Szabad Földműves, 1986. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-17 / 20. szám

1986. májas 17. SZABAD FÖLDMŰVES 71 1 ikor kiszállt az autó-I/ buszból, s elindult az í ' * aszfaltút on a szülőháza felé, Gasparovits úr futott az eszébe. Éppen így ballagott ő is, sok évtizeddel ezelőtt, las­san komótosan, mint általában a faluba tévedt idegenek szok­tak. Szürke ruhát viselt, egér­szürkét, hozzá pontosan olyan színű kalapot, a legmelegebb nyáron is, mivel kopasz volt és óvta a fejét az erős napsütés­től. Az emberek köszönés nélkül mentek el mellette, nem úgy, mint hajdan Gasparovits mel­lett, akit messziről megsüve­­geltek. Tudomásul vette, hogy ma már csak az ismerősök kö­szöntik egymást faluhelyen is, őt pedig ezek szerint nem is­merte senki sem. Hány éve is, hogy utoljára láita a szülőfa­luját? Harminchét, harminc­­nyolc? Hihetetlen, hogy azóta teljesen kicserélődött volna a lakosság. Mire kiér a falu vé­gére, biztosan az útjába akad valaki ismerős, hiszen még nem tett többet pár száz lépés­nél, s emberrel is alig találko­zott. Jóformán rá se néztek. Gondolta, a legközelebbinek kalapot emel, hátha visszakö­szön. Egy biciklis asszony jött vele szemben, de ügyet sem vetett rá. Az utca sem a régi már, ál­lapította meg. A házakat átépí­tették, az udvarokat, kerteket átrendezték. Törpefák és fólia­sátrak díszelegnek mindenütt. A házak csúnyák, ízléstelenek, egyáltalán nem a tájhoz illők, csillogó csempével kirakottak, hivalkodók és lehangolók. A dió- és akácfákat mindenütt kiirtották, helyettük villany- és telefonpóznák vetnek silány árnyékot az útra. Doktor Jób Imre úgy érezte magát e rideg környezetben, mintha a Holdon sétálna. A szülői porta előtt egy pillanat­