Szabad Szó - Libre Palabra, 1946 (2. évfolyam, 13-25. szám)
1946-02-15 / 15. szám
14 Szabad SzS Szabadság-ünnepély Az argentínai Vörös Kereszt védelme alatt működő Magyar Segítő Bizottság és a kebelébe tartozó avellanedai, docksudi, ollvosi, valentinalsi aal magyar Egyesületek, a bizottság női osztálya és az összes csoportjai részvételével Március 16-án, (szombaton este) „Március 15-i" szabadságünnepélyt rendez az „Augusteo” Sarmiento 1372 szám alatti helyiségében. Az 1848-49. év magyar szabadságharc nagy emléknapján, — ezen az ünnepségen Argentina magyarsága hitet tesz az Uj Demokratikus Magyarország mellett és kinyilatkoztatja készséget, hogy a felszabadított óhazát romjaiból feltámasztani segíti. A márciusi ünnepély bevételét azonnal Sxájcba utaljuk, ahonnan gyógyszereket küldünk Magyarországba. Pelkérjük az összes argentínai egyesületeket, szervezeteket és intézményeket a Március 15,-e megünnepléséhez való csatlakozásra. Rendezőség. A íöváro3l és környéki magyar egyesülete két kérjük, hogy ezen a napon se székházukban se másutt, ne rendezzenek összejöveteleket, vagy táncmulatságokat. is a könyveket. Egy darabig jól is ment minden, de végül így is tetten érték s lecsukták. Most szabadult a fogházból s egyelőre nem mer dolgozni. Viszont benne van szociális érzék, nem hagyja cserben alkalmazottját. Ha már fizetést nem adhat neki pillanatnyilag, kötelessége legalább lakással ellátni őt ebben a hideg télben. Azért hozta énhozzám. — Mondd neki, hogy itt alhat! — fejezte be előadását. — Mért nem mondod te? — Haragban vagyok vele. Nem beszélünk egymással. Csak a legszükségesebbet. Szó nélkül raktam össze számukra az egyik sarokban a rongyos szőnyegeket. liojzi nagyot nőtt a szememben. Haragban van alkalmazottjával s mégis gondoskodik róla. Ritka jellem. — Kész az ágy, lefekhetnek, — mondtam, amikor a pokrócokat lefedtem egyetlen, többé--kevésbbé nélkülözhető takarómmal. Loizi nem Is kérette magát. Nfihány mozdulat s ismét viszontláttam a rojtos inget s bámulatosan sovány, szürke végtagokat. — Oltsd el a villanyt, — vacogta a Vékony takaró alól, — az a hülye szégyell előtted az alsóruhált! Radó ur csendes, komoly ember lehetett. Bátortalan, zavart mosollyal nézett maga elé. Eloltottam a villanyt s magam is lefeküdtem. Csontig vágott a hideg a szobában. Nem segített a magamra húzott télikabát sem. Azon tűnődtem, hegy nem fognak-e Lojziék megfagyni reggelig a vékony takaró alatt. — Na mi lesz? Fekszel már le? — reccsent meg Lojzi hangja a sarokból. Radó ur felöl diszkrét motoszkálás zaja hallatszott. Vetkőzött. — Jössz már, te rohadék? — süvített fel ismét Lojzi. — Meddig fázzam itt egyedül? A padlón meztelen talpak tompa nesze hallatszott. Radó ur mély, bánatos sóhajjal lefeküdt. Kis csend támadt. — A nyavalya álljon beléd, bújsz már közelebb? Az egész hátam ki van takarva miattad. Tessék hozzám simulni! Újabb motoszkálás, padlóreccsenés; újabb csend. Aztán ismét Lojzi: — A frász törjön ki, hol a lábad? Mindenért külön kell könyörögnöm? Mindjárt kiváglak az uceára...! ...Nem tudom, mi történt Radó úrral. Lojzi meghalt! A nácik ölték meg. Pedig nem is volt zsidó. S ha lopott is, szerényen, szinte tisztességtudóan, — csak azért lopott, mert nem akart éhenhalni. Foglalkozásában ugyanis, — könyvelő volt, — nem tudott elhelyezkedni. Csak az utóbbi időben kezdte nagy tömegekben lopni a könyveket. Hitler “Mein Kampf’-ját s baloldali írók munkáit. A Mein Kampf-ot eltüzelte. A többieket ajándékba osztogatta. Talán ez volt a bűne. Legutóbb itt láttam őt, Buenos Airesben, egy Belsenben felvett híradón. Négy jól öltözött amerikai katona emelte le éppen egy hullahegyröl, hoszszu, szürke végtagjai furcsán, groteszk puhasággal lógtak lefelé. Most nem láttam rajta rojtos, zöld ingét. Meztelen volt. Eisenhower generális is megállt mellette egy pillanatra, arcához szorított zsebkendővel. Rossz szaga lehetett szegénynek. De nem csoda. Életében sem igen kölnizte magát. Tudom, kedves Szerkesztő Ur, kicsit kilengtem ismét. De úgy látom, megoldhatatlan problémára vállalkoztam. Nem igen lehet most háborútól, nyomorúságtól távolálló, szórakoztató cikkekeit irkáin!. Mert például, amig ezt Írtam, az járt a fejemben, hogy Lojzi az egész családomat ismerte. Édesanyámat, aki otthon éhezik most, Budapesten, mert nem tudok rajta segíteni. Apámat is, akit 76 éves korában zártak gázkamrába a németek. A fivérem okos, szőke kisfiát is, akit 12 éves korában szakítottak le anyja kezéről a magyar nácik, 22 nappal Budapest felszabadítása előtt. “Kétezer holttestet néztem át azóta”, — Irta egyik levelében a2 anyja, — “nincs köztük’. Tele vagyunk gyásszal és fájdalommal valamennyien, Szerkesztő Ur. Egyik ismerősöm húgával véglgnézették, hogyan öntnk le petróleummal apját, anyját, hogyan gyújtják meg s hogyan temetik el még élve őket. Nem nézték ezek, öreg-e, vagy fiatal. Pénztárcát gyártottak és szappant főztek a sok édesanyából, apából, gyerekből. S Mlndszenthy hercegprímás ur keresztényi szeretetet csorgatva magából kegyelmet kér a háborús bűnösök számára, megtagadva az Ur szavát, aki azt mondta: szemet szemért, fogat fogért... S most, hogy a háború véget ért, rendbejött minden? Szabad már élnünk békében? No hiszen! Palesztinában tankokkal, repülőgépekkel gyilkolják az angolok a zsidókat, Ahol csak módjukbas áll, náci kormányokat létesítenek és istánolnak. Fenyegetőznek, fegyverkeznek, blokkokat készítenek elő. Molotov. legutóbbi beszédjében az egész világ előtt, nyíltan megvádolta a szövetségeseket, hogy az általuk elfoglalt területeken hitleri ezredeket tartanak s rejtegetik, védelmezik a háborús bűnösöket. Nem, kedves olvasó, nem lehet most szórakoztató szamárságokat irkáin!. Nem lehet másról beszélni. Sőt. Nem is szabad. Erről kell beszélnünk és semmi másról. Mert, ha nem, nagy baj lesz itt még ebből •. •! őszinte híve: KOLLAR BÉLA
