Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-09-12 / 36. szám
1987. szeptember 12. SZABAD FÖLDMŰVES. * T árlasan sütött a nap, de már olyan hűvös volt, hogy azt hihette volna az ember, a nap is fázik, s a megsárgult dombok ennek a veröfényes reszketésnek lúdbőrös dudórái, i > A temetőárokban — ahova az öngyilkosokat temették — V, Békái (Vasúti Váltóőr] vezetésével egész kis hadsereg gyülekezett. Egyiküknél hordozható televízió, a másiknál az autóból kiszerelt akkumulátor, és V. Békái kezében mint varázsvessző, szobatévé-antenna volt. Továbbá, kérném szeretettel — mondta ötödik Békái —, amint azt már a temetőkapun is bebizonyítottam, a tévéhíradó képe elkezdett cikázni, ahogy az antennát a vasrácshoz közelítettem. — Ez igaz — mondta a temetóór, aki a világ legszebb szilvaültetvényét birtokolta, a katolikus temetőt, s aki úgy emlegette a termést: „Réthyéknitt jobb volt az idén, mint Kisséknitt“, értvén a fa alatti hantban nyugvókat, nem telekszomszédait. — Ez igaz, cikkázott a kép — mondta, aztán, mint aki megtalálta a kellő kifejezést, közölte: Ez a földeltséggel van összefüggésben. — A földeléssel — javította kt a fatelept éjjeliőr, aki háborús rokkantságára való tekintettel lett fatelepi alkalmazott, arra hivatkozva a tanácshoz írott kérvényében, hogy rokkantsága miatt kutyákat idomít, így meg lesz oldva az éberség, s az sem utolsó szempont, hogy a telepen saját kezével faraghat mülábat magának, nem kell mindig a várostól kérincsélnie. — A földeléssel — hagyta lóvá ötödik Békái, s megálljt parancsolt csapatának. — Itt most bevárjuk a kellő időt. A temetőároknak ez a része inkább hasonlított szeméttelephez, mint kegyhelyhez. Ide hordták az elszáradt koszorúkat, virágcsokrokat, s az enyészet buja illattal lepte be az árkot, ezt az amúgy is félelmetes hírű helyet. — Uraim — kezdte ötödik Békái —, asztaltársaságunk megbízható emberekből áll. Ismerjük egymást még nyugállományba vonulásunk, sőt, még a két háborút megelőző évekből. Azt is tudjuk, hogy nem vagyunk kocsmai handabandázók, hanem igenis megfontolt emberek. Magukkal, barátaim, én Egyiptomba is elmennék a fáraók kincséért, mert itt is kincsről van szó, amint azt már jeleztem Surlott Grádicsbeli törzsasztalunknál a vasárnapi sörözéskor. Megbízható forrásból értesültem, hogy mintegy százhúsz esztendeje itt földelték el egy éjszaka a Bethlen-család egyik szerencsétlen tagját, nagy titokban. Azt a Bethlent, aki a száműzetésben élő Kossuthtal szőtt összeesküvése miatt várbörtönbe került, majd rosszabbtói tartva, öngyilkos lett. — Igaz — mondta a plébánia sekrestyése, aky mint beabatott egyedüliként értesült erről a történetről, s akinek feladatául azt rótta ki ötödik Békát, hogy a plébánián őrzött halotti anyakönyvből keresse ki, hová temethették a néhai grófot, mert a be nem szentelt sírokat külön anyakönyvben tartották számon: a nyugvóhely, bármilyen legyen is a státusa, megérdemli a kegyeletet. Letették a földre a készüléket, s mindenki elhelyezkedett azon a néhány saroglyán, amelyekkel a halottaknapi nagy rendezés előtt szokták az árokba szállítani a nyár fonnyadt virágemlékműveit. -— Tudomásomra jutott továbbá, hogy a gróf édesanyja, az idősebb grófné, ha már nem gyászolhatta nyíltan fiát, legalább halotti pompáját akarta azzal növelni, hogy a szultán által Bethlen Gábornak adományozott ezüstpáncélzatban temette el. Ennek az ezüstpáncélnak a leírásából, amelyet szin- „ tán sikerült megszereznem, most felolvasom a legfontosabb részeket: „... vagyon pedig a sAve felett öregtenyér-nagy címerpajzsa, merő aranyból, rajta drágakövekből, úgymint rubintokból, zafírokból, smaragdokból kirakott Bethlén-címer kereteztetvén hatszáznegyben gyémántokkal, s ugyanannyt igazgyöngyökkel.