Szabad Újság, 1991. szeptember (1. évfolyam, 165-189. szám)
1991-09-30 / 189. szám
1991. szeptember 30. 5 Szabad ÚJSÁG Magángazdálkodó a tanyán Együtt a sorban Munkára várók és munkakerülők Őszintén megvallom, nem néztem utána, de úgy vélem, ebben az országban a legkisebb település Bodóháza. Mindössze három állandó lakosa van! Igaz az is, hogy azért - elsősorban ősztől tavaszig - még néhányan eljönnek ide hétvégi házukba, de ez minden. Most persze azt hihetné az ember, hogy az egy amolyan isten háta mögötti hely, ahol a madár se jár, pedig dehogy: az 503- as főút forgalma itt dübörög a tőszomszédságban. A tanya közigazgatásilag Szenckirályfa (Galántai járás) része, de sokkal inkább tartozhatna Zonctoronyhoz, amely már a Pozsony-vidéki járás egyik községe. Hát igen, azok a bizonyos vonalak... Még ’89-ben döntött Az udvart tágas, régi épületek veszik körül. Amott egy pajta, hátrább mezőgazdasági gépek, néhány közülük akár múzeumba is beillene. Az istállók már málladoznak, és az ólakon is látszik, hogy nem tegnap ácsolták őket. Fényes nappal is eléggé bátortalanul indulok el az udvar mélyébe. Még szerencse, hogy a hatalmas fekete német juhász óriási ketrecbe van zárva: onnan dühöng vadul az idegenre. „El kell őt zárni, mert a törvény tiltja a kutyával való védekezést is“ - lep meg a pajta hátulsó részéből egy hang. Mint azonnal kiderült, a gazda, Skalsky Igor szólt hozzám. „Nem mintha most magára akartam volna uszítani, de járnak erre mindenféle emberek. Éjszakára gyakran maradok itt egyedül, ezen a kihalt tanyán, ebben az óriási házban. S ha netán valaki rám támadna, a kutyát sem „vethetném be“, mert - mint felvilágosítottak - ez ugyanannyi, mint ha fegyvert használnék. Szó, ami szó, azt is kérvényeztem már: eddig azonban hiába. Pedig soha nem voltam büntetve, és azt is kihangsúlyoztam a kérvényben, hogy a fegyver a személyem és a vagyonom védelméhez szükséges.“ Skalsky Igor ugyanis magánvállalkozó, pontosabban - magángazdálkodó. Azon kevesek közé tartozik - egyelőre -, akik úgy döntöttek, hogy ebből próbálnak megélni. Apjával és testvérével közösen mintegy húsz hektárnyi földterületen gazdálkodnak. „ Ezerkilencszáznyolcvankilenc november tizenhetedikét követően a szó szoros értelmében, azonnal beadtuk földigénylési kérelmünket. Az akkori Szenckirályfai Egységes Földműves-szövetkezetben mindent szépen el is könyveltek, a földet mégis csupán tavaly nyár végén, az aratás befejeztekor kaptuk vissza. Ekkor pedig már elég késő volt ahhoz, hogy komolyabb tervezésbe fogjunk. Mondhatni, klasszikus módon vetettünk búzát meg árpát, továbbá kukoricát is. A gabona így elsőre 5-5,5 tonnát hozott hektáronként, de hozzá kell tennem valamit: úgy, hogy szinte egyáltalán nem öntöztünk. Pedig van öt darab sávos öntözőberendezésünk. E téren azonban a szomszédos szövetkezettől függünk: mindig arra várunk, mikor nyitják ki a csapokat a mi számunkra is. Tavaly pedig ez valahogy nem jött össze.. „Sok mindent ígértek...“ „Mielőtt belefogtunk, mi is hallottunk róla eleget, hogy a kormány mennyire támogatni fogja a magángazdálkodókat. Nos, csupán egy éve gazdálkodunk önállóan, de már tapasztaltuk, hogy ezek jórészt csak ígéretek. Például azért vásároltunk meg két elhasználódott gabonabetakarító gépet, mert óriási gondok vannak az alkatrész-beszerzé*el, és segítségre nemigen számíthatunk sehonnan. Eléggé ismerem a helyzetet, mivel négy évig a szövetkezetben dolgoztam, mint gépesítő. Még szerencse, hogy legalább az 50 százalékos támogatást jóváhagyták a magánvállalkozók számára. Vagy itt van egy másik dolog: a védelmünk. Egy alkalommal rajtakaptunk hat „látogatót“, hogy éjfél után kettőkor szedik a krumplinkat. „Komplett“ felszerelkezve, kerékpárokkal, kézikocsikkal