Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-23 / 51. szám
1988. december 23. SZABAD FÖLDMŰVES “7 CHARLES DICKENS: ЩЪ*. У*- 'í v X* * KARÁCSONYI v % 4 <»»»»ii ének (RÉSZLET) Eközben beesteledett, és erősen havazott, s amint Scrooge meg a szellem végig mentek az utcákon, csudálatos volt a konyhákban, nappalikban és mindenféle szobákban ragyogó tüzek fénye. Emitt azt mutatta a tűz lobogása, hogy meghitt vacsorára készülnek, a tűz mellett föl átmelegített, forró tányérokkal és sőtétptros függönyökkel, amik csak arra vártak, hogy lehúzzák őket és zárhassák a hideget és a sötétséget. Amott a ház egész gyereknépe kiszalad, a hóba hogy elsőnek üdvözölhesse asszonynénjét, bátyját, unokatestvérét, nagynéniét, Másutt megint gyülekező vendégek árnyéka látszott a függönyökön. Egy csapat szép leány, mind csuklyában és hócipőben, mind egyszerre fecsegve tipegett könnyedén valami közeli szomszéd háza felé; ott aztán iái volt a legényembernek, akt kipirulton belépni látta őket — és ezt lói tudták az agyafúrt kis boszorkányokI De ha arról ítéltetek volna, hogy hányán voltak úton baráti látogatásra indulva: azK gondolhattátok volna, hogy senki sincs otthon, akt tstenhozottat mondjon nekik, mikor odaérnek, holott pedig minden ház vendéget várt. és föl megrakták a tüzet minden kandallóban. HeI, uram Isten, hogy uffongott a szellemi Hogy tárta fel csupaszon széles mellét, hogy nyitotta szét hatalmas tenyerét, hogy lebegett tova, bőkezűen szórva ragyogó, ártatlan vidámságát mindenre, amihez hozzáférhetettI Még a lámpagyújtogató is, akt előttük nyargalt, fényfoltokkal pettyezve végig a sötét utcát, és ruháján meglátszott,' hogy ó ts szórakozni készül valahol ma este — még az ts hangosan felkacagott, mikor a szellem elhaladt mellette, pedig a lámpagyújtogató alig sejthette, hogy más társasága ts van, mint a karácsony! Most pedig — anélkül, hogy a szellem csak egy figyelmeztető szót is szólott volna, hideg és elhagyott ingovány közepette állottak; óriási nyers kötömegek voltak szerteszórva, mintha az óriások temetője lett volna ez a hely, a víz széf jelterpeszkedett, ahol éppen kedve tartotta; azaz hogy terpeszkedett volna, Ka a fagy rabságában nem tartja: és nem nőtt ott semmi, csak moha meg rekettye és durva, burjánzó fű. A nyugati látóhatáron a lenyugvó nap égó vörös csíkot hagyott maga után — egy pillanatig rábámult ä holt vidékre, mint valami haragos szem — aztán mélyebbre, mind mélyebbre rántotta le a szemöldökét, és beléveszett a sötét éjszaka sűrű homályába. — Micsoda hely ez? — kérdezte Scrooge. — Olyan hely, ahol bányászok laknak, aktk a föld gyomrában dolgoznak — válaszolt a szellem. — De ezek ts ismernek engem. Nézd csakI Egy kunyhó ablakából fény világolt, és gyorsan arrafelé mentek. Agyagból és köböl épült falon hatoltak át, s vidám társaságot találtak, lobogó tűz körül. Egy ósz öreg ember meg egy asszony volt ott, gyermekeivel és unokáival, s azonkívül még egy nemzedék — mind vígan ktcsípték magukat, ünnepló ruhába bújtak. Az öreg ember —olyan hangon, mely ritkán tudott fölébe kerekedni a sivár pusztaságon üvöltö szélnek — karácsonyt éneket dalolt nekik; nagyon régi ének volt már kisfiú korában ts; a strófák utolsó soratt valamennyien vele énekelték. Valahányszor nekieresztették hangjukot, vidám és hangos volt az öreg is: mikor elhallgattak, újra megcsappant az ereje. A szellem nem soká maradi Ut, hanem megparancsolta Scrooge-nak, hogy kapaszkodjék bele a palástjába, s az ingovány fölött haladva, sietett —hová? Csak nem a tengerre? De Igen: a tengerre. Scrooge, mikor viszszateklntett, rémülten látta hátuk mögött, a szárazföld szegélyét, egy félelmetes sziklasort, fülét megsüketítette a víz mennydörgése, amint dagadt, dübörgőit és dühöngött a magavájta iszonyú üregek között, és erőszakkal alá akarta aknázni a földet. Összeomlott sziklák komor zátonyán, mintegy negyedfél mérföldnytre a parttól, amelyet az egész vad esztendőn át torlódva csapkodtak a hullámok — magányos világítótorony emelkedett. A tengerifű sűrűn benőtte az alját, és viharmadarak szálltak föl s le körülötte, mint a hullámok, amiket röptűkben megcsapott szárnyuk — azt httte volna az ember a szél szülöttet ezek, mint ahogy a tengerifű a vízé. De még itt ts: az a két ember, aki a fényre ügyelt, tüzet rakott, s a vastag fal lesőlyukán át fényes sugár áradt ki a félelmetes tengerre. Megfogták egymás kérges kezét a durva asztal fölött, amely mellett ültek, és grogoskannájukat fölemelve vidám karácsonyt kívántak egymásnak; és egyikük — az idősebbik volt, sebhelyes, viharcserzette képű ember, amilyen egy vén hajó orrán kifaragott szobor lehet — rákezdett egy hatalmas dalra, mely egymaga is úgy zúgott, mint a vihar. A szellem ismét továbbsietett, a fekete, hullámzó tenger fölött — tovább, egyre tovább, amíg csak minden parttól távol (amint Scrooge-nak mondta) le nem ereszkedett egy hajóra. Megálltak a kormányosnál, a kormánykerék mellett; a hajó orrában levő lesőhely mellett; az őrségen levő tisztek mellett; sötét, kísérteties alak volt mind, ki magasabb, ki alacsonyabb rangban: mindegyik karácsonyi dallamot dúdolt, vagy halkan valamelyik elmúlt karácsonyról beszélt bajtársával, miközben reményei hazafelé szálltak. És minden ember a hajón — akár ébren volt, akár aludt, akár jó volt, akár rossz: gyöngédebben szólt a másikhoz ezen a napon, mint az esztendő bármelyik napján; részt vett valamennyire a nap ünnepségeiben; eszébe futottak távoli szerettei és tudta, hogy azok ts örömmel emlékeznek meg róla. (Benedek Marcell fordítása) Már ötödik éve tartott a háború, de ezzel mit sem törődve közeledett a karácsony. Mert az idő sem a |ö, sem a rossz fölött nem áll meg bámészkodni ... Csak egy hét volt hátra a szeretet önnepélg, amikor Elben tartalékos főhadnagy — aki civilben tanár volt — bejelentette az ütegnek, hogy valószínűleg hamarosan németországi kiképzőtáborba indulnak. — Én csak egvet mondok maguknak. emberek — tette még hozzá. — Cselekedjen mindenki a legjobb belátása szerinti... ö maga még azon az éjszakán kámforrá vált. December huszonnegyedikén komisz ídöiárás rontott a városra. A metszőén hideg szél újra neki- és nekttébolyulva csapdosta a havas esőt az emberek arcába. Ezért aki csak tehette. otthon, fűtött szobában maradt. A hatos tábori tüzérosztály nem te. better A főleg újoncokból állő alakulatnak meg aznap sorakozőt vezényeltek Jó egv órát áztak-fáztak még a kaszárnya udvarán, amíg felhangzott a tüzér vezényszót „lőőőral* Lovuk ugyan egy se volt, következésképpen lőre sem pattant senki, de hát — amint azt az ütegparancsnok megmagyarázta — e vezényszó nélkül a lovas tüzér nem Indulhat útnak... A lovas tüzér ütegnek azopban nemcsak lova, hanem ágyú]a,tml több: puskája sem volt.., Zsebkése Is csak egynéhány katonának. Rongyos gúnyában, éhesen, szomjasan, keserűséggel eltelve indultak az ismeretlenbe. Felszerelésük a hiányosnál is nyomorúságosabb volt. Esőáztatta batyucskáikat a bánat még súlyosabbá tette. Szemük buggyanásig telítődött könynyel... Szót váltani sem volt kedvük, mert úgy érezték, nincs miről beszélgetni. Csak léptek, léptek... lábuk cuppogott az út mocskos latyakjában. — Kert alatt a Karácsony! — jutott eszébe váratlanul az egyik cuppogtatő legénynek. A kis rigmus szinte az agyéhoz tapadt, és néhány száz méternyi menetelés után a bakancsok már ütemesen cuppogatták. hogy: „Ker-ta-latta-kará-csony“... Épp a monostorl vár alatt slettyogtak. „Ha felmennék a vár tetejére, már meg is láthatnám a Karácsonyt.,.