“ Ötödik Békái fölnézett az olvasásból, s gyönyörködött a többiek elképedésén. — Becsületes emberek vagyunk, nem strrabláš céljából gyűltünk össze, hanem hogy nemzetünk egyik naqy kincsét átadhassuk a felejthetetlen nagy uralkodó közelgő négyszáz éves ünnepségén a Nemzeti Múzeumnak. — így van — erősítette meg a hallottakat a plébánia sekrestyése is. — Ekkora fémet biztosan jelezni fog a televízió, s amint azt Bognár Pali barátomtól tudom, ez a temetőárok nemhogy töltődne, még inkább mélyül, s százhúsz év alatt már összesen két méterrel kerültek a földszínhez közelebb az akkori koporsók. Így a Bethlen-kincs is itt lehet, pár centiméternyire, s egy tavaszi olvadás vagy nyári zápor akár felszínre is hozhatná. — Helyenként két és fél méterrel mélyült ■— mondta Bog-Íár, a temetőőr. — Ott, azoknál a besztercei szilvafákndl lőkerült tavaly, a nyári árvízkor, néhai ZsarnÓczay Krisztina koporsója. — és most jól jegyezzenek meg valamitl — mondta ötödik Békái. í—i Az árok a temető legszárazabb része, itt csak leszalad a víz, de sosem áll meg. Így azok a kincsek olyan épek, mintha sohasem kerültek volna föld alá. Sötétedett. A tévé képernyőjén kísérteties kék fény táncolt, elszínezte a körülötte levők arcát, s még mintha a műsort ts ki akarta volna hangsúlyozni a vállalkozás lidérces voltát, a bemondó ismertetni kezdte a Félelem bére című film történetét. — Nem lehetne elzárni a hangot? >— kérdezte a fatelepi éjjeliőr. VARI ATTILA: — Nem is kell — mondta ötödik Békái. — A recsegés ts fémet jelez. — Igaz — ismerte el amaz, s borzongani kezdett, mert a film egyik szereplője a bohózatban akasztott emberre bukkant. Már legalább másfél órája cipelték a készüléket egyik helyről a másikra, de eredménytelen volt minden próbálkozás. Á kép ugyan néha viliózni kezdett, de az antenna mozgásából mindig kiderült, hogy csupán apró, jelentéktelen fémtárgyak lehetnek a föld alatt. S hogy erről megbizonyosodjanak, ötödik Békái kiadta a parancsot: — Bognár, szerezzen a szemétből egy konzervdobozt, ketten pedig hozzák le attól az épülő kriptától a kavicsrostát. Amikor mindkét fémtárgy már lent volt az árokban, bebizonyította, hogy azok az apró villanások kis fémet jeleznek, az egy és fél méteres rosta fölött viszont folyamatos volt a vibrálás. Már bejárták a teljes területet, amely a halotti anyakönyv szerint számításba jöhetett, amikor a fatelept éjjeliőr óvatosan és semlegesen, mintha csak magától kérdezte volna, megszólalt: — És hátha a kiegyezés után kiásták, mint annyi sokakat, és őt is hazavitték a családi sírboltba? — Erről nincs semmiféle adatunk — mondta bizonytalanul ötödik Békái. — Mindenesetre holnap majd átvizsgálom az exhumálási jegyzőkönyveket is. — Helyes — mondták a többiek, akik már alig várták, hogy mélyebben is megismerkedhessenek a temetőőr eperfahordós tavalyi pálinkájával, mely öl a vizsgálódás 'alatt csupán csak néhány kortynyit ihattak. — Akkor tán menjünk — mondta a házigazda. — Mostanáig megfőtt a füstölt oldalas is — mondta ki hangosan azt, amit a többiek csak magukban gondoltak. — Menjünk — hagyta jóvá ötödik Békái. — De azért itt, az árokban rňég nem kellene kikapcsolni. Hátha.., Lassan vonultak, óvatosan, hogy a kölcsönzött gépeket valamihez hozzá ne üssék a sötétben. Csendesek voltak, mert hely és idő ts ezt követelte tőlük. Hallgattak, mert valamilyen csodára vártak, s a csoda helyett csak nyirkos, Oszt éjszakát találtak, olyan éjszakát, amilyenen a holtakra illik gondont, s nyugalmukat zavarni a legsúlyosabb kegyeletsértés volna. Ott, ahol az árok teljesen kiszélesedett, elveszítve árok jellegét, ahol tujákkal szegélyezve vonul dombnak föl a központi sétány, a képernyőn elkezdtek minden irányból hullámos vonalak cikázni, Vergődött a kép, mint a lecsukódni kést pillák, majd egészen más fényerővel, mint az eddigi film megjelent egy anyaszült meztelenül táncoló nő, s egy selymes hangú bemondó olaszul jelentette be az éjszakát sztriptízműsor kezdetét. Az öregek megbabonázva álltak, Nézték a szlrénmozdula-Változatok egy témára '(Vass Gyula felvételei)' tokkal kecsesen vonagló, csodálatos nőt testet, de ötödik Békái kezében megmozdult az antenna, s vége tért a varázs. A képernyőn ismét a film olajos-mocskos gépkocsivezetőiét láthatták. — Hallatlan — mondta ötödik Békát. — Ilyent még nem pipáltam. Óvatosan vitte vissza az antennát eredeti helyére, s már két meztelen nő táncolt. — Szodomiták — mondta, a kollégium nyugalmazott