Szabad Földműves Újság, 1991. március (1. évfolyam, 11-36. szám)
1991-03-09 / 18. szám
4 I ( ÚJSÁG )1 1991. március 9.-------------------------------------------------------------------------------------\ IRODALOM • MŰVÉSZET Kányádi Sándor Indián ének vannak vidékek ahol az ének kiment szokásból ha van is élet azt hihetnétek mindenki gyászol pedig csak védett helyen az ének valahol mélyen szunnyad a lélek legjobban féltett gyönge csücskében vannak vidékek ahol a népek csöndben az ágak jelekkel élnek beszélni félnek viharra várnak (1982) Elöhang vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengetö hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörtén is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül (1982) Viseltes szókkal vannak vidékek ahol a szerelem akár a harmat az árnyékos helyen tavasztól őszig őrizgeti magát szerény hasonlat de illik rám s terád félszeg is mint az iménti asszonánc de időt-jelző mint arcunkon a ránc vannak vidékek ahová nehezen vagy el sem ér a környezetvédelem kimossák sóid kasza is fenyeget csupán a harmat táplálja gyökered tisztások széle északos vízmosás ha annak vennéd hát legyen vallomás vannak vidékek ahol csak úgy lehet megmaradnunk ha kezemben a kezed és a viseltes szónak is hamva van ha félárnyékban s ha nem is boldogan száríthat szél és süthet hevet a nap míg a harmatból egy csöppnyi megmarad (1982) Kenyérmadár Kányádi Sándor költészete rendkívül sokoldalúan és nagy erővel térképezi föl a nemzeti -nemzetiségi érzésnek, tudatnak a személyiség mélyebb régióiban meglevő hajszálgyökereit, az elemi erejű kötődést a szülőföldhöz, anyanyelvhez, nemzeti kultúrához, hagyományokhoz, a közösségi megmaradás biztosítékaihoz. Nem vallomásokat írt a szülőföldhöz vagy a néphez, hanem megfigyeli magán és másokon ennek a kötődésnek a szálait és erejét. A nemzeti-nemzetiségi tudat és létezés elemi emberi szükséglete, igénye éppúgy evidencia ebben a lírában, mint veszélyeztetettségének tudata. Kányádi Sándor és Sütő András világképének ez a legfontosabb közös vonása. A közösség fennmaradása legfontosabb biztosítékának az anyanyelvet tudják: „Egyetlen megmaradt uszonyunk“ - mondja Sütő, „egyetlen botunk, fegyverünk az anyanyelv“ - írja Kányádi. Költői eszközeit nagy biztonsággal szervezi meg a félelem kifejezésére, és a személyiség integritásának foggal-körömmel védésére. Versalakzatai rendkívül színes képet mutatnak, aligha lehet két-három fő típust kiemelni közülük. „Kányádi minden sorával vigaszt nyújt. Mert van idő, mikor nincs jobb vigasz a nyugtalanításnál. A szunnyatagságra hajlamos tudat fölzaklatásánál“ - mondja róla Sütő András. Kányádi Sándor a legnépszerűbb romániai magyar költő. Rendkívüli tömeghatásának titka a közéletivé avatott személyesség mellett a hagyomány és újítás harmóniájának megtalálása. Sokszínű költészetében a metaforikus és a tárgyias-szemléletes kifejezésmódot a modern ember intellektuális és érzelmi zaklatottságának, megrendülésének kifejezésében példaszerű közösségi etikával társítja. Gyermekverseivel és meséivel az újabb és újabb nemzedékeket neveli közösségi igényességre, erkölcsre, nemzeti önismeretre. Felhúrozott lantjával Kányádi Sándor ott volt, ott van a legkisebb falu legkisebb iskolájában is. Egyszer megkérdezett egy kisdiákot: Tudod-e, fiacskám, mi a vers? - A vers az, amit mondani kell - jött a válasz. Akkora lehettem, mint ti, lehet, hogy még kisebb is valamivel. Nemrégiben töltöttem volt a hetedik esztendőmet, amikor egy szép szeptemberi, nem is reggelen, de hajnalon azzal költött édesapám, nevemen szólítva:- Fogjunk bé! - Ami azt jelentette, hogy a lovak már be is vannak fogva a szekérbe, s hogy megyünk valahova. De nem az iskolába, annyi bizonyos. Az öltözéssel hamar megvoltam. Majdnem olyan hamar, mint a juhászember, aki fölül a már kialudt tűz mellől, szeméből a feje tetejére taszítja a kalapját, nyúl a botjáért, s azzal már föl is van öltözve. Bebújtam én is a nadrágba, hátamra öltöttem a posztóméi lénykét, feltettem a kicsi zöld