Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-07-25 / 29. szám
1987. július 25. SZABAD FÖLDMŰVES, 7 §md, vuqy mm $ivtd ? JÜLIUS 1. Otthagytuk hát végérvényesen a Kikapós tanyát is, a nagyvárosba, égy irdatlan magas betonház hatodik emeletére költöztünk. Szép hely, sok az ember, meg az autó, és rengeteg a madár is, csak a kecském nem akarja megszokni a lépcsőmászást sehogyan sem. A felvonótól meg egyenesen irtózik, be nem tudnám a fülkébe tuszkolni a világ összes káposztájáért sem. Egyszer ugyanis, tavaly ősszel, amikor rátört a szerelem, apám elvitte Gerzson bácsihoz, Lökösfalvóra, leánynézöbe. Előtte szülém sokáig ódzkodott az úttól, hűséges játszópajtásom pedig eközben — szíve szavának engedve a bibircsókos, ezeregy esztendős Kelemen Bori nénémnek kezdte tenni a szépet. Moravcsík úr, a derék állat szépen, lllemtudóan udvarolt: eleinte csak kerülgette a banyát, később finoman meg is kergette, végül aztán, mikor kiteljesedett benne a szerelem, szarvára kapta, s az átmenti árokba penderítette a fogatlan vénasszonyt. Vásározó cigányok találták meg, sajnos, még idejében ráakadtak, saroglyára fektették, hazavitték, otthon , egy álló hónapig nyomta az ágyat. Apám ekkor szánta rá magát a végzetes lépésre. Gerzson bácsi, a részeges vén salabakter egy liftszerű sötét, ablaktalan helyiségbe zárta társamat, s tévedésből egy másik bakot zárt be hozzá. No, a két legény akkora patáliát csapott pillanatok alatt, hogy még a körzeti rendőr is kiszaladt a kocsmából. Nem sikerülhetett valami fényesen a nászéjszaka, mert attól kezdve Moravcsík úr nőgyülölövé vált, s a szoknyás személyeket és a reverendában mászkáló plébános urat könyörtelenül üldözte. Nem volt szívem szegény jószágot a Kikapós tanyán hagyni, holott kenyeres pajtásom, a Szabó Ferke váltig ígérte, hogy gondját viseli, s húsúét szombatjáig nem enged kést a torkához; ragaszkodtam hozzá, hogy velünk jöhessen. Moravcsík úr szép fehér szakállú, deli kiállású állat, a hátán ékeskedő fekete foltjait büszkén viseli. . Egyébként ma határoztam el, hogy naplóírásra adom a fejem. Ogy látszik, elindultam a városiasodás útján... JÚLIUS 7. г . Megismerkedtem egy lánnyal. Szép kék. szőlőpermetlé színű a szeme, hosszú, selymes haja meg a derekát verdesi, tó, jó. kicsit nagy az orra, de hát istenem, senki sem tökéletes, szokta volt mondogatni odahaza a muzsikás Gazsi cigány is, amikor tyúklopáson érték a gazdák, s kerítésléccel kezdték a hátán ropogós csárdást muzsikálni. Edinának hívják. Az ötödiken laknak. A szűk lépcsőhözban ismerkedtünk össze. Édesanyja vezette kézen fogva, én meg épp a csökönyös Moravcsík urat pirongattam egy kimustrált kertipadlábbal, amikor . elhaladtak.. mellettünk..- A finom. puccos nagysága mindjárt zsebkendőt kapott az orra elé, és piházni kezdett, jaj, de büdös ez a kecske, sápítöiott a mellette lépdelő kis vakarcs is, és megvetően végigmért mindkettőnket. Félbehagytam a pedagógiai órát és szorosabban megmarkoltam a jószág nyakörvét, mert Moravcsík úr már harci riadót fújt: fe/ét leszegte, s mellső lábával a betont kezdte kaparni vadul. Ez pedig őnála a támadás legbiztosabb előjele. A két némber szerencsére még időben ki tudott menekülni az ajtón ... Büdös a kecském. Már mások is mondták, de hát egy állatnak nem lehel levendulaillata. Török szomszédot, meg az affektálós szép juhászáét olyan bűzfelhő kíséri állandóan, mintha bölcsődet mosodában lennének elkvártélyozva. mégsem gorombája le őket senki. Sőt, juhászáénak