Szabad Szó - Libre Palabra, 1946 (2. évfolyam, 13-25. szám)
1946-02-15 / 15. szám
Szabad Sz'é 13 Kollár Béla: Beszéljünk másról... Igen tisztelt Szerkesztő Uram! őn felkért arra, hogy Írjak n. b. lapjába. A témaválasztás szabad, de keserű mosollyal megjegyezte, hogy az olvasók friss, Üdítő, szórakoztató olvasmányt sürgetnek, ami távolesik politikától, hitlerizmustól. nyomortól. Amennyire tőlem telik, igyekszem eleget tenni az olvasók óhajának. Lojziról fogok írni. Mert Lojzinál, — mint témánál, — nehezen találhatnék üdítőbbet és szórakoztatóbbat. Tehát: Lojzi 43 éves volt, amikor legutóbb láttam. Ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a fejét mintegy két méternyi magasságban viselje a talpa felett. Ezt a távolságot hét darab meglepően hosszú és vékony lábbal egy darab ugyancsak meglepően hosszú nyakkal s egy beesett mellkassal töltötte ki. Mellkassá alatt természetesen — gyomorrai és egyébb szokásos alkatrésszel kellőképpen ellátott — hasat is hordott. Ezeket az emésztésre szolgáló alkalmatosságokat azonban "'van ritkán használta, hogy talán el is felejtkezett létezésükről. Mert Lojzi szegény volt s olyan sokat éhezett, hogy talán még a belseni koscentrációstáhorban sem halt volna éhen, mélységes, előzetes gyakorlata révén. Pedig ott, mint tudjuk, az éhenhaltak hulláit ették a még éhen nem haltak. (Oh, bocsánat, csak elszólás volt. tudom, másról kell beszélnem. Majd vigyázok.) Lojzi tehát hosszú volt. szegény és könyvkereskedő. (Ezt még nem mondtam el róla eddig. Épp ezért mondom most.) Bár, ha a pesti rendőrségi bejelentő-lap kérdéseire Őszintén akart volna, megfelelni, a foglalkozás rovatába azt kellett volna Írnia: tolvaj. De az őszinteségnek ilyen határáig természetesen nem ment el. Különösen a rendőrséggel szemben nem. Mivel azonban valami foglalkozásának kell lenni, könyvkereskedőnek vallotta magát. S nem is minden alan nélkül. Lojzi ugyanis kizárólag könyveket lonott. Persze, ez nem valami arisztokratikus “hobby” volt nála, nem is a könyvtárát akarta gyarapítani: eladásra lopott. Tehát kereskedett a könyvekkel. Éppen ezért, nem lopott össze hiibele Balázs módjára mindent, ami a kezeügyébe került. Józan és szolid kereskedő módjára előbb bement mondjuk a Kóhn Béla céghez s megkérdezte, milyen ritka. régi könyvekre lenne szüksége? — Felvette a rendelést, átment vele a Grill Testvérekhez, összelopta a megrendelt árut s pontosan és hiánytalanul leszállította. Igazságérzeti' azonban nem nyugodott bele abba, hogy a Grill Testvéreket csak kár érje, a Kóhn cég meg csak gyarapodjék. Ennélfogva felvett megrendelést a Grill cégtől is. Ezt az árut aztán Kóhnéktól lopta el s az erkölcsi egyensúly helyreállt. Csendesen, nyugodtan éldegélt munkájából. Esze ágában sem volt vagyont gyűjteni. Sőt. Csak akkor lépett ujbói munkába, ha elfogyott az utolsó fillére is. Amellett takarékoskodott. Ágyra járt, olcsón evett, hogy minél tovább tartson a pénze. Féltette a szabadságát. Mert gyakran megesett, hogy rajtakapták munkaközben, a börtönbe került. Akkoriban még aránjlag emberségesen bántak a foglyokkal. Nem heréitek őket, nem oltottak beléjük gyógyithatatan betegségeket, — nem vitték a gázkamrákba s nem temették el elevenen őket. Lojzi életének nívójában nem jelentett csökkenést a börtönélet, mert szabadon sem élt jobban, mint bent. De elvesztette a szabadságát s ezt nem birta. Éppen ezért, valahányszor kikerült a fogházból, egy ideig nem kezdett munkához, hogy a könyvkereskedők elfelejtsék arcát. Ilyenkor népkonyhákon élt, szemétládákból kapart elő evésre alkalmas hulladékot, uccai pádon aludt. Egy ilyen alkalommal találkoztam vele a Körúton, húsz évvel azután, hogy vidéki szülővárosunkban elkerültünk egymás mellől. — Te Béla, nem fizetnél nekem egy kispörköltet? — szólított meg váratlanul, olyan hangon, mintha tiz perccel azelőtt váltunk volna el. — Nagyon éhes vagyok! — Lojzi! — ismertem rá fáradt, sápadt arcán át az egykori fiatal fiúra. — Mi van veled? Ebéd közben elmesélt mindent