kalapomat, s már indulhattunk is. A mosdást majd később ejtettem meg, reggeli előtt, kint az erdőn, egy jókedvű forrás mellett. De akkor aztán alaposan. Ki az inget a nyakból, és paskoltam magam a kacagó forrás vizéből. Attól ébredtem csak föl igazán, mert addig, ha le is vágtunk egy szekérre való fát, mintha csak álmomban húztam volna a fűrészt. A szemem mindegyre le akart koppanni. Le is toppant volna, ha apám nem tart szóval, s a térdem alá gyúrt gyertyánfacsemeték nem akartak volna mindegyre az arcomba sújtani, amiért zsarnok módjára magam alá kényszerítettem őket. Az egyiknek sikerült is akkorát suhintani az orromra, hogy mogyorónyi kakas nőtt a nyomában. De föl igazán még attól sem ébredtem. Csak a mosdástól. Az a kakas már rég elmúlt, de felnőtt fejjel sem felejtem a gyertyánfavessző tanítását. A képébe sújtok annak, aki a térde alá akarna kényszeríteni. Mosdás után nekiláttunk a tarisznyának. Volt abban a kenyér, szalonna, hagyma mellett egy még majdnem meleg kis madár is. Kenyérmadár, amit indulás előtt vett ki a kemencéből s dugott a tarisznyába édesanyám. Minden kenyérsütéskor sütött nekem a vakarákból (a dagasztóteknőről levakart tésztából) egy igazi madár formájú kis kenyeret. Akkorácskát, mint az öklöm. És én azt nagyon szerettem. Annyira szerettem, hogy meg sem ettem a reggelinél. Betettem a zsebembe, mint valami fészekbe, hadd tartsa a melegét, s engem is melengessen. Igazi szép szeptember volt, olyan kék éggel, amilyennek csak a gyermek láthatja egy gyönyörű tisztásról, s olyan messze a falutól, hogy a harangszó is csak pihenőkkel ér el odáig. De akkor tisztán hallatszott a reggeli harangszó is, s mintha beszélgetett volna legeltető lovaink csengettyűjével. Apám szótlanul rágyújtott. Én meg arra gondoltam, most mennek a többiek iskolába. Reggeli után vígabban ment a munka. Harsogott a fűrész, hogy visszhangzott tőle a völgy. Túl voltunk már jól az ebéden s a délutáni szundításon. A szekér is megrakva, a többi fa megkészítve a holnapi fordulóhoz, amit már apám egyedül is hazahozhat. Még valami kicsi sarjút, a hegyi nyár sovány ajándékát gereblyézgettük boglyába a bök-Vannak vidékek vannak vidékek ahol a fölösleges kutya- s macskakölyköket vízbe ölik vagy elevenen eltemetik de mielőtt még a szemük kinyílt volna de mielőtt még a szemük kinyílt volna (1974) rak alól, amikor valósággal feldördült az eladdig békésen csöngő csengő. Horkantak a lovak a szomszéd tisztáson. Dongott a föld. A csengettyű, mint a félrevert harang, egyre kétségbeesetten s egyre távolabbról szólt. Aztán hatalmas csönd lett.- Nézz a lovak után! - vette ki apám a gereblyét a kezemből. Mentem készséggel, amerre a csengettyű s a dobogás elenyészett. Apám még utánam kiáltott, hogy igyekezzem s itassak meg a vályúnál, ha nincsenek kimelegedve. Mentem, s ahogy beértem a sűrűbe, egy kicsit visszanéztem: a nap mintha a szemem láttára lépett volna egyet lefelé a láthatár irányába. A nyírfák meg elkezdtek borzongani. Az avar mind hidegebb lett a talpam alatt. Már az utolsó tisztást is elhagytam. A lovaknak se híre, se hamva. De előttem állt egy ismeretlen nagy erdő. Keskeny szekérút csalogatott bennem, hátborzongatóan mindig-nyirkos keréknyomokkal. Lónyomot, frisset, nem láttam ugyan, de hirtelen mintha a csengettyű hangja remegett volna ki az erdőből. Benyúltam a zsebembe, megtapogattam a már alig langyos kenyérmadarat. S ettől akkora bátorságra kaptam, hogy elindultam az erdőbe. Loptam magam fától fáig. Meg-megálltam, füleltem. Kányádi Sándor a Hargita megyei Nagygalambfalván született 1929. május 10-én. A Napsugár című gyermeklap munkatársa volt. Kolozsvárott él. Jelentős müvei: Virágzik a cseresznyefa, Fától fáig, Szürkület, Fekete-piros versek (verseskötetek); Három bárány, Kenyérmadár, Tavaszi tarisznya (gyermekversek); Virágon vett vitéz (elbeszélések). Egy kis madárka ül vala - fordítások az erdélyi szász népköltészetből. ,Ayf/• v S: A napokban szerkesztőségünk vendége volt Kányádi Sándor. Ez alkalomból vetette papírra ezeket a sorokat.