minden házbéli férfi kezét csókolommal köszön és hamiskásan rákacsintanak, pedig tőle még Moravcsík úr is félreforditja a fejét. Mondhatom, igen furák ezek a városi emberek. JÚLIUS 11. Ismét találkoztam Edinával. Szelíden oldalba taszítottam, mire visítani kezdett, mint a fába szorult nyúlgyerek. Es elrohant. Hiába, a nők kiismerhetetlenek, emlegette a dökösfnini suszter is, miután egy zongorahangolő megszöktette a féllábú feleségét. Milyen szép neve Is van ennek a kis ebihalnak. Edina. Nem olyan közönséges, mint az enyém. Engem ugyanis Ármi névre kereszteltek. A születésem előtt úf postás érkezett Lökösfalvára, Fura szerzet volt, még a nyelvünket sem beszélte tökéletesen, pedig eladdig azt hittem csak Boncfalvátűl Lökösfalváiq áll a világ, s rajtunk kívül más népek nem Is élnek ezen a sáros földgolyón.. Az úf postás a falusi boltban Ismerkedett meg anyámmal, s attól kezdve minden áldott nap kikerekezett hozzánk. Délelőtt járt, amikor is főapám, akt erdöirtáson dolgozott, nem TÓTH ÄRPÄD: Láng Eldobtam egy gyufát, s legott hetyke lobogásba fogott, lábhegyre állt a kis nyúlánk, hegyes slpkájú sárga láng, vígat nyújtózott, furcsa törpe izgett mozgott, előre, körbe, lengett, táncolt, a zöldbe mart, nyilván pompás tűzvészt akart Piros csodát, izzó leget, égő erdőt, kigyúlt éget; de gőggel álltak fenn a fák, és mosolygott minden virág, nem rezzent senki fel a vészre, a száraz fű sem vette észre, s a lázas törpe láng lehűlt, elfáradt, és a földre ült, lobbant még egy-kettőt szegény, s meghalt a moha szőnyegén. Nem látta senki más, csak én. _______________________________________________j tartózkodott odahaza, Ojságot hozott, valami érthetetlen nyelven írott napilapot. A tanács fizette elő a számunkra, ismételgette, hogy egyre több lámpás gyűljön a tanyavilágban is. Holott mi már esténként régen nagyfényü gázlámpával világítottunk. Apám eleinte örült az újságnak, volt mibe csomagolnia ebédjét, elemózsiáját, nem kellett tovább zsírpapírra pénzt kiadni. Nos, a postásunkat Moravcsík Árminnak hívták. A születésem után anyám mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy én is az Ármin■ nevet kapjam. Mennyit fáradt értünk a drága jó lélek, emlékezett rá anyám sokáig párás szemmel, megérdemli, hogy örökre megőrizzük az emlékét. A levélhordó ugyanis, a világra jöttöm után sürgősen kereket oldott, eltűnt a vidékről. Elszólította a kötelesség, vélték tudni egyesek, mások meg azt rebesgették, hogy azért iszkolt el lóhalálában, mert apám két nap és két éjjel élesre fent baltával várt rá a faluszéli útelágazásnál. Soká emlegették a környéken, hogy milyen szép vörös haja volt neki is... Nos, én az iránta való tiszteletből neveztem el hűséges kecskebakomat róla, Moravcsík úrnak. JÚLIUS 15. Ma is jól oldalba taszítottam Edinát. De már nem futott el, csak visszafordult és rám öltötte a nyelvét. JÜLIUS 19. Egyre többet gondolok a kis békára. Már kezdem Moravcsík urat is elhanyagolni miatta, szégyellem is érte magamat. Egyébként ma lettem tizenegy éves. JÜLIUS 19. Tegnap alaposan megcibáltam Edina haját. Azt hiszem, beleszerettem. De ö vajon hogyan érezhet irántam? Hej, de jó lenne tudni... JÜLIUS 22. Semmi kétség, halálosan szerelmes vagyok. Csak fekszem az ágyon, de nem és nem jön álom a szememre. Már éjszakánként is felébredek, forgolódok, minduntalan ez a kis csúfság jár az eszemben. Kényszerű virrasztásaimnak dunsztosüvegbe zárt cserebogaraim látják legnagyobb kárát, ugyanis ilyenkor