magáról. S arra kért, hogy most, kényszerű pihenője alatt vegyem magamhoz urasági inasnak. Nem kér fizetést, csak néha valami ennivalót s lakást adjak neki. Pillantnyilag nem volt szükségem urasági inasra. Olcsó albérleti szobámban csak egy ágy volt ugyanis s a mindennapi szegényes menüre is alig jutott. De nem felejtkeztem el arról, hogy Lojzi sokszor ringatott a térdén gyermekkoromban. Tizenöt évvel volt ugyanis idősebb nálam s Édesanyám gyakran hivta át őt, a szomszédaszszony kamasz-fiát. hogy egy kis vajaskenyérért, délről maradt ennivalóért elringasson engem, ha neki magának tul sok volt a dolga. Lojzi tehát nekem olyan száraz-dada félém volt. Nem hagyhattam sorsára. Felajánlottam hát neki szobám egész padlóját, egv takaróval s olcsó menüm felét. Habozás nélkül elfogadta. Háziasszonyom sem emelt kifogást el- j lene, mert Lojzi elvállalta helyette szobánk takarítását. Sok dolga nem volt vele. Megágyazni, letörölgetni, felszedni a padlóra dobott ócska szőnyegeket, kisöpörni a szobát. De Lojzinak ez a munka nem volt egyszerű. Egyetlen ruhája volt ugyanis. Az is régi, kopott, szakadozott, agyonvarrt holmi. Mivel szabóhoz nem vihette, mert nem volt váltóruhája, ö maga varrogatta meg, ha elszakadt. De, mert foltozáshoz nem értett, csak összehúzta a szakadásokat. A ruha ennélfogva — de különösen a nadrág, az ülepénél, — lassan egész szűk lett. így történt azután, hogy valahányszor lehajolt valamiért takarítás közben, nadrágja hátul elszakadt. Ilyenkor mindig azonnal levette s megvarrta. A legközelebbi lehajlásnál azonban ismét elszakadt. A takarítás persze, ily módon, — lehajolni, káromkodni, lehúzni a nadrágot, megvarrni, felvenni — lassan haladt. Végül aztán rájött a helyes megoldásra: még takarítás előtt levette nadrágját s csak takarítás után vette fel ismét, öltözete ilyenkor köldökig érő körül-rojtos zöld ingéből, kopott cipőjéből és lukas zoknijából állott. A zokni és a zöl# ing rojtjai között nem volt semmi. De engem nem zavart. Lassan megszoktam bámulatos tevékenységét s bőre szürke színét. Akkoriban éppen halálosan szerelmes voltam már napok óta. S Manci, a szerelmem, épp ezidőtájt Ígérte meg, hogy meglátogat. De látogatása őrá* jában történetesen dolgom akadt valahol. Lelkére kötöttem hát Lojzinak, — szórakozott figura volt, percekig kellett rázni s tízszer elismételni neki minden szót, — hogy el ne engedje a kislányt, ültesse le, mondja, hogy már rég elmentem, rögtön jövök. Azzal elsiettem. De, amikor hazaértem, Manci nem várt rám. — Mi történt? Nem jött? — Jött, de nem akart maradni. Hiába marasztaltam, elment. Napokon át szaladgáltam utána. Végre egy este elfogtam a Zeneakadémián. — Mért nem várt meg? — támadtam rá. - Ember! - mondja rémült arccal. — A maga lakásán egy őrült van! — örült? — Az hát! Képzelje, becsengetek; egy férfi nyit ajtót. Köldökig érő ing van rajta, azon alul, a cipőjéig semmi. — Tessék befáradni, — mondja kedvesen, — Béla azonnal jön! — Be akarom csapni az ajtót, de nem engedi. Kijön a folyosóra s invitált befelé. Persze, megijedtem s elszaladtam. Hát nem utánam jött: Egész a lépcsőházig szaladt utánam, hogy menjek vissza... Soha többé nem tudtam rávenni, hogy feljöjjön hozzám. Rövidre rá férjhez is ment. Édes kis gödrös arca volt, mindig nevető kék szeme. Boldog, házias feleség lett belőle. 1944-ben gyilkolták meg a németek, férjével s négy éves kisfiával együtt. Lojzi aztán már nem sokáig maradt nálam. Visszatért mesterségéhez. Hosszú időn át nem is láttam. Egy este, váratlanll. egy ötven év körüli emberrel állít be hozzám, — Most egy darabig itt fogok aludni nálad! Kicsit megütődtem ezen a bejelentésen. Lojzi észrevehette ezt, merf magyarázkodásba fogott. — Megtudtam, hogy Radó ur, — a kísérője — az alkalmazottja. Már nem merte egyedül folytatni az “üzletet", hát néhány hónappal ezelőtt, de fix fizetéssel alkalmazta Radó urat, mint eladót. Az áru beszerzését továbbra is Lojzi végezte, de úgy gondolta, kevesebb a veszély, ha nem ö maga viszi eladni
