Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-05 / 219. szám
6 1991. november 5. Szabad ÚJSÁG Egy ki nem tüntetés margójára Esterházy János mosolya Mottó: „A németek és zsidók iránti gyűlölet, a magyarok teljes eltörlése a föld színéről stb. — ez szintén 1918. október 28. légköre, amiről nem kellene megfeledkeznünk." Rudolf Kucera (1989) Megkönnyebültem. Mintha mázsás súly esett volna le vállamról, amikor megtudtam, Esterházy János mégsem kapja meg az idei Masaryk-érdemrendet. Valószínűleg ő maga hárította volna el a kitüntetést, ha élne. Esterházy ideje még nem jött el Lapjaink foglalkoztak már Esterházy életútjával, de úgy látszik, nem eleget, mert a minap is egyik publicistánk a széles nyilvánosság előtt vallotta be, nem tudja ki volt Esterházy János. Egyes szlovák lapok (Práca, Zmena) meg igyekeznek kihasználni az általános tájékozatlanságot és megkísérlik lejáratni e jelentős kisebbségi politikust. A gróf patrióta volt a szó nemes értelmében, ő ezt így fogalmazta meg: „...Széchenyi nacionalizmusa, mely vallásos alapon egyensúlyba hozza az egyetemes humanitást: a nemzeti sajátságossággal Ma, amikor nemegyszer tapasztalhatjuk a nacionalizmusok túltengését, s tudjuk, hogy az könnyen vezethet és vezet is ellentétek kirobbanására, Széchenyinek ezt a nacionalizmusát példaképpen kellene követni mindenütt! Tudjuk, hogy a nacionalizmusban óriási erőforrások rejlenek melyek a legnagyobbszerü alkotásokat hozhatják létre és a nacionalizmus irányította emberi erőket a legnemesebb szellemi és erkölcsi értékek fokozására serkentik. De ugyennyire rombolóvá is válhatik a nacionalizmus, ha nem fogadja el az egyetemes humanitás és a keresztény gondolatvilág korlátozásait." (Esterházy János: A szlovákiai magyar család élete, Pozsony, 1940; 1. o.). Máig aktuális gondolat, mint ahogy a következő is: „Sohasem szolgáltattunk okot arra, hogy közöttünk és más nemzeteknek velünk egy állam keretében élő fid között bámiilyen súrlódási felület támadjon ” (uo., 2. o.). Szemére vetik Esterházynak, hogy lepaktált a szudéta németekkel. Nézzük meg, hogyan! „János ezekben a zavaros időkben tényleges vezetője lett a Magyar Pártnak s ebben a minőségben a szudéta vezetőknek elutasító választ adott. ,yá Magyar Párt nem csatlakozik a szudéta-németek küzdelméhez, amely egy új világháborút robbanthat ki. (...) Tehát így mi lennénk a háború kitörésének oka. Ezt mi semmiképpen sem akarjuk. (...) A magyar kisebbség tehát csakis békés és demokratikus úton tesz eröfeszítésket a revízió érdekében. ” A szudéta német küldöttek dühösen reagáltak: „Ön pacifista, Esterházy képviselő úr! Pacifista törekvéseivel soha ebben az életben nem fogja elérni a revíziót, amelyet a magyar kisebbség kíván. ” János higgadtan válaszolt: „A magyar kisebbségnek és Magyarországnak több haszna lesz belőle, ha nem kapja meg a revíziót, mintha kierőszakolná azt egy második világháború árán. ” Ezekre a szavakra a német küldöttség dühtől kivörösödve hagyta el a hivatali helyiséget." (Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen, Püski, Bp. 1991; 86-87. o.). Kifogásolják a szlovák lapok, hogy Esterházy János bírálta Csehszlovákiát. Valóban: „ Cseh-Szlovákia is abban vélte megtalálni létének és fejlődésének egyik erősségét, hogy — ha nyíltan és bevallottan nem is, de a valóságban és gyakorlatban — lakosságának egyes rétegei ellen fordítja energiáinak tetemes részét. Az alacsonyabbrendűség egyik jellegzetessége, hogy mások kárán akar érvényesülni. Ennek a módszernek elsősorban persze a kisebbségek, közöttük is első helyen mi magyarok, lettek áldozatai ” (Esterházy János: i. m., 4. o.). Nem kell fölháborodni, hiszen mértéktartó cseh történészek még keményebben bírálták Csehszlovákiát: „Hogy azonban Csehszlovákia, a régi monarchiával ellentétben (...) drasztikusan aláírta magát a magyarok sorsán, azt ma senki sem ismeri el (...) Trianonban és utána a magyar királyságot teljesen értelmetlenül pusztították el.. (...) A főbűnösöket ismerjük.