jöttek. A bicikliket azonnal leblokkoltuk, miközben gazdáik a közeli kukoricásba menekültek. Egy kissé rájuk ijesztettünk, s rögvest elő is bújtak: tizen-' éves srácok voltak. Az ügyet természetesen jelentettük a rendőrségnek. A diószegiek - mert hivatalosan oda tartozunk - egyáltalán nem reagáltak a bejelentésre, hívtuk tehát Galántát. Onnan pedig azt a választ kaptuk, hogy nekik semmi közük az egészhez, mivel ebben Diószeg az illetékes. Szóval ilyesmi azért a szövetkezetekkel nem igen fordult) elő. Talán az ilyen hozzáállásnak is köszönhetjük, hogy a negyven árnyi burgonyánk termésének majdnem az egynegyedét ellopták...“ Jövőre: bővíteni, korszerűsíteni és - folytatni! Számos kisebb-nagyobb boszszúság és csalódás érte már tehát a bodóházai „gazdát“ is. Ennek ellenére nem csügged: jövőre még nagyobb területen szeretne gazdálkodni, természetszerűleg több géppel. Ha... ..... ha az ügyek egy kissé rendeződnek, s az állam nem fog visszaélni a magánvállalkozók igyekezetével. Mert itt van például az adóztatás. Az egyik földdarabon 2700 korona hektáronként, aztán átlépünk egy barázdát, és ott „csak“ 1600 korona. A tavaszi indulás igencsak .biztató' volt: még sehol egy korona haszon, sőt mi több, az őszi munkálatok során rengeteg kiadás - és jön a csekk: 55 ezer korona földadót kell befizetnünk. Tessék elképzelni, úgy rajtolni! No de azért nem adjuk fel. Az előnyünk megvan a mezőgazdasági nagyüzemekkel szemben, hogy rugalmasabbak lehetünk-vagyunk. Nem kell annyira előre terveznünk, a kereslethez is jobban igazodhatunk. Olyasmire sem hagyjuk magunkat rákényszeríteni, mint amit nemrég próbáltak. A borsó kilójáért 15 koronát kínált a felvásárló, holott harmincötért értékesítette (volna). Ilyen aztán nálunk nincs, inkább jómagam megyek ki az áruval a piacra! A gépparkunk egyelőre megfelelő: három traktorunk, egy kombájnunk, továbbá ekénk, vetőgépünk, kaszálógépünk van. Persze, azért szeretnénk bővíteni: nagyon jól jönne például egy Horal típusú szalmabetakarító, vagy egy fordulékonyabb kistraktor, amellyel könnyen lehet mozogni nemcsak a mezőn, hanem a gazdasági udvarban is. Szó, ami szó, csalódtam azonban, miután körülnéztem a brünni kiállításon; ismét azt tapasztaltam ugyanis, hogy a gyártók még mindig nem gondolnak kellőképpen a kistermelőkre. Van egy más példa: a növényvédő szereket is jobbára csak nagyobb csomagolásban árusítják, nem kapható mondjuk vetőmag stb. De visszatérve a brünni vásárhoz, láttam ott olyasmit is, aminek igen megörüljem: a Martini Nehézgépipari Művek és az olasz Fiat cég közös fejlesztésű kistraktorát. Minden bizonnyal sok kistermelő felfigyelt rá. Szóval ilyesmiből kellene nagyobb választék a magángazdálkodók részére is." xxx A hatalmas udvarra egy traktor dübörög be. Meghozták a vetőmagnak való gabonát, a jövő évi termés alapját. Skalskyék tehát folytatják... Legalábbis addig, amíg újabb megfontolatlan intézkedésekkel nem veszik el teljesen a hozzájuk hasonlók kedvét. SUSLA BÉLA A munkaképes lakosság számát tekintve a Rimaszombati járás teljesen átlagosnak nevezhető. Ha viszont az állástalanok arányát vesszük szemügyre, bizony másképp alakul a táblázat. A Szlovákiai Statisztikai Hivatal kimutatása szerint a járás a nyár elejéig nemcsak egyszerűen az első volt, hanem utcahossznyi előnnyel vezette e nem .éppen dicsőséges listát. A közhasznú munkák bevezetése után ugyan némileg megváltozott a helyzet: igaz, olyan irányban, hogy a valóság - vagyis a munkanélküliek aránya - egyre inkább eltér az írásos kimutatásoktól. Hogy miért, arra Zuzana Tokárová, a Rimaszombati Munkaügyi Hivatal igazgatónője adta meg a választ.