őket kezdem egzecíroztatni. Szegények, gondolom, már nagyon zsenírozza őket elhúzódó bizonytalan vőlegénykedésem, s alig várják, hogy végre-valáhára megházasodjam. JÜLIUS 26. Ö, de kimondhatatlanul boldog vagyok. Most már biztos, hogy ö is szeret, hisz ma — visszaütött. Délután, két emelet között alaposan elagyabugyáltam szegénykémet, és egyszer csak szájon vágott. Majdnem könny szökött a szemembe. Most hirtelenében nem is tudom, az örömtől-e, avagy a fájdalomtól. JÜLIUS 27. , Hű, ma is milyen jót verekedtünk. Moravcsík úr viszont orrot rám valamiért. Buta jószág, nem tudja, milyen nagyszerű dolog a szerelem. JŰIUS 29. Az előbb tévézett a család. Olyan nyúlkálás film volt, valami szabó játszotta a főszerepet, azt hiszem, mert az volt a mániája, hogy minden nöismerősét le akarta vetkőztetni. Talán méretet akar venni róluk, kérdeztem is apámat, hogy miből telik ennek az embernek annyi ruhaanyagra, de szülém egy Lökösfalván mindennapos goromba mondattal belém fojtotta a kíváncsiskodást. Azt viszont már végképp nem értettem, miért áktarta minden ügyfelének a száját is megharapni. Mindenesetre jóapám szeme egyre fényesebben csillogott. S néha még a szája szélét is megnyalta. Anyu meg lesütött pillái mögé húzódott. Biztos a szomszéd Pali bácsira gondolt, aki mostanság egyre sűrűbben jár át mihozzánk viaszgyertyát kölcsönkérni. Hogy mit csinálhat annyi gyertyával, el sem tudom képzelni. 6 is délelőtt jár, mikor ts apu a gyárban dolgozik. Anyu mindenesetre alaposan felkészült Pali bácsi várható, menetrendszerű látogatásaira, mert a konyhakredenc egyik nagyfiókját dugig tömte különböző nagyságú gyertyákkal. JÜLIUS 30. Jaj, volt az imént nálunk éktelen rlbtllió. Apám ma korábban jött haza, mint szokott és tetten érte anyámat a gyertyabolonddal. Üvöltözött, akár a diétára fogott sakál. Ö ezt nem tűri tovább, ordította torka szakadtából, kirúgja ezt a cédát a lakásból, vagy ügyelőt csinál belőle. Eleinte nem tudtuk, miről is van sző. Moravcsík úr mindenesetre sebesen az ágyam alá kotródon, pár perc múltán pedig édesanyám is hozzám szaladt. Mi lesz az én szobám, menekülttábor, akartam mondani, de anyám megelőzött. Apádnak valaki bogarat ültethetett a fülébe, súgta a feje búbjára húzott takaró alól. No, ennek már jele se tréfa; rögtön a befőttesüveghez iramodtam, de szerencsére megvolt mind a hetvennyolc cserebogaram. A, így már egészen más a helyzet, szögeztem le magamban; a saját bogarait oda ülteti az apám, ahová csak akarja... JÜLIUS 31. Szépséges mátkám ts látta a tegnapelőtti filmet. Ma Is megtépáztam, de legnagyobb ámulatomra nem ütött vissza. Éppen ellenkezőleg. Hozzám hajolt és megcsókolta az orcámat. Aztán meg a számra is rátapasztotta az 6 száját. Alig kaptam levegőt, de azért nagyon jó volt. Millió hangya kezdett el futkározni az Ingem alatt, Igazán zavarban vagyok. Most szeret, vagy nem szeret engem ez a lány? ZOLCZER LÄSZLÖ SÉTÁNY ПШКЩШ Vízbefúlás: három korona Bratislava Lúky elnevezésű lakótelepén az életet egyedül az teszi elviselhetővé, hogy a közepén van egy nagy tó. Tavasszal meg ősszel sétálni lehet körülötte, télen hokizni, korcsolyázni meg csúszkálni rajta. Nyáron pedig , természetesen — fürödni. Ez azonban — mint az alábbiakban látni fogjuk — már korántsem anynylra magától értetődő és természetes, mint a másik három évszakban művelhető tevékenység. A dolog ott kezdődött, hogy valamikor kora tavasszal mindenféle gépek jelentek meg a tő partján. Betonkaptáraink ablakaiból