Szabad Földműves Újság, 1991. március (1. évfolyam, 11-36. szám)
1991-03-09 / 18. szám
1991. március 9. í ( újság ) I nem hallottam, majd újra mintha hallottam volna a csengetytyűt. Fogyott mögöttem a tisztás s igen a világosság is. Aztán egyszer csak elfogyott az út is a talpam alól. Nem is tudom már,, hogyan kerültem vissza a fával rakott szekérig, ahol már nem találtam mást, csak a holdat. Ott ült egy nyárfa tetején. Mosolygott szelíden, amitől egy kicsit magamhoz tértem. De a nyárfa egyszer csak kihagyott a hold alól, mintha le akarná ejteni. Ettől nagyon megijedtem. Elkezdtem pityeregni. De a hold mintha megsajnált volna, visszaült a nyárfa tetejére, s ott is maradt, míg könnyeimmel együtt a kenyérmadárkát is morzsánként meg nem ettem. Na - gondoltam -, ha már ilyen jól megvacsoráztam, legjobb lesz, ha lefekszem. De hová? Nem messze tőlem, ahol ültem, ott volt a nyári szálláshely. Rágyújtottam egy nótára, hogy nagyobb legyen a bátorságom, s amilyen gyorsan csak tudtam, odanótáztam a kalyiba helyére. De ott bizony csak egy hideg tűzhely fogadott, esőverte hamuval, holtszenekkel. Ilyen helyen sok a kullancs - jutott eszembe itt nem lesz jó. Újabb nótába kezdtem, s a szekér felé vettem az irányt. Befeküdtem alája. De ha farkas talál jönni? Fölnótáztam magam a szekér tetejére. Nagyon kényelmetlen fekvés esett a hasábfákon. És ha a farkas keresne a szekér alatt, s nem talál, lesz annyi esze, hogy felnézzen a szekér tetejére is! Úgy látszik ezt már a hold is megsokallta, mert a nyárfáról belépett egy vékonyka felhőbe. Ha ő a felhőbe, én a boglyába. Ott lesz a legkényelmesebb. Kikerestem a leghoszszabb nótát, amelyik elszólgálna a boglyáig. És nekivágtam a kőhajtásnyi útnak, még félig sem énekeltem a hosszú nótát, már ott vackolódtam a boglya tövében. De mi lesz, ha jön a farkas, s mint a kutyák szokták, egyik hátsó lábát fölemelintve, levizeli az én mezítlábos lábamat? Elkezdtem ásni magam a boglyába. Be is ástam, hogy még az orrom se látszott ki. Arra ébredtem, hogy valaki a nevemet kiáltja. Kiperdültem a boglyából, s hát édesanyám áll ott a már holdtalan éjszakában kezében egy lámpással.- Csakhogy megtaláltalak! - Ölbe kapott, s úgy hozott egy darabig hazafelé. Megtudtam, hogy a lovak úgy megijedtek valamitől, hogy hazáig meg sem álltak. Édesapám keresett engem egy darabig, aztán gondolta, biztosan hazamentem, s ő is hazament. „Nagyfiú már, nem eszik meg a farkasok!“ De az édesanyám ettől nem nyugodott meg. Keresésemre indult. És vitt, fogta a kezemet az ő kenyérmadármeleg kezében. Másnap én voltam az iskola hőse. Nagyon büszke voltam az orromon kunkorodó kakasra. Máig is úgy tudják, hogy a farkassal vívott küzdelemben szereztem volt. Rtwmi öotp ngt* Mißt' öoitmtipatómöiín ii)un< infmeawiKBÖ». A kiállítás az építészet és a népi kultúra tárgyi emlékein kívül bemutatja a 19. és 20. századi magyarosítási politika alakulását és a német népcsoport erőfeszítéseit, hogy nyelvét és identitását megőrizze. A demográfiai, gazdasági, kulturális valamint politikai fejlődésen túl megismertet a németek Dél-kelet-Európából való visszavándorlásával, elüldöztetésével, menekülésével, valamint Baden-Württembergben való le-Sváb telepesek a Duna mentén Városról városra vándorol Magyarországon a Baden-Württemberg tartomány belügyminisztériuma által létrehozott kiállítás, amely a tartomány németségének a történelmét tekinti át Nagy Károlytól egészen napjainkig. Tágabb értelmezésben a délkeleteurópai német települések kialakulását dolgozta fel dr. Harald Zimmermann professzor és dr. Immo Eberl magántanár, a tübingeni egyetem munkatársai. A kiállítás középpontjában a Duna menti svábok története áll, a Bácskába, Bánátba, a Szerémségbe, Szlavóniába és Szatmárba való betelepülés, amely a 17-18. században folyt le: a Habsburg uralkodóház, a magyar fónemesség és papság toborozta a telepeseket, akik aztán gyarapították és fejlesztették a városi polgárságot, a kézműves réteget, s a növénytermesztő, állattenyésztő és bortermelő falusi parasztságot. Persze területünkre már jóval korábban, a 13-14. században érkeztek német telepesek, sót eljutottak Dél-Oroszországba is... telepedésével és integrációjával is, szomorú bizonyságát adva annak, hogy a diktatórikus hatalmak hányszor visszaéltek az erejükkel s nyomorgatták a kisebbségben élő embereket, éltek bár azok Európa bármelyik országában. A kiállítás szervezőit senki sem vádolta meg nacionalizmussal, szeparatizmussal vagy más „divatos bűnnel“; a látogatók örömmel fogadták az új információkat, s hogy betekintést nyerhettek egy nép, népcsoport történelmébe. Vajon nálunk milyen fogadtatásra találna egy olyan kiállítás, amely a deportálást, a kitelepítést is a többségi nemzet elé tárná, szembenézésre kényszerítve őket? Mert bizony történelmünknek ezekkel a tényeivel vajmi kevesen találkozhattak a hallgatás és elhallgatás évei alatt. S mi magunk is csak hézagosán ismerjük saját múltunkat... A délkelet-európai német telepesség történetét bemutató vándorkiállítás jelenleg a Győri Kisfaludy Színház előcsarnokában várja a látogatókat. - r -Egy szobor története Verebélynek, a Zsitva-völgye metropolisának van néhány szép köztéri szobra. A legrégibb és a legértékesebb Nepomuki Szent Jánosé, amely a városka „főutcáján“ áll, majdnem szemben a Pethő házzal (Örkény István nagyszüleinek háza volt ez). Itt található ma a városka gyógyszertára. Joggal kérdezhetnénk, vajon mit keres Nepomuki Szent János szobra Verebében, hiszen a cseh nemzet valláskultúrájához tartozik legalább annyira, mint Húsz János mítosza. Nepomuki Szent János egy Welflin nevű polgári család fia volt. 1320-ban született, később híres prágai egyházi szónok és kanonok lett. A székesegyházban működött és Johanna cseh királyné gyóntatóatyai tisztségét is ellátta. A féltékeny Vencel király meg akarta tudni feleségének gyónási titkait, ámde hiába, mert a gyóntatóatya nem volt hajlandó kiadni királynéját. Erre a féltékeny és elvakult király kétszer is börtönbe záratta, mígnem 1383. március 21-én Prága egyik hídjáról a Moldva folyóba taszíttatta, így aztán a gyónási titkot az atya magával vitte a halálba. Tiszta lelkének legendáját a nép örökre megőrizte. Később, 1720-ban, III. Ince pápa szigorú vizsgálatot rendelt el Nepomuki Szent János ügyében, melynek során kiderült, hogy a „szent“ tiszteletének híre már évszázadokkal korábban eljutott Rómába is. Néhány esztendő múltán, 1729-ben, XIII. Benedek pápa Nepomuki Jánost szentté nyilvánította. A „gyónási titok“ vértanújaként tisztelték és szobrait hidakon állították fel. A prágai Károly-hídon sétáló turisták közül sokan úgy tudják, hogy a szentet éppen a Károly-hídról taszították a Moldva habjai közé, ezért az itt felállított szobra a legismertebb. Am a történészek körében mind a mai napig vita folyik a „gyónási titkot“ őrzó szent személyéről. Sőt vannak, akik azt vallják, hogy Nepomuki Szent János személye nem azonos a Moldvába vetett érseki helytartóéval... Ám ezúttal Nepomuki Szent János verebélyi szobráról van szó, amelyet 1760-ban állíttattak. Eredetileg a Zsitva utcában állt és nyilván a közeli Zsitva folyó hídfője előtt őrködött. De hogyan került mégis Verebélyre? A titok nyitja kézenfekvő: a törökök, majd a labancok által porrá zúzott Verebélyt a 18. század vége felé kezdték újra benépesíteni. Az új telepesek - Fojtíkok, Trubínik, Vojtekok, Matuákák - cseh és morva vidékekről érkeztek szép számban. Nyilván magukkal hozták népi és vallási szokásaikat, így védőszentjeik sem hiányozhattak. így került Verebélyre Nepomuki Szent János szobra. A szobrot 1933-ban az akkori polgármester, Stefan Klinec restauráltatta és állíttatta jelenlegi helyére. Számunkra kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Zsitva-völgye népei, nemzetiségi összetételük sokrétűsége ellenére is, mindig tiszteletben tartották egymás kultúráját, vallási hagyományait és nemzeti hovatartozását.-yd-Gorillák a ködben A helyszín Afrika egyik csodálatos vidéke. Dián Fossey az itt élő gorillákról gyűjti az ismereteit. Ez a munka rengeteg időt, türelmet és odaadást igényel, naponta újabb és újabb ismeretek megszerzését és az összes ezzel járó váratlan helyzetre való felkészülést. Az amerikai film megtörtént eseményeket dolgoz fel, Dián Fossey kutatónő munkájának és életének leglényegesebb szakaszát tárja a nézők elé. Fossey egyike azoknak az amatőr kutatóknak, akik életük java részét a gorillák megismerésére és megmentésére áldozták. A National Geographie megbízásából utazik Amerikából Afrikába, „csak“ azért, hogy megszámlálja a pusztulófélben levő állatokat. Feladatán kívül azonban jóval többet ér él: a gorillák barátjává válik. Megtanul alkalmazkodni, „majomul“ viselkedni: röfögni, ugatni és más, érzelmeket kifejező hangokat adni. Időnként a mellkasát is döngeti és rituálisan vakarózik. A bizalmatlan gorillák végül elfogadják a jelenlétét. A gorillák szokásait sikerül megértenie, ám az emberek kiismerhetetlenek. A pénzre ácsingózó orwadászok és gorillakereske- - dók megelégelik Fossey „hőstetteit“, és hosszadalmas munkájának katasztrofális mészárlással vetnek véget, amelynek a kutatónő is áldozatul esik. Pénzzé tesszük a tárgyakat, az embereket - miért hagynánk ki éppen az állatokat? E filmalkotás „eszközként szolgál más élőlények megértéséhez. Gondolkodni, szeretni tanít, szabadságszeretetre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzátartozó jelenségek megfigyeléséhez.“ S tudatosíttatja velünk: minden élőlénynek joga van az életre. ZALABA ZSUZSA
