Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-05 / 219. szám
1991. november 5. 5 Szabad ÚJSÁG Megújuló templomok, fiatal lelkészeknek Simonyi lakossága korán fogékonnyá vált a reformáció tanainak befogadása, és a Gömör vármegyében az első gyülekezetek között fogadta el a kálvinista reformáció tanait. Egy 1596-os feljegyzésben már végleg megalakult kálvinista egyház szerepel. A község templomáról az 1754-es egyházlátogatás alkalmával megírt jegyzőkönyv szolgáltat először adatot: ... A templom Simonyiban kőből, Mikó Jenő a torony is abból vagyon; be van kerítve palánkkal.“ Osváth István, az egykori simonyii református lelkész fennmaradt Írása szerint a templom eredetileg egy alacsony, szűk boltozatú épület volt, amelyben legfeljebb 100-120 személy fért el. A stílusa cseh építkezésre vall, és még a reformáció előtt épülhetett. A történelem viharai a simonyii egyházközséget sem kímélték. Az ellenreformáció idején zaklatások érik, majd 1674-ben a pozsonyi törvényszék elé idézik Szentpétervári István lelkipásztort és Simonyi Péter tanítót. A hitük miatt gályarabságra ítélték őket. A türelmi rendelet megjelenése után Simonyiban is elkezdték a templom bővítését. Jelenlegi formáját 1790 és 1793 között kapta, majd erős kőkerítéssel vették körül. Díszes tornya - amelyet egy egyháztörténetíró az újkori építészet remekeként emleget - 1858-ban készült el. Az idők folyamán több alkalommal is javították. Legutóbb 1989-ben adakozott a falu, a templom teljes renoválására. Megújult a kőkerítés, a templomhajó, a torony új vakolatot kapott, a padokat újrafestették. A felújításhoz- amint azt Erdélyi Judit, a gyülekezet lelkésze elmondta- nemcsak a reformátusok adakoztak, hanem a községben élő más vallásúak, a Simonyiból elköltözött, sőt még egykoron kitelepített családok is.- Hogy a simonyii egyházközség tagjai magukénak érzik az ősi templomot, az az elmúlt két évben hitben és adakozókészségben egyaránt megmutatkozott - mondta a lelkésznő. - Az elmúlt időszak vallási pangása után már önmagában az a tény, hogy rendbe hoztuk a templomuni ' A felújított templom (Fotó: a szerző és Bató József) kát, a felemelkedés jele. Úgy érzem, a gyülekezetben megmozdult valami, hiszen ma már például közelebb állnak hozzánk a fiatalok is. Visszatérve a felújításhoz: név szerint nehéz lenne mindazokat felsorolni, akik kivették belőle a részüket, de Balogh Aladár, az egyházközség jelenlegi gondnoka, és Varga Lajos, az elődje mindenképpen azok közé tartozik, akik a legtöbbet tették az ügyért. A felújított templom átadásának hálaadó ünnepén az istentiszteletet Mikó Jenő, a Szlovák Református Keresztyén Egyház püspöke végezte. Egyúttal egyházi szolgálatra bocsátotta Orémus Zoltán Prágában végzett lelkészt, aki édesapja (Iványi egyházközség lelkésze) palástjában jelent meg. Mikó Jenő püspök jól ismeri a gömöri embereket, ugyanis az egyetemi tanulmányai után az ötvenes évek közepén itt élt közöttük, itt kezdte szolgálatát.- Gömör és lakossága még ma is úgy él az emlékezetemben - pergeti vissza gondolatait -, mint sokat szenvedett vidék és keményen próbára tett nép. Családok százait telepítették innét ki, volt deportálás itt „pusztított“ az „egyke“, szóval ezek mind megtizedelték az egyházközségeinket. Idősebb teológusaink úgy emlékeznek Gömörre, hogy akit ide helyeztek, az száműzetésbe került. Az elmúlt évtizedekben falvaink lerongyolódtak, az embereket belefullasztották a bizonytalanságba: hol a hazánk, hová tartozunk, van-e itt maradásunk? Érdemes-e egyáltalán építeni? S ezek az emberek úgy érezték nem érdemes templomot építeni. Tönkrementek a gyönyörű műemlék-templomok, összeomlottak a lelkészlakok. Orémus Zoltán felszentelése Az utolsó két évben viszont rengeteg pozitív változásnak lehettem