örvendezve figyeltük, amint kotornak, túrnak, egyengetnek, minek következtében lassan csinosodnl kezdett a tő környéke. Feltehetőleg egyformán reménykedtünk mind a tízezren: kulturált körülmények között fiirödhetünk majd a nyáron! Egészen addig, amíg egy szép napon — úgy április vége táján — abba nem maradt az egész. A behemót nagy masinák elnémultak; az egyik egy félig eltúrt kavicshalom mögött, a másik ásönyomnyira kikotort gödör mellett merevedett mozdulatlanná. Megjelent viszont néhány teherautó, drótgöngyölegekkel felpakolva, s rakományukból ügyes kezek alig néhány nap alatt sűrű kerítést szőttek a tó körül. Néhol kihagytak vagy kétméternyi helyet, oda csinos kis bódét állítottak, „Pénztár“ felirattal. Mi tízezren, akik az ablakokból továbbra is figyelemmel kí(Fotó: —ss) sértük az eseményeket, egy emberként állíthatjuk, hogy ez a munka — mármint a kerítés építése — sokkal, dinamikusabban, rugalmasabban, effektivebben és szervezettebben folyt, mint az előző. Nem ts szólva a leglényegesebb különbségről, ti. hogy míg a tereprendezés félbemaradt és nem Is folytatódott tovább, addig a kerítés elkészült. Méghozzá időre: pont akkorra, amikor a későn jött nyári napsugarak kicsalogatták az első fürdűzőket. Eképpen hát a maga nyers valóságában tudomásul kellett vennünk, hogy míg télen ingyen korcsolyázhattunk, tavaszszál díjmentesen sétálhattunk, most, a fürdésért — fizetni kell. Ifjúnak, aggnak egyaránt. Télen csak úgy felelőtlenül csúszkálhattunk a Jégen, kitéve magunkat mindenféle veszélynek, tavasszal ellenőrizetlenül törhettük a lábunkat valamelyik gödörben, most viszont jogilag rendezett viszonyok között, a saját költségünkre fulladhatunk bele a vízbe. Mert ennek — a beléptidíj ellenére — pontosan annyi a valószínűsége, mint a többi évszak teljesen ingyenes baleseteinek. Ä tő tulajdonképpen egy kavicsbánya, a parttól pár lépésnyire már kétméteres a viz, a területe pedig legalább tizenöt hektár. Van ugyan mentőszolgálat, amely azonban mindöszsze ormótlan, lomha, egypárevezős dereglyéből és egy szüntelenül söröző úszómesterből áll.Mire ez a team odaér egy bajbajutotthoz mondjuk a tő túlsó csücskébe, az már nemcsak hogy rég belefulladt, hanem tán a halak Is megették. Namármost, kérdezzük mí tízezren: miért kell egy tó partjára beléptidíj? S ha már elszedik tőlünk azt a naponta tizezerszer három koronát, ugyan hová teszik, hogy még egy motorcsónakra sem telik belőle? Vagy akár kettőre? Mert majdnem elfelejtettem: a A szigei neve: Egérvár, bár a kép tanúsága szerint inkább Sirályok lakják; az észak-csehországi Mácha-tó egyik nevezetessége. (Vass Gyula felvétele] napozásra szolgáló falőcák használatáért is fizetni kell. Külön, természetesen. Így hát már nem is azon szomorkokodunk, hogy áprilisban leálltak a kotrógépek. Azon sem, hpgy felépült a kerítés. Még csak azon sem, hogy az utóbbi az előbbi rovására történt. Hanem azon, hogy a kerítésért semmit nem kaptunk cserébe. A pénzünkért nyújtott szolgáltatás ott ér véget, hogy bemehetünk egy tóba. Ott pedig vigyázzunk magunkra, ha kedves az életünk. Hallottam én már ilyet, sőt olvastam is, mégpedig egy „őrzött“ parkolóhely tábláján, ahová négy korona ellenében engedtek be: „A kocsiban lévő tárgyakért nem vállalunk felelősséget“... Igaz, ott télen meg tavasszal is pénzt szednek a felelősség-nem-vállalásáért. Itt viszont — csak nyáron. Arról már Igazán nem ők tehetnek, hogy ml pont ekkor akarunk fürödni. Mind a tízezren. VASS GYULA 1
