Szabad Földműves, 1986. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-01 / 5. szám
1986. február 1. SZABAD FÖLDMŰVES Ha valaki hivatalnok és Včeltčká■ пак hívják, nem kell feltétlenül nebáncsvtrágnak, vagy amolyan pöffészkedé, mihaszna embernek lennie, még ha sokan nem Is bánnák — akkor legalább szidhatnák. így nem tehetik. Az ilyen lehet igazán fó ember is, még kertje Is lehet a háza mögött. Včelčka úr nem hord táblát a nyakában hogy „Vigyázz, rossz emberi“, vagy , Köszönöm, hogy nem akar segíteni!" De ha valaki hivatal- DUŠAN DUŠEK: nők és kertje i an, attól még lehet, iaszontalan fia amolyan örd 3 g palánta, akt se? ki tői sem tjed n akinek minden mindegy, akt senkit és semmit sérti tisztel. Včelička úr ugyan megvan \a tisztelet nélkül is, de azt elvárja, hogy a fia ne vágja ki a kert sarkában lévő almafáját, ahová mindenáron garázst akar építeni a nagy döi motorkerékpárjának. A motorkerékpár — jól tudják ezt a japánok — újra divatba jött. Včelička úr a fél fülére süket. Sokan vannak így. Egyesek az ijedtségtől süketülnek n eg, mások azért, mert piszkálják a fülüket • felőbb csak zúg, aztán egyszeriben beáll a nagy csend j, de olyanok Is vannak, akik a pecsét csattogásától le íznek süketek, mint Včelička úr ts, akinek kertje van a háza mögött, meg van egy mihaszna fia. A bélyegző 7 bűnös, amin ez áll: ELINTÉZVE. Ebi 61 is látni, hogy Včelička úr miféle ember, hogy melyik bélyegzőt szereit leginkább, hogyan segít embertársi in. Ebben senkt sem akadályozhatja meg, még a süket mivolta sem. De hát kt segí őrajta? Ez a kérdés neg-megfordul Včelička úr fejében, nkár a körülötte keringő hópelyhek és a kavargó száraz falevelek, amint a késő délutáni szürkületben hazafelé ballag a hivatalból. Nem tud őrülni semminek. Öreg testének fáradsága \ belevész a park egyhangú világába, hogy szinte szorongást érez, még fák közti sétány ts egyre szűkül elő te. — Csak a csoda... — mondja Včelička úr. — Itt \nár csak a csoda segít... eg, Ma már kevés ember hisz a csodában. Včelička úr igen. Hinnie kellI Különben nem lehetne hivatalnok, nem dolgozhatna bélyegzőkkel. A munkában kérvényeket, panaszos leveleket olvas, düh diktálta szavakat, vagy éppen kérést, óhajt. S a jó öreg hivatalnok szíve mindig pontosan megérzi, hogy az asztalán heverő kérvények közül melyik az őszinte, igaz, melyik az alaptalan, melyiket kell JL 'ért elintézni, melyiket kell félretenni, de hát a halaszthatatlan és a sürgős kérvényeket rendszerint nem tudja elintézni senki. Včelička йт elkövet minden tőle telhetőt, nem mulaszt el semmit, mégis tudja előre, hogy a lelkiismeretessége teljesen fölösleges, a kérvény megjárja a maga útját, míg vissza nem kerül hozzá — elintézetlenül. Ezért hisz hát a csodákban. Minden ilyen kérvényhez hozzácsatolja méq a saját óhaját ts, bár csak úgy gondolatban, abban bízva ,hogy amikor majd a felettes hivatalnok elolvassa a kérvény sürgető szavait és mérlegeli, hogy elintézze-e vagy se, akkor hallhatóvá válnak az ö lélekben mellékelt szavat, s a felettes' hivatalnok gyenge pillanatában — maga is csodálkozva, honnan vette ezt az együttérzést — aláírásával elrendeli neki, hogy a kérvény kedvező elintézést nyerjen. Minden ilyen pillanatban csoda történik: Včelička urat meghallgatják. S minél többször hallják meg az ő szavát, annál kevesebbet hall őmaga. A fél fülére már teljesen megsüketült, a másik fülére most kezd; az ELINTÉZVE feliratú bélyegzőnek állandóan van tennivalója. Včelička úr a parkból bekanyarodik az utcájukba. Időközben a szél elült, aludni