlovák?- Lehetetlen, hiszen ipszilonra végződik a neve! BALASSA ZOLTÁN Az Akropolisz Égtájakat keresve