• Masaryknak, Bernének, Gogának és Tileunak...hívták őket." (Rudolf Kucera: Kapitoly z déjin strední Evropy, München, 1989, 101-102. a). Nos, ez egyértelmű beszéd. » In memóriám és a régi érdemekért T. G. Masaryk szavait bőven idézték az október 28-ai ünnepségek alkalmából. Egy mondatán azonban föltétlenül el kellene gondolkodniok a politikusoknak: „Nem marad fenn az az állam, amely semmibe veszi az erkölcsöt. ” Idén 104 személy kapta meg a Masaryk-érdemrendet. Nem tudom, kik döntöttek a kitüntetettek személyét illetően, de nézve a névsort, nem örültem volna, ha közöttük láttam volna Esterházy János nevét. Jan Masaryk, az államfő fia szintén a kitüntetettek között volt. A párizsi békekonferencián a csehszlovákiai magyarok kitelepítésének ügyét támogatta. A. V. Visinszkij ezen a konferencián többek között a következőket jelentette ki: „A magyar kormánynak nyilvánvalóan más a nézete. Felajánlják neki 200 000 ember visszatérését, de a magyar kormány válasza: ’nem akarjuk őket, nincs szükségünk rájuk, terhesek lesznek számunkra.’ Ez ugyanaz, mintha egy sokgyermekes családanya a szomszédokba tuszkolná gyermekeit, nem akarná nevelni őket, és arra hivatkozna, hogy tehertételt és nehézséget jelentenek számára, és ezért jobb ezeket a gyermekeket a szomszédokhoz tuszkolni, talán valaki megszánja őket. Nem különös ez a nézet? Úgy vélem, ez egy nagyon különös nézet. Hogyan reagál rá a csehszlovák kormány? Azt hiszem helyesen.” (Dalibor M. Krno: A békéről tárgyaltunk Magyarországgal, Bp. 1990; 72. o.). El kell ismernünk, hogy eredeti látásmódot tükröz a szentéletű Visinszkij lengyel bíboros elfajzott unokaöccsének gondolatmenete. Jan Masaryk a magyarok kitelepítésével kapcsolatban ezt válaszolta: „Nagy érdeklődéssel és figyelemmel hallgattam végig az itt tett nyilatkozatokat; mélységes hálát érzek Visinszkij úr iránt kiváló és oly világos beszédéért, mivel szakértőként és egyben barátként szólt. A Szovjet—Oroszországban végrehajtott lakosság-áthelyezések, amelyek az utóbbi évek szörnyű eseményei következtében váltak szükségessé, sikeresek voltak és számos nemzetiség, etnikai és gazdasági problémát oldottak meg. (Ma már látjuk, hogyan!—B. Z.) Ugyancsak igen hálásak vagyunk Visinszkij úrnak teljesen átérzett és emberi beszédéért." (uo., 78. o.). A kitüntetett Prokop Drtina, a következő humanista és demokratikus elvet vallotta: „Szükséges, hogy sok németet magunk intézzünk el a fölszabadulás első napjaiban, hogy félebnében a legöbb bűnös náci elmeneküljön tőlünk, megrettenve az ellenük kibontakozó forradalomtól és hogy azok közül okik ellenállást fognak tanúsítani, minél többet agyon lehessen verni. ” (Janics Kálmán: A hontalanság évei, 1990, 112. o.). Nyilvánvaló, hogy aki ilyen nézeteket vall 1944 júliusában, 1991-re automatikusan emberjogi harcosnak minősül! Jozef Lettrich, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke (194548), a Demokrata Párt élén állva jelentette ki 1946. március 26-án: ,4 trianoni határoknak előbb vagy utóbb etnikai határokká is kell válniok... ” (uo. 203. o.). Dr. Vavro Srobár meg ezeket a sorokat vetette papirosra 1947 táján: „Most, 30 év után, megállapíthatjuk, hogy még több magyart kellett volna kiutasítani és ma nem lenne velük annyi fölösleges huzavonánk!” (T. G. M. jak jsme ho vidéli, szerk. Josef Hofmann és dr. Oskar Odstrcii, Prága 1948,154. o.). 1944. január 19-iki keltezésű a csehszlovák külügyminisztérium körlevele, amelyet Hubert Ripka írt alá: ,4 szovjet kormány osztja azt a nézetünket, hogy az ún. szudétanémetekkel (és a magyarokkal) való tapasztalataink után szükséges, hogy számukat az elérhető legalacsonyabb szintre szállítsuk le, olyan mértékben, hogy tényleg nemzeti csehszlovák államot alapíthassunk. ” (Janics Kálmán: i. m., 83. o.j. Martin Kvetko, az SZNT egykori alelnöke, a Demokrata Párt máig aktív vezére, 1946. január 20-án nyilatkozta: „Tudjuk, hogy akárki kormányoz is ott, akár Tildy úr, akár Rákosi úr, nem kopik le róluk sem a revizionizmus, sem a régi szentistváni ideológia, céljuk mindig Nagy-Magyarország lesz szláv rabszolgákkal ” (Janics Kálmán: i. m., 202. o.). T. G. Masaryk, akiről az érdemrendet elnevezték, vajon miként vélekedett a nemzetiség kérdéséről? 1919 novemberében így írt: „Az átmenetre helyesebb taktikát kell választani.... a magyar iskolákat fokozatosan szüntetni meg szükség szerint. (...) Most viszont a magyar iskolák megszüntetése politikailag hat, ahol ez nem óvatosan történik; a magyarok viszont minden iskola megszüntetése ellen lesznek ezért kell fokozatosan megszüntetni őket. (...) És tehát az elszlovákosítást tervszerűen, fokozatosan kell végrehajtani. A türelmetlenség mindent egyszerre akarva megtörni, káros." (T. G. M. jak jsme ho vidéli, i. m., 151. o.). Vajon gondolt-e a politikus az egyetemi tanárra, amikor a fenti sorokat megírta? Hiszen Masaryk világosan leszögezte: „Voltak és vannak politikusok akik a politikát az erkölcsről leválasztják oly értelemben, hogy megengedhetőnek tartják politikailag működni az erkölcsi szabályaival szemben... Ez ellen nem lehet mást tenni mint hangsúlyozni, hogy először ethikusan kell azt a célt igazolni és továbbá hogy csak olyan eszközök megengedettek amelyek önmagukban is ethikusan igazolhatók.” (T. G. Masaryk: Politické myslenky, Prága 1922,13. o.). A gróf nem alkuszik Ezekkel az emberekkel fogott volna jelképesen kezett Esterházy János, ha megkapta volna az érdemrendet. Halálra ítélése idején írta róla az egyik magyarországi lap: „Két és fél esztendővel a háború befejezése után Szlovákia vindikálhatja magának azt a kétes érdemet, hogy mint a világnak egyetlen országa, ébrentartja Hitler szellemét, a faji türelmetlenség és gyűlölet minden rekvizitumával együtt. Esterházy halálraítélésének problémája nemcsak magyar vonatkozású kérdés. Esterházy János nemcsak a Magyar Párt elnöke és a magyar érdekek képviselője volt Tiso, Tuka és Mach Sanyo országában, hanem a Szlovák Köztársaság Hitler kegyelméből való tiszavirágéletének egész tartama alatt ő volt az egyetlen politikus Szlovákiában, aki szembe mert szállni azzal a szlovák fasizmussal, amely még mesterét is felülmúlta. Ő volt a szlovák parlament egyetlen tagja, aki nem szavazta meg a zsidótörvény rendelkezéseit, ő segítette teljesen önzetlenül a Londonba igyekvő csehszlovák hazafiak'szökését Budapesten és Belgrádon át, ő juttatta el Angliába Viest tábornokot, a csehszlovák emigráns kormány hadügyminiszterét, százával mentette meg azokat az igazi szlovák hazafiakat, akik csak arcpirulással olvashatják ma a pozsonyi szlovák nemzeti bíróság ítéletét, amely az antifasiszta törvény alapján halálra ítélte azt a férfiút, aki a fasizmusnak egyetlen komolynak nevezhető és rendíthetetlen ellenlábasa volt egész Szlovákiában. Felesleges tovább fűzni a kommentárokat. A pozsonyi bíróság tulajdonképpen nem Esterházy János felett hozott ítéletet, hanem önmaga felett az egész új állam felett, amely állítólag demokrata és antifasiszta, amelyet azonban csak meg kell vakarni, hogy a vékonyka máz mögül ismét előtűnjék Mach Sanyóék vigyorgó torzképe. " (Sajnos, csak a cikk kivágott egyik része van birtokomban, így nem tudom azonosítani a lapot, de több mint valószínű, hogy a budapesti Új Szó egyik 1947-es számából való az idézet) Miért kellett Esterházy Jánost halálra ítélni? Anton RaSla megadta rá az egyértelmű választ: „Amikor az ítélethirdetés után megkérdeztem Dr. (Igor—B. Z.) Daxnert (a Nemzeti Bíróság elnökét — B. Z.), miért ilyen szigorú az ítélet (...), azt válaszolta, ”no, hiszen magyarF” (Proces s dr. J. Tisom, Pozsony, 1990; 62. o.). Esterházy mosolya tehát nem fog eltűnni. Nem azokkal együtt tüntették ki, akik a háború utáni időszakban vélt és valós sérelmeik által hajtva, lovon érezve magukat, mindenért torz elégtételt akartak venni. Esterházy Jánosnak is lehetett volna ilyen pillanata, amikor a város, melynek képviselője volt, Magyarországhoz került vissza. 1938. november 11-én Esterházy János Kassán nem árulta el következetes meggyőződését és megmutatta, minden hátsó szándék nélkül vállalta a szolgálatot: „Egyet azonban ígérünk Maradtunk magyarok odaát a határokon túl, akiknek az élére állok Mi, ottmaradt magyarok ígérjük (...), hogy kezet adunk az ott élő szlovák testvéreinknek és velük együtt dolgozunk a szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy tartsák legmélyebb tiszteletben az idecsatolt szlovákok nemzeti érzését és engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy mi követeljük hogy ott élhessünk ” A nagy éljenzéssel fogadott beszéd..." megmutatta, Esterházy János szavait megértették és elfogadták az emberek (Abuj-Toma vármegye, szerk. Csíkvári Antal, Bp. 1939,40. o.). Más szlovákiai magyar személyiség sem kapta meg a Masaryk érdemrendet? Érdemrendünk és fedezetünk legyen Esterházy János mosolya. BALASSA ZOLTÁN Esterházy Alice nyilatkozata Nem vagyok neves történész, nem vagyok a Tudományos Akadémia tagja. Esterházy János lánya vagyok, annak az Esterházynak, aki a Szlovák Parlamentben 1942-ben egyedül szavazott a zsidótörvény ellen. Halálra lett ítélve bátorságáért, hogy magyar mert maradni egy földrészen, hol családja századokon át élt és ahol nagyapja, Jeszenák János szintén mártírja lett magyarságának (a különbséggel, hogy az őt kivégző osztrákok átadták hamvait családjának és Pozsonyban van eltemetve). Ha most magukat „történésznek” nevező egyének emlékét mocsokba rántják, arra mutat, hogy Szlovákiát nemcsak a gazdasági fejlettségben (tévesen csak ennek halljuk fontosságát), hanem emberségben is mély árok választja el egy civilizált Európától. Tisztelet a „silent majority”-nek, a hallgatag többségnek, kik nem azonosítják magukat a demagógokkal. Ha nem hiúsították volna meg, hogy Esterházy János a Masaryk-kitüntetést megkapja, elérhettük volna, hogy a történelem két ellenfele szimbolikusan kezet nyújtson egymásnak, s ezzel a nemzetiségek fölött álló erkölcsi nagyságnak tisztelegjünk. Magam részéről javaslom Havel elnököt, bátorságáért és emberségéért az Esterházy János Díjra. Malfatti Esterházy Alice Róma