tért, csupán a frissen hullott hó világít. A kert csücskében alszik az almafa, de az is lehet, hogy már éppen csak szendereg. s álmában tán mosolyog. A rozsdás kapu előbb nyikordul, s ahogy becsukódik, hosszan nyikorog. Včelička úr bemegy a házba. Ahogy belép, megint összezördül a fiával meg a ronda motorkerékpárjával — annak a hangja a legharsányabb, még ha meg sem szólal. Veszekedtek már így nemegyszer, de mindig csukoft ablaknál. Most azonban Včelička úr sarkig kitárja azzal az ürüggyel,hogy szellőztet. Hiába a szép szó, hiába érvel, akármit ts tesz, kérése eltörpül. A fiának garázs kell... Pokolfajzatt Včelička úrnak pedig almafa kelll A fiának motorkerékpárja van ... Ki kell vágni a fát. Más helyütt nem lehet garázst csinálni. A fiú fázik, be akarja csukni az ablakot. Včelička úr odaveti: — Most már az almafa is tudja, hogy ki akarod vágni. Hallotta, ahogy mondtad. Mindent hallott. A fiú meghökken, de csak egy pillanatra, aztán felkacag és rosszmájúan odaveti: — Miféle almafa az, még sosem ettem róla, hisz még csak nem ts virágzott soha. „Képzeljétek, mit hallottam) (Vass Gyula felvétele)-rť Farsang van. jA fiatalok közül már sokan alig vesznek tudomást róla. Talán csak ahol az Idősebb mamák, nagymamák szertartásosan elkészítik és feltálálják a siskát — a farsang nélkülözhetetlen eledelét —, ott tudják, hogy milyen alkalomból fogyasztják ezt a fenséges csemegét. Nemkülönben így lehetnek egy másik farsangi „süteménnyel“: a fánkkal (akinek semmit sen mond ez a szó, bővebb felvilágosítást a nagymamájától kérjen). A farsa ig szó hallatára a fiatal nemzedék tekintete azért ma is felragyog, mert ,i bál, a farsangi bál néven ismert mulatság jut az eszébe, de természetese? mai változatban, modern köntösbe bújtatva. Az idős nénik, bácsik tekintete egészen más, valami kerekebb, teljesebb örömökről árulkodik. Farsang? — sóhajtanak egy nagyot, ami kifejezi mérhetetlen örömüket, de vágyódásukat is, tovatűnt ifjúságuk után. — Nekünk az a bál három napon át tartott — elevenednek fel a múlt emlékei egy na 7ybajuszú, bölcs tekintetű parasztember barátom ajkán. — Vasárnap volt a mulatság. Éjfél utánig tartott, akkor egyet aludtunk: reggel nyolc-kilt ne felé felkeltünk, csoportokat alkottunk és dallal mentünk az utcán. . lázakhoz állítottunk be, ettünk siskát, kolbászt, no meg Ittunk ts. Délután két-három órakor mentünk megint mulatságba. Ojra éjfélig mulattunk... és így szórakoztunk kedden ts. Hej, ha még egyszer húszéves lehetnék!... — Mit mondjunk minderre, ml, mai húszasok, harmincasok, negyvenesek? Azt, hogy megtehettték öregeink, mert nem hívta őket a vállalat, az üzem, az Iskola!... Dobtak a jászolba a jószág elé, s nyugtuk volt eaész napi De ne akarjuk kimagyaráznt magunkat. Mert nekünk is rendelkezésünkre áll csaknem minden péntek, szombat és vasárnapi Halkan mondva valljuk be őszintén, hiányzik belőlük az a nótás kedv, az az áradó és magával ragadó hangulat, ami öreg szüléinkre olyannyira jellemző volt. M't és miben tehetnénk többet az eddigieknél? Használjuk ki célszerűen, természetesen mai, modern felfogásban a farsang szabadidejét. Teadélutánokon, irodalmi esteken szórakozzunk, művelődjünk, tegyük hasznossá szabadidőnket, hogy visszaemlékezve egykor hasonló legyen közérzetünk, rr\int i mai öregeké, s ne érezzük: kijátszott bennünket az élet, nem tudtunk magunknak farsangot csinálni, csak böjtöt teremteni. Nagy Mihály Itt a farsang щ ЩШШШЖ És becsukja az ablakot. Másnap fogja a fűrészt és indul a kertbe. Včelička úr úgy találja, amint