Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-20 / 232. szám
1991. november 20. 5 Szabad ÚJSÁG € Ku 1 tú ra Művelődéstörténet dióhéjban r A 3 E T A OBll'HHbl PYCCKMX — J1HIIOBAH P V M b I II H H Romániai nemzetiségek Lipován oroszok A Római Birodalom az ókor és talán az egész világtörténelem legnagyobb birodalma volt, s bizonyos értelemben összekötő kapcsot jelent a megelőző kultúrák és birodalmak s a modern Európa, így többek között térfelünk, Közép-Kelet-Európa között. A rómaiak gyakorlatilag mindent a görögöktől örököltek, akik viszont Egyiptomra és Mezopotámiára építettek, s a római limesek, mint közismert, a Dunáig értek. Pannónia római tartomány volt, s a modern Európa voltaképpen Róma romjaira épült. Róma legrégibb történetéről a régészeti leleteken kívül csak egy mitikus elképzelés maradt fenn, amely a város alapításáról szól. Ugyancsak mítosz az Aenais története, amely viszont az égő Trójára vezeti vissza Róma dicsőségét. Az ellenben régészeti tények bizonyította valóság, hogy a mai Itália, tehát az egykori Róma területén éltek a mindmáig rejtélyes etruszkok, egy a görögökhöz hasonlóan tehetséges, nem latin nép, akiknek pompás művészeti hagyatékát máig bámulja a világ, írott alkotás viszont alig-alig maradt utánuk, így csak a tárgyi emlékekből tudunk következtetni arra, mit köszönhet Róma az etruszkoknak. Róma nyelve a latin volt, a római irodalom a latin nyelvű írásbeliség legkorábbi és egyben legfontosabb szakasza, melyet a parányi városállamból világbirodalommá szerveződő ókori Róma hozott létre kereken nyolc évszázad alatt az i. e. III. század derekától a Nyugat-római Birodalom bukásáig (i. sz. 476). A római irodalom és művészet történetét, a göröghöz hasonlatosan, több korszakra szokás osztani: az archaikus korra, az aranykorra, az ezüst, végül a bronz- és vaskorra. Terjedelmi okokból csak említést tehetünk a korszakokról, figyelmünket inkább az egyes alkotókra fordítva. A rómaiak írott kultúrája mindenekelőtt a lírában, az eposzban, a történetírásban, s bizonyos mértékig a filozófiában nyilvánult meg, prózájuk, drámájuk, egy-két kivételtől eltekintve, nyomába sem jöhet például a görög tragédiának. Mindenekelőtt a lírát kell említenünk, hiszen a rómaiak költészete valóban világirodalmi rangú költészet, olyan magaslatokkal, amilyeneket a líra csak ritkán ért el több évezred alatt. Horatius, Ovidius ésCatullus az a három nagy római költő, akik erre a magaslatra emelték e lírát. Ide tartozik még persze Vergilius is, noha ő külön tárgyalandó, a legnagyobb latin eposz, az Aenais okán. Ahogy Lucretius versekben írt tankölteménye A természetről is inkább filozófia, mint líra. Ám Catullus szenvedélyes szerelmi költészete, Lesbiához írott dalai, elégiái, s mindenekelőtt nagy ciklusa, az Átváltozások minden irodalomértő kor előtt egyértelműen bizonyítják a római líra nagyságát. A nagy költők, Vergiliust is beleértve, mind az aranykorban éltek, az időszámításunk előtti első évszázadban, Augustus császár és Maecenás korában, s ezt azért szükséges kihangsúlyozni, mert ahhoz, hogy ez az irodalmi aranykor létrejöhetett, pontosan arra volt szükség, hogy az alkotókat „mecénások“ támogassák, s ne a megélhetés mindennapi gondjaiban őrlődjenek föl energiáik. Úgy gondolná az ember, hogy évezredekre elég tanulság volt ez, a gyakorlat azonban az ellenkezőjét látszik bizonyítani, újabb mecénások alig-alig támadtak az aranykor óta eltelt két évezred alatt. A par excellence római költők azonban nem az előbb említett lírikusok voltak, hanem Vergilius, az Aenais című eposz szerzője. Az i. e. 70 és 19 között élt, s eposza az augusztusi dinasztia dicsőítésére íródik a homéroszi eposzok mintájára. Az Aenais története ott kezdődik, ahol az Iliász Róma véget ér: Trója pusztulásával. A vihar a menekülő trójaiakat Afrika partjára sodorja, Karthágóba, s vezérük, Aenais vezetésével, a jóslatot beteljesítve Itália felé hajóznak tovább, hogy megalapítsák az új Tróját. „Az Aenais - írja magyarítója, Lakatos