“ Kesernyés derű suhant át a lelkén: „Vagy ha azt nem Is, de a falumat biztosan, hiszen alig pár kilométernyire van... Édesanyám Ilyentájt mindig azt szokta mondani: »Akárhol jártok édes fiaim, az ünnepekre gyertek hazai...« Mindig szőfogadő gyerek voltam, most mégis másfelé tartok!... Meg kéne fordulni, hazafelé — de hogyan? Egyedül?! Igen!... Egyedül próbálom meg! Karácsonyra hazamegyek - Édesanyámhoz!...“ A bevagontrozés előtt légiriadót fújtak, el kellett hagyni az állomás területét. A legény akarattal lekéste a szerelvény indulását. De aztán — megijedt. Autóbuszon érte utol a vonatot, még belföldön. Másnap reggel átgördültek a határon... Háromnapos, viszontagságai telt zötyögés után érkeztek meg a kiképzőtáborba. December huszonnegyedtke és harminc fok hideg volt. A legközelebbi lakott terület az a falu volt, amelynek állomásán kirakodtak. Az utat megint csak gyalog-menetben tették meg. Embermagasságú hőtorlaszok között kígyózott a lovas tüzérek gyalog-menete... Ott menetelt a mi legényünk Is, lelkében még mindig azzal az érzéssel, amely karácsonyeste óriásira tud növekedni az emberben ... Az otthon utáni vágy... Az édesanya vacsorához invitáló szaval. Nemcsak az étek utáni vágyódás, hanem a biztonság érzete ... Hogy valahol fontosak vagyunk. Mi több: szeretnek és ml is szeretünk valakit... valakiket... S ezek által örömet érzünk — boldogok vagyunk ... Az elszállásoláskor a sarokban lévő prfccset kapta. Este már ellenállhatatlanul hatalmukba kerítették a keserves, gyötró érzések. Olyannyira, hogy katonához nem 1116 dolog történt vele. A félhomályban néhány könnycsepp pergett le az arcán, amit a gyalulatlan padló máris nyomtalanul belvott. Szerencséjére, mert fgy senki nem vette észre... Hogy akkor én honnan tudom ezt az egészet?!... Hát onnan, hogy az a legényke — én voltam... Ez volt életem legkeservesebb kerácsonyestéjs... KOVÁCS JÓZSEF „Ünnepekre gyertek haza!“ Csillagszóró Eégi karácsonyok fakuló emlékkockáit pergetem: karácsonyokét, amelyeket gyermekként otthon töltöttem, a szülőt házban. Ott, ahová a mai napig HAZA fárok, s amely alighanem mindörökre az igazi otthonom marad. A vibráló képek alakjukat vesztik, egyetlen hatalmas, meleg emlékfolyammá állnak össze; a részleteket immár kérlelhetetlenül összemosták az évek. Nem is csoda, hiszen olyan egyforma — egyformán szép — volt nálunk mindig a karácsony: minden évben ugyanott állt a fenyőfa, amely mintha a tavalyt, tavalyelőtti lett volna, s amelynek csillogó gömbjeit — amikor már én ts díszíthettem — olyan meghitt ismerősként köszöntöttem, mintha nem is egy évvel ezelőtt, hanem tegnap raktam volna vissza a papírdobozukba. A karácsonyt ebéd — az egész esztendő legünnepélyesebb, legjobb ízű, és gyermekszemmel a legérdekesebb, legizgalmasabb ebédje — is mindig egyforma volt: szorongva vártam, vajon milyen lesz a szitából, kukoricaszemek közül becsukott szemmel kihalászott dió belseje? Melyik gerezd lesz fonnyadt, a fövő év mely hónapjai lesznek szomorúak? Aztán főtt a