ott áll dermedtem a fánál, szólni sem tud a meglepetéstől — mert éjjel virágba borult az almafa. (Vércse Miklós fordítása) Élők háza laniga József: Csallóközi motívumok (Fotó: Vass) Gondolom, mindenki elótt tisztázott. mit Is jelent az a szó, hogy műemlék. Azokat az építményeket nevezzük így, amelyeknek történelmi, művészeti vagy néprajzi jelentőségük van. Megmentésük, helyreállításuk és hozzáférhetővé tételük az utókor számára a műemlékvédelem feladata. Így van ez mindenütt, legalábbis így kellene lennie. A falvakban még kedvezőtlenebb a helyzet, mint a városokban. Ennek egyik példája, hogy furcsa módon éppen vidéken — ahol a vallás szerepe mindig is erősebb volt — tapasztaljuk a zsidó kultúra (temetők, zsinagógák) mellőzését, elhanyagolását. Miért van az, hogy nem értékeljük, nem ismerjük fel ezek kultúrtörténeti értékét? Sajnos, ezt a fajta kultúrát a művészettörténet is eléggé mostoha módon kezeli. Vannak területek, ahol megbocsáthatatlan bűnöket szül az emberi közömbösség a kulturális emlékekkel szemben. Rété (Reca) falu határában járva az ott elterülő zsidótemetőben siralmas látvány tárult elém. A bejárati kapu használhatatlan, a sírkövek egy részét összetörték, néhány sírhelyet ki Is ástak. A bedőlt temetőfal mögött az egymásra dőlő sírkövek mintha saját sorsukat siratnák. Mindent benőtt a burjánzó gyom. Pedig csak oda kellene figyelni egy kicsit, hogy meglássuk, észrevegyük, milyen sajátságos kultúrával állunk szemben. Valóságos szabadtéri múzeumok ezek, amelyekben az azonos méretű és művészi kivitelű sírkövek a halálon túli egyenlőséget hangsúlyozzák, mivel egymás mellett nyugszik a szegény és a gazdag. A legrégebbi sírkövek csaknem teljesen dísztelenek, a későbbieken már megjelentek állati, tárgyi és növényi szimbólumok. A korona például a házastársi hűséget jelképezte, a szőlőfürt pedig az Izraélhez való tartozást. A zsidók a temetőiket az Élők házának nevezték, mert ők a halottak lelkét élőnek tekintették. A második világháború még itt is nyomot hagyott a zsidóság életében. Azóta nincsenek új halottak, s ez gyakorlatilag a temetők halálát is jelenti, mivel megszűnt a kapcsolat az utódokkal. Egy elhagyott temető látványánál fájdalmasabbat nehéz elképzelni. Bénítólag hat. Kihalt volna belőlünk a kegyelet? Ezt bizonyítja az a közömbösség, amely környezetünkben a zsidó kultúra iránt érezhető. Nem egy temető a felszámolás sorsára jutott. A zsinagógákból raktárakat csináltunk. néhány kivételével. Jobban oda kell figyelnünk a környezetünkben levő kulturális értékekre, hiszen azokat őseink alkották. Mi leszünk szegényebbek, ha veszni hagyjuk őket. M. S. GUILLAUME APOLLINAIRE: Máriácska Már ott táncoltál kicsi lányka Ott táncolsz majd mint nagymama Ugrándozni matrózka-táncba Zeng majd minden harang szava Mikor jössz vissza Máriácska Az álarc mind olyan hallgatag A muzsika oly messzi messzi Mintha az égből szólna csak Szeretnélek igen de nem nagyon szeretni A fájdalmam boldogságot ad Juhok mennek a hóesésben Gyapjúpehely ezüst a hó Katonák vonulnak s miért nem Enyém e szív e változó Változó szív s mi még nem értem Nem értem hova lesz hajad Göndör mint tenger fodrozódva És a kezednek őszi lombja Mit esküink borítanak A Szajna pqrtjára kiértem Egy régi könyv hónom alatt A folyó mint a szenvedésem El-elfolyik de nem apad Csak ez a hét már végetérjen (Vas István fordítása) Kezes bárány Jó szókinccsel áldott meg a sors. Szeretek beszélni, nagy igazság, de tőlem hangos szót sem a családi házban, sem azon kívül nem hallott még soha senki. Van ez a két szép, nagy lány, Irénke húsz-, Etelka huszonkét éves: neki most lesz az esküvője, a jövő szombaton. Nyár közepén megvettem a szövetkezetből az előnevelt csirkéket, hogy a disznó mellé, amit majd vágunk, legyen a lakodalomra Jó, rántani való baromfi. Otthoni költéssel már nem próbálkoztam, babra munka, meg aztán hát más dolgok is közrejátszottak. Az az igazság, mostanában kevesebbet törődök a házi munkával. Kicsit későn lőttem rá arra, amire már előbb rá kellett volna jönnöm. Hogy egymásba ne öltsem a szót: jó, dolgos emberhez mentem én férjhez, Nagy Taszllóhoz; 6, de nem szerették a szüleim a neve miatti — pedig hát mi van abban? A Tasziló éppolyan név, mint a János, vagy a többi. Talán egy kicsit viccesebb, de én hamar megszoktam. Na, építkeztünk, húszáras telekre, neveltük • két gyereket rendesen, cukrász lett a városban mindkettő. A nagy kertben olyan gyönyörű a szőlő, mintha virágoskert ienne az egész. Meg lehet nézni. A konyháravalót is kitermeltük a kertben, sőt, eladásra is jutott jócskán. Még az Etelka kezének megkérése előtt látom én egyre, hogy a Tasziló húzogatja az orrát. Irénke udvarlóját meg ki sem állhatja. Esténként mind gyakrabban történt, hogy amint hazajött a városi munkájából, nem csinált semmit, nem úgy. mint azelőtt. Hát én a ház körül, meg a kertben elvégeztem mindent, a metszéstől a permetezésig, a bakolástól a kocsányozásig, még a szüretelés ts az én gondom volt lóformán. Étel mindenkinek volt bőségesen, ha nem éppen teljesen friss, este, hát akkor bent a hűtőszekrényben, csak melegíteni kellett. Soha nem főztem olyan ételt, amit Tasziló nem szeret. S most egyszerre csak huzigálni kezdi az orrát? Egyre gyakrabban italosán hazajárogatni? A ház körül smmit sem mozdítani? Az ételt elellökdösni? Este befordulni a fal felé és csak horkolni? — Na, hékám — mondtam neki —, hát ml bajod van teneked, szóljál csakl — Én herékre nem keresek! — Nézzünk csak oda — mondtam —, ki itt a here? — Mind, ahányan vagytok. — A két lányunk szakmunkás, jól keresnek, megkeresik a kelengyére valót. Én elvégzek Itthon mindent. Olykor-olykor még a szövetkezetbe Is elmegyek dolgozni. — Herék vagytok — mondta ő, és befordult a fal felé, horkolni. Így ment ez még egy darabig. Hát ki nem unja meg azt, hogy az ura egyre Utasabban jár haza, sőt, már nevetnek olykor a bukdácsolásain. Én tiszta, takaros és egészséges ember vagyok, még csak negyvenegy éves; csak nem hagyom, hogy bárki is szekerezzen a hátamonl — Jól van, Tasziló — mondtam neki —, vigyél magaddal kulcsot, mert én bezárom az ajtót, holnaptól nem leszek here. Legyintett, horkolt. De már a következő napon rá kellett jönnie, hogy nem egy máriás huncut lökte ki azokat a szavakat, hanem én. Reggel a lányaimmal bementem a városba. Felvesznek ebbé a cukrászüzembe? Ó, ha tegnap jött volna, az is későn lenne. Orvosi meg mindenféle más papírok beszerzése után már be is állhattam a finomsüteményes részlegre, a piskótakészftők közé. Tasziló megszeppent. — Az állatokat ellátom — mondtam neki —, a kert és az udvar mostantól a te gondod. Amikor az első fizetésemet megkaptam. megkérdezte: aztán mennyi? — Mi közöd hozzá? Megvan, ami kell. S meglesz a nyugdíjam is, nem hagyatkozom rád. — Ô. Juliskám, én ezt nem gondoltam így! — így lett, Tasziló. Ha valaki el tudja képzelni, milyen egy kezes bárány, hát Tasziló azóta olyan. Rendezkedik, takarít, még az ágyat Is beveti, nem beszélve a kerti munkákról. S délután a buszvárónál mindenkor megvár, hisz ő a korábbi busszal érkezik. ILLÉS BERTALAN