István'-, az elmúlt kétezer évben páratlan hatást gyakorolt Európa verses epikájára; alig élt eposzköltő, aki varázsa alól kivonhatta volna magát: Homérosz, aki mégis nagyobb költő volt nála, megközelítőleg sem volt oly intenzív példakép, mint római tanítványa. “ Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a kereszténység Vergilius egy sorát átértelmezve, Jézus születésének jóslatát olvasta ki belőle, így már-már szentté avatta a pogány költőt, s mint tudjuk, Dante is Vergilius segítségével utazik az alvilágban nagy költeményében, az Isteni színjátékban. A történetírásnak is megvolt a maga Vergiliusa: Lívius. Ö is arra vállalkozott, hogy megírja Róma történetét, a város alapításától kezdve Augustus koráig, mégpedig a történetírás eszközeivel. Más kérdés, hogy mennyire valóság és mennyire kitalált költészet Lívius históriája. Egy bizonyos: a legtöbb római mítoszt Lívius mentette át az utókornak. Voltak persze más nagy történetírói is a rómaiaknak, mondottuk, hogy a költészet mellett ez volt a fő irodalmi műfaj. így például maga Julius Caesar, a nagy császár, kiváló történeti munkákat hagyott ránk A gall háborúról, és a A polgárháborúról. Kiváló történész volt Sallustius, Suetonius, a Császárok élete című világhírű munka szerzője, s a legnagyobb történetíró Hérodotosz óta, Tacitus. S még az egyébként zsidó származású, görögül író Josephus Flaviust is itt kell megemlítenünk. A zsidók története és A zsidó háború című munkák szerzőjét. A harmadik nagy római műfaj a filozófia. Igaz, eléggé átmeneti műfaj ez a rómaiaknál, korántsem éri el a görög bölcselet magaslatait, és éppen ez a jelentősége: a nagy eszméket a köznapok gyakorlatához közelítették Mint a legendás szónok, Cicero például avagy Néró császár nevelője, Seneca, "a már említett Lucretius, avagy Marcus Aurélius császár a sztoikus Elmélkedések-ben. S még a görögül író Plotinoszt a zsidó Philont, a keresztény Szent Ágostont, s Boethiust, az „utolsó rómait“ is ide sorolhatjuk. A dráma és próza kevésbé jelentős a rómaiaknál, de itt is akad kivétel. Terentius például és Plautus, a máig népszerű Hetvenkedő katona szerzője a drámaírásban, a prózában mindig Apuleius, Az aranyszamár című neves „regény“ írója (ő hagyományozta ránk Ámor és Psyché híres történetét is, s Pétronius, a Szatirikon alkotója. Ez utóbbi munka olyannyira időtállónak bizonyult, hogy napjainkban például Fellini készített filmet belőle. A római zenéről keveset tudunk, gyakorlatilag semmit. Vallási ceremóniákon, állami ünnepeken, a nagyváros utcai forgatagában, színpadi produkciók alkalmával, a rómaiak által oly kedvelt cirkuszokban bizonyos, hogy virágzott a zene, ám mindebből, lévén, hogy nem örökítették meg kottafejekben sem másként, nem maradt ránk semmi. Annál több maradt ránk a római képzőművészetből, mindenekelőtt a szobrászatból meg az építészetből, így például mindenki hallott a római császárok fórumairól. Minden császár azon volt, hogy ilyen létesítménnyel állítson maradandó emléket magának. Ugyancsak római „találmány“ az ún. diadalív, melyet az ünnepélyesen bevonuló győztes hadvezérek számára emeltek. Nevezetes építészeti remekek a római amfiteátrumok, különösképpen a római Colosseum. Nem kevésbé maradandó emlék a római templomok leghíresebbje, a Pantheon. Meg kell említenünk Pompéjit, ezt az elpusztult római várost, hisz itt maradt ránk, egy az egyben szinte, öröklétbe merevítve, a leghívebb beállításban a római hétköznapok világa, így a művészet tárgyi emlékei is. Mindent összevetve megismételhetjük, hogy a római irodalom és művelődés összekötő kapcsot jelent az ókori Kelet és a modern Európa között. A görögökkel együtt, természetesen, hisz mindazt, ami az előzményekből fontos volt, a görögök emelték magasabb, európai szintre, ám a görögök szellemiségét a gyakorlatias és harcias rómaiak terjesztették el szerte a világon, időben és térben. CSELÉNYI LÁSZLÓ A romániai lipovánok a régi rítusú ortodox vallású oroszok leszármazottai, akiket a XVIII. század