gyűszűnyl mézes pálinka, amtt gyerekként is megihattam, majd az ostya, fokhagymával, mézbe mártógatva, s végül a vajfal főzött bableves és a legkedvesebb ételem: a mákos guba.., Hogy mikor, melyik évben mi volt a fa alatt, arra nem emlékszem, bármennyire ts örültem akkor; meg tulajdonképpen semmi másra, ami az egyik gyermek-karácsonyomat ma megkülönböztethetné a másiktől. Egyetlen fénylő, elevenen élő emlékkép kivételével, amely akkor, tán hétnyolc évesen kitörölhetetlenül belém vésődött, s amely az év e legszebb napjaiban, a feldíszített fenyőfára pillantva csillagszőrőként ragyog fel újra és úfra az emlékezetemben. Becsületes, dolgos, kötelességtudó ember volt az apám. Igazságtalanságot soha nem tűrt, a lelkiismeret ével soha meg nem alkudott. Bármennyire közhely, de a családjának élt — talán csak a szeretetét nem tudta mindig kimutatni irántunk. Legalábbis úgy nem, amit egy gyermek, aki a róla való szüntelen gondoskodást még nem érzi, SZERETETNEK tekint: amit egy-egy becéző, kedves szó, egy simagatds jelent. Most már tudom, hogy 6 is így nevelkedett, így vált felnőtté: öt gyerek nőtt a döngölt talajú falust házban, és négyen voltak fiútestvérek. Meg talán a falusi ember, a ház urának és parancsolőfdnak évszázadok óta öröklött tartózkodása is volt ez: nekünk, a családfa tagjainak ez mindenesetre nem jelentett hiányérzetet. Nem tudtuk, hogy másként is lehetne, mindenért kárpótolt bennünket, hogy MELLETTÜNK VAN. Aztán eljött egy karácsony, az én egyik gyermek-karácsonyom — és apám felragyogott, fel magasztosult előttem. Ügy emlékszem rá, mintha ma történt volna, és most már tudom, hogy úgy is fogok mindig. A kis kályhában pattogott a tűz, és én ültem a feldíszített, gyertyáktól fénylő karácsonyfa mellett a földön, az ajándékaim között. Csak úgy magamtól, egész gyermeki telkemmel átadva magam az apró fények és a kardcsonyeste bűvös hangulatának, dúdolgatnt kezdtem az Iskolában, vagy még tán az óvodában tanult karácsonyi dalocskát: „faj de pompás fa / a zöld fenyőfa I nincs árnyéka, csak játéka, / faj de pompás fa...m És ekkor csoda történt: az apám, az én gond-ráncolta arcú, mindig komoly és komor, szigorú apám mellém kuporodott, érdes kezébe vette apró kezem, és valami soha nem látott melegséggel a szemében, együtt kezdett dúdolni velem: .Minden ága ég, / gyönyörűen ég, / sok kis gyermek vigyáz rája / el ne aludjék. Szelíden ütögette hozzá a rigmust az ajtófélfán, amelyhez támaszkodott, és bennem, a kisgyerekben valami elmondhatatlan boldogság óm. lőtt szét. Apám ült mellettem, fogta a kezem, és együtt énekeltünk, karácsony estéjén, az apró lángocskák Imbolygó árnyékában. És ami kisugárzott belőle, az gyermek-lelkemnek a legszebb ajándék volt azon a karácsonyon: a legősztntébb. a legigazibb, a legmelegebb SZERETET. Sok ünnepem volt már azóta, szépek ts, szeretetteljesek is. De azért a néhány felejthetetlen, boldog percért, amit akkor kaptam tőled — örökké hálás leszek neked, apám. VASS GYULA WEÖRES SÁNDOR: N61 a dér, álom (ár, hó kering az ág közt. Karácsonynak ünnepe lépeget a fák közt. Én la ládd, én is ládd, hóban lépegetnék, ha a jeges tá) fölött Karácsony lehetnék. Hé fölött, ég alatt nagy könyvből dalolnék fehér ingben, mezítláb, ha Karácsony volnék. Vfz-azfn, kén-aárga mennybolt alatt (érnék, körülvenne kék-eres halvány téli árnyék. Kia ágat öntöznék fönn a messze holdban. Fagyott cinkék helyébe lefeküdnék holtan. Csak sírnék, csak rínék ha Karácsony volnék, vagy legalább utolsó fia lánya volnék.