pedellusa. — Mégsem illik temetőben ilyesmit nézniI A többiek hümmögtek, a sekrestyés, aki éppen arra gondolt, hogy vajon mindezt meg kell-e gyónnia, föllélegezve kapcsolta ki a készüléket. — Menjünk — mondta a temetőőr, s a csapat lassan, a látottakon gondolkodva ereszkedett a főbejárathoz, ahol egy épületben székelt a gondnokság, itt voltak a kellékraktárak és a temetőőri lakás is. Már az asztalnál ültek, szopogatták a puhára főtt oldalas csontjait, emelgették a nehéz öntöttüveg-poharakat, amikor ötödik Békainak, akit asztaltársasága éles esze miatt tisztelt, hirtelen ötlete támadt. iPali, itt is kell lennie exhumálást nyilvántartásnak. Van is, de még száz éve sem vezetjük. Legalább kevesebbet kell átnézni a plébánián örvendezett a sekrestyés. Bognár fölállt, keresgélt a fekete almárium fiókjában, majd múlt századi kötésű könyvet vett elő, — Ez az — mondta, s úgy nyújtotta ötödik Békái felé, mintha az oltáriszentséget mutatná föl, Békái maga elé helyezte a kögyvet, s a széktámláján lógó viharkabátjából előkotorta szemüvegét, aztán mint egy műtéthez készülő orvos, óvatosan nyitotta fel a nyolcadrétíves könyv fedelét. , — De hát... — mondta, s még motyogott valami érthetetlent, miközben a többiek felé mutatta az első oldal első bejegyzését. — Olvassák miaguk is. — 1B69. december havában, die ll-.dikben engedélyeztetett a gróf Bethlen családnak mártírjuk hazaszállítása, egyszersmind a Hercegprímás úr őkegyemessége külön engedélyével engedélyeztetik a korábban megtagadott egyházi szertartás Is — olvasta a pedellus. A társaság magába süllyedve hallgatott. Nagy néha poharat emeltek, aztán■ olyan csendben, ahogy csak azdk tudják tisztelni a temetőt, akik maguk is hamarosan oda kerülnek, hazaindultak, s a fatelepi éjjeliőrnek azt a javaslatát, hogy fojtásként igyanak egy korsó sort a Surlott Grádicsnál, néma elutasítással vették tudomásut • • • A következő esték ugyanúgy sörözéssel teltek, mint az előzőek, s bár soha nem volt teljes az asztaltársaság (hol egyik, hol másik hiányzott dolgai miatt], mégis feltűnt, hogy a temetőőr teljesen elmaradt. / — Csak nem beteg? — fogalmazta meg a többiek gondolatát a pedellus éppen akkor„ mikor a kocsmában hajadonfővel, feldúltan megjelent a sekrestyés. Lihegett, az eléje csúsztatott korsó sör előtt keresztet vetett, aztán a fáradtságtól meg a, kimondhatatlantól alig érthetően dadoga: — Uraim, Bognár Pál úr, a római katolikub temető őre, már harmadik hete pénzért mutogatja a temetőben azt az olasz adót, melyet az árok alján sikerült nekünk is néhány pillanatra látnunk. Uraim, 'nehéz pénzeket zsebelt be parázna hajlamú emberektől a temetői pornó moziért. Éppen most érte tetten a rendőrség. Egy százas volt a beugró. KépzeljékI Temetőben százas! A többík szent hitetlenkedéssel iszogatták söreiket, de ötödik Békát, akitől közös véleményük megfogalmazását várták, még hallgatott. — Mi, ugyebár --L kezdte jó későre ötödik Békát ml, ugyebár nemzeti érdekből *tévéztünk a temetőben. Ehhez a borzalomhoz semmi közünk. Mert ne feledjék, a vallomástételkor el fog hangzani a mi nevünk is. Borzalom. Egy ilyen szennyes Ügyben. Borzalom — mondta, és üres pipájából pöfékelt, s ez köztudomásúlag a tárgy Iránti megvetését volt hivatott jelképezni, HIZSNYAI ZOLTÁN: majd galambok lesznek pampuska-gömbölyűek a bárányok tiszta élő gyapjúk csontjaik kötőtűk hattyúk könnyebbek mlrit a harmat " s nagyobbak a bikáknál a veréb vaktöltény lesz a varjú ólomgombóc a fáknak sokkal több águk lesz és sokkal vastagabb törzsük s megszámlálhatatlan s felbonthatatlan levelük és aki hátranéz nem lát maga mögött senkit / és maga előtt sem állandóan reggel lesz állandóan dél lesz és folyton éjjel meg hajnal az óra már nem jár körbe mert megismeri és megunja az utat Inkább megáll megvárja míg újra rákerül a sor tizenkét óra múlva ez mindig bekövetkezik tudja ezt mindenki senki sem fél az Időtől majd elfelejtünk egy pár dolgot de ettől nem lesz szegényebb a világ aztán valamit megtanulunk amitől nem lesz gazdagabb mindenki tud majd mindent ezért majd ha beszélgetünk csak mesélni fogunk