- Az elmúlt hetekben papíron négy járás - a Öadcai, a Bártfai, a Kassa-vidéki és a Nyitrai - is megelőzött bennünket, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen gyors ütemben bővültek volna a járásunkban a munkalehetőségek. Egyszerűen arról van szó, hogy nem minden munkanélkülinek folyósítunk már segélyt. Az igaz, hogy a közhasznú munkákkal átmenetileg több munkanélküli helyzetén segítettünk, de számunkra is tanulságos volt ennek a bevezetése. Rájöttünk arra, hogy a munkanélküliek egy csoportja nem a munkából, hanem a segélyből akar megélni. Kerüli a munkát s nem keresi. A legkirívóbb példa erre a naprágyi eset, ahol egyetlen munkanélküli sem fogadta el a helyi polgármester által felkínált munkát. A járás más falvaiban is tudnának a polgármesterek nagyobb számban foglalkoztatni állástalanokat. Egy szó mint száz: tapasztalataim arra engednek következtetni, hogy szép számmal vannak közöttük, akik egyszerűen nem akarnak dolgozni. (Az igazgatónő szavait jómagam is alá tudom támasztani egy másik esettel: A nyár végén Rimaszombatban száz személynek nyílt munkalehetőség. A munkaügyi hivatal, számolva azzal, hogy lesznek, akik nem vállalják a felajánlott munkát, száztíz személyt hívott be. Közülük a kitűzött napon harmincan(!) jelentek meg, ebből csupán kilencen(ü) fogadták el az .ajánlatot. A többiek, egészségi állapótukra, családi helyzetükre-tehát nem a szakképzettségükre - hivatkozva elutasították. Ám a csattanó csak most jön: ázóta már az említett kilenc közül sem dolgozik senki...)- Mi munkaügyi hivatal vagyunk, és nem szociális intézmény - folytatja az igazgatónő. - Ennek ellenére belátjuk, ha valakinek pl. egészségügyi problémái vannak. Beteg ember nem kötelezhető munkára, de a betegség megállapítása az orvosokra tartozikT és nem ránk. A segély további folyósítását természetesen ilyen esetekben is leállítjuk, és azt tanácsoljuk nekik, hogy panaszaikkal forduljanak oda, ahová kell. Októbertől a spekulánsokra is jobban odafigyelünk majd, úgyhogy reméljük, már csak azok jönnek ide, akik valóban munkát keresnek, nemcsak a segélyre várnak. Csak egyetérteni tudok az igazgatónővel, hiszen a spekulációnak valamikor és valahogy elejét kell venni, ezen a téren is. Ha a munkakerülők és a munkát keresők ugyanabban a sorban várakoznak a munkaügyi hivatalok ajtaja előtt, az bizony az utóbbiaknak nyomasztó érzés lehet. FARKAS OTTÓ (írass Gyula illusztrációs felvétele) Kétperces Kocsmaszociológia Egyre több széthullófélben tévő emberrel találkozom. Ajkuk lebiggyedt, szemük zavaros, járásuk bizonytalan; testtartásuk hanyag, fegyelmezetlen. Nem sietnek - talán nincs is nekik hová csak toporognak vagy bóklásznak az utcákon az egyik kocsmától a másikig, esetleg naphosszat ücsörögnek a ragacsos asztalok mellett. Hangjuk színtelen, vagy ellenkezőleg, agresszíven csattanó. Többnyire politizálnak, olykor rekedtes hangon énekelnek, de olyanok is vannak közöttük, akiknek még a világformáló események hallatán sem mozdul meg a füle botja. Legfeljebb dünnyögnek magukban valamit. Ezek az emberek gyökértelenekké váltak a gyorsan változó idő sodtában, vagy talán inkább őket hagyta el a termő-tápláló talaj. Az egyik falusi „dühöngőben“ borszagtól nehéz a levegő. Ott ülnek vagy tucatnyian; fél füllel hallgatom őket. Mindenféléről beszélgetnek, mondják a magukét - többnyire maguknak. Szavaik egyre kevésbé jutnak el az értelmemig, mert üresek, semmitmondóak; egyszerre azonban önkéntelenül felkapom a fejem, mert az egyikük ezt mondja a pohara mögül: „Még a kocsmában sincs hitel, nem lehet fűt-fát ígérgetni, mert a főnök gondoskodik róla, hogy behajtsa ami neki jár. Aki csak ígérget, de esze ágában sincs betartani, azt előbb-utóbb kidobja, nincs mese!“ Néhányan talán magukra ismernek... (ki) (Illusztrációs fotó: -ss)