tanúja, és ennek nagyon örülök. Például a losonci templomban negyven év után ismét megszólalt a harang, és magyarul zenghetett a zsoltár: Tebenned bíztunk elejétől fogva. Megújul a harmaci, a zsóri, az otrokocsi templom. Tizennégy gyülekezetét látogattam meg, és mindenhol építik-szépítik a templomokat. Ez csodálatos. Az emberek kezdenek visszatérni önmagukhoz, és bízni hitük jövőjében. Most már hiszek abban, hogy megvalósul, amit eddig csak álomként dédelgettem szivemben: ez a sokat túrt, mostoha sorsú nép, amely itt él, egyszer tündérkertté varázsolja a gömöri lankákat. Egyházunknak igen nagy szüksége van az utánpótlásra. Már csak azért is, mert az iskolákban megindult a hitoktatás, és sajnos nincs elegendő lelkészünk az órák megtartására. Református egyházunkban 85 gyülekezet lelkész nélkül van, és ez az állapot már kerek negyven éve tart. A prágai Károly Egyetemen kívül - ahol két magyar tanszékünk működik -, lelkészképzést indítottunk Pozsonyban és Budapesten. Sőt Komáromban is indítottunk egy szemináriumot, ahol az iskolai hitoktatáshoz képzünk szakembereket. Talán nyolc-tíz éven belül azt hiszem, sikerül kitöltenünk azt az űrt, amely e téren sajnos, ma még létezik. Rövid időn belül már a harmadik fiatal lelkészt szenteljük fel. A teológián a tanulmányi idő öt év, a követelmények, az elvárások szigorúak, de azt hiszem, ez természetes. Teológusainknak egyebek mellett tökéletesen kell ismerni a szlovák nyelvet, és már a felvételi vizsgánál egy világnyelvet. Ezt főleg azért, hogy külföldön is gyarapíthassák tudásukat. A lehetőségek óriásiak, lassan odajutunk, hogy nincsen annyi lelkészünk, amennyi helyet kínálnak fel Hollandiából, Nagy-Britanniából, Svájcból, Amerikából stb. Végezetül még annyit tennék hozzá: Az egyháznak, azt hiszem, fontos szerepe lehet nálunk is a népek, nemzetek egymással való kiengesztelödésében. A hit segítségével áthidalhatóak lehetnének azok a szakadékok, amelyek elválasztják a csehet a szlováktól, a szlovákot a magyartól és más kisebbségektől. Ez nemcsak a magánvéleményem, hanem így gondolkodom a Csehszlovák Egyházak ökumenikus Tanácsának az elnökeként is. Beszélgetett: Farkas Ottó A forradalom óta eltelt időszakban minden bizonynyal az agrárszféra szenvedte el a legnagyobb csapást, a kormány kétbalkezes gazdaságpolitikájának következményeként. A nagyüzemi termelés felszámolására tett hatalmi-állami beavatkozások nyomán kialakult válsághelyzet is egyre kezelhetetlenebb. Az újfent csak néhány „játszadozó“ politikus agyában megfogant, és az ismételten felülről erőltetett elképzelés is - miszerint haladéktalanul át kell állni a farmergazdálkodásra - kudarcba fulladt. Az elképzelés kiötlőin kívül talán mindenki tisztában volt azzal, hogy a Nagy Ábránddá komolytalanodó agrárprogram már megszövegezése pillanatában halálra van ítélve. A vajúdó hegyek megszülték a maguk egérkéit, a mezőgazdama keretében, bérleti díj ellenében kívánják müvel(tet)ni visszaigényelt földjeiket. Eddigi tapasztalataim szerint a mezőgazdasági üzemek vezetői - kevés kivételtől eltekintve - ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel riogatják a földjüket visszaigénylőket: „Akinek szüksége van a földjére, az vegye ki és gazdálkodjon rajta, mert a szövetkezetnek nincs pénze bérleti díj fizetésére. Punktum.“ Halljunk azonban egy más véleményt, amely ráadásul teljesen más megvilágításba helyezi az egész kérdést. Juhász István mérnök, a Hanvai Mezőgazdasági Szövetkezet elnöke a következőképpen indokolja a tulajdonviszonyok rendezésének fontosságát és sürgősségét:- Nyomatékosan hangsúlyozni szeretném: Mielőbb, de 1992 vé-Földet vissza nem veszünk? 55 a saját birtokodon!“ sági dolgozók tiltakozó akcióit is sorra leföldelte eddig a cinikus és Isten tudja, milyen érdekeket szem előtt tartó új hatalom, miközben a mesterségesen „felszított“ élelmiszerárak következtében a belföldi felvevőpiac is összeomlott. Ezzel egyidőben - mintegy mellékesen - megnőtt az ugyancsak belpolitikai és társadalmi feszültséget gerjesztő munkanélküliség. Az egyre sokasodó és súlyosbodó gondok megoldására úgymond csodatevő áfiumként javallották a Csehszlovákiában élő magyar nemzetiségű lakosok számára diszkriminatív elemeket is tartalmazó FÖLDTÖRVÉNYT. Az álszakemberek elképzelése szerint, aki nem akar munkanélküliként lézengeni és koplalni, az majdcsak vásárol vagy visszaigényel magának egy darabka földet, és... A számítás azonban jelen esetben is hibásnak bizonyult, hiszen a nagyüzemi művelés alatt álló földterületnek csupán elenyésző töredékét vették magánhasználatba az egykori tulajdonosok. A „földművelő dinasztiák“ felszámolását követően kialakult értékrend-váltás, továbbá a foglalkoztatás- és településpolitikai változások eleve meghiúsítanak minden olyan próbálkozást, amelyek egy korábbi termelési-gazdálkodási forma visszaállítását szorgalmazzák. Az egykori magángazdálkodók időközben kiöregedtek a munkából, a fiatalok pedig - akiknek nincs élő kapcsolatuk a termőfölddel - nem sok hajlandóságot mutatnak erre az életformára. így tehát fura helyzet alakult ki: az elvárásokkal szemben kevés embert foglalkoztat a földvisszaigénylés gondolata. Ennél a pontnál azonban álljunk meg egy pillanatra, és tisztázzunk néhány olyan dolgot, amelyek nemcsak az egyén szempontjából bírnak rendkívüli jelentőséggel, hanem az itt élő magyarság jövőbeni sorsának alakulását is nagymértékben befolyásolhatják. A jelenlegi gazdasági helyzetben - érthető módon - az egykori földtulajdonosok és örököseik egyelőre a kollektív termelési fürgéig minden érdekelt egyén vagy család FELTÉTLENÜL igényelje vissza a földtulajdonát! Elsősorban a saját, de ugyanúgy a családja, sőt a szülőfaluja érdekében is. A dolognak ugyanis nemcsak anyagi, gazdasági és egzisztenciális, hanem közösségi, sőt nemzetiségi vetülete is van. Hiszen amennyiben az egykori tulajdonosok, vagy azok örökösei nem tartanak igényt az elődök által megszerzett és a kommunisták által különböző módon „kollektivizált“ földterületekre, azok automatikusan átkerülnek a Szlovák Földalapba, s a földhasználó már az államnak fogja fizetni a bérleti díjat. Ezáltal nemcsak a tulajdonos esik el a jogos pénzétől, hanem közvetve a települések élet- és fejlódöképessége is veszélybe kerülhet. Fontos még tudni a következőt: a visszaigényléssel nem jár együtt az, hogy az igénylő köteles kivenni a földjét. E téren a helyzet a következő: A szövetkezet vagyona tulajdonjogi alapon lesz nevesítve, a nevesítés után pedig tulajdonosi (részvényesi) viszonyon alapuló új szövetkezeti társulás hozható létre. Általánosságban tehát elmondható, hogy a tulajdonjog rendezésére a saját, de még inkább a gyermekeink jövőjét alapozzuk meg. Hiszen a társulás, azon túl, hogy szociális biztonságot és munkalehetőséget teremt, anyagi hozzájárulással segítheti pl. a tulajdonosok gyermekeinek a kitaníttatását. S ha a földtulajdonos bármilyen oknál fogva nem óhajtja maga megművelni a földjét, bérleti dijat kötelesek neki fizetni a föld használatáért. Vagyonjegyét, vagyis az ezer koronáért kiváltandó kuponját befektetik - különben annak a gazdálkodónak adja oda használatra, akiben megbízik! -, tőkeértékét megforgatják, és az így keletkezett nyereségből is részesedést fizetnek néni. Aki tehát a tulajdonjog visszaállítását elmulasztja, vagyis gyakorlatilag átruházza földjét a szlovák államra, az minden beleszólási jog és nyereségrészesedés nélkül legfeljebb alkalmazott - hogy azt nem mondjam, napszámos vagy szolga - lehet a saját vagy ősei földjén! Korcsmáros László