első felében elüldöztek az országból, mivel nem voltak hajlandók elfogadni Nikon pátriárka reformjait. Ezek a reformok nemcsak a rítust érintették, hanem a X. században a görögöktől átvett keresztény hagyományok egészét is, amelyek hat évszázadon keresztül érintetlenek maradtak. Nikon pátriárka reformjai, amelyeket az 1654-55-ös zsinat magáévá tett és elfogadott, hatalmas elégedetlenséget szültek a hívek között, akiknek több felkelését véresen megtorolták. Kiátkozták azokat, akik megtagadták a reformok bevezetését. Ezzel az orosz egyház hivatalosan is elismerte a bekövetkezett szkizmát, egyházszakadást. A régi rítusú híveket, a raszkolnyikokat elüldözték. Sokan közülük máglyahalált haltak. Tömegesen kerestek menedéket Szibériában, a Don mellett vagy Oroszország határain kívül. Egy részük a mai Románia területén: Bukovinában, Moldovában, majd később Dobrudzsában telepedett le. Csupán használati eszközeiket, ikonaikat és szent könyveiket hozták magukkal, és természetesen szokásaikat, hagyományaikat, viseletűket. Első településüket, Lipovenit 1724-ben hozták létre Szucsáva közelében. 1743-ban alapozták meg Manolea nevű településüket, amely később apáca- és szerzeteskolostorával a raszkolnyikok egyik egyházi központja lett. A XVIII. században Dobrudzsában is több faluközösséget hoztak létre, köztük Slava Rusát, amely kolostoraival szintén a régi rítusú egyház központjává vált. Új hazájukban a lipovánok szabadon ápolhatták vallásukat, ám kiszakadván az orosz közegből, kiejtésük, nyelvtanuk eltávolodott az általános orosz nyelvtől, szókincsük pedig idegen eredetű szavakkal keveredett. Ezért van az, hogy azok a lipovánok, akik nem tanulták iskolában az orosz nyelvet, nehezen komunikálnak anyanemzetükkel. A ma élő lipovánok szorgalmukról és munkabírásukról híresek. Jelentős az értelmiségi rétegük. A román tudományosság több jeles képviselője lipován származású, kóziuK ivari tzvseev, a temesvári egyetem dékánja. Andrei Echim személyében parlamenti képviselőjük is van, bár számarányukhoz képest megfelelő kampány esetén képesek lettek volna több képviselőt is bejuttatni a parlamentbe. A világháborút követő években a legrafináltabb módszerekkel igyekeztek beolvasztani őket is az „egységes román nemzetbe“. A megfélemlítések még most is éreztetik hatásukat. Sokan nem merik vállalni identitásukat. Választási kudarcukat részben az a felhívás okozta, amelyben egyházuk felszólítja a híveket, hogy tartózkodjanak a politizálástól. Echim képviselő elemzéséből kiderül, hogy a romániai lipován oroszok alig 15 százaléka szavazott saját képviselőire. A szavazók többsége „fehéren“ adta le a választási ívet, vagy a Nemzeti Megmentési Frontra szavazott. A lipován közösség vezetői ezúttal komoly jelzést kaptak az elnemzetietlenítés előrehaladott állapotáról. A választás a nemzetiségek összetartásának, öntudatának és identitástudatának komoly tesztje volt. A helyi nomenklatúra a legrafináltabb módszerekkel igyekezett dezinformálni és bomlasztani az etnikai csoportokat. 1990. január 14-én egy 8 tagú kezdeményező bizottság felhívást tett közzé, amelyben felszólították az ország lipován származású polgárait, hogy hozzák létre a Romániai Lipován Oroszok Közösségét. 1990. április 8-án a szövetség alakuló konferenciáján részt vett a Szovjetunió nagykövete is. A szövetség vezetői intenzív munkát fejtenek ki a nemzeti identitástudat és a kulturális felemelkedés terén. Bizakodva néznek a közelgő helyhatósági választások elé. Az anyaországból érkező könyvek, folyóiratok és más adományok segítik a lipován értelmiségiek munkáját. Előrelépések történtek a lipován fiatalok oroszországi egyetemi képzése terén is. Kétnyelvű lapjuk, a Zori színvonalas cikkekkel szolgálja a közösség politikai és kulturális erőfeszítéseit. A Zori hajnalt jelent. Az új Európa a nemzeti kisebbségek hajnalát is jelenti? BALÁZS F. ATTILA Könözsi István felvétele A rómaiak előszeretettel építettek diadalíveket győzelmeik emlékére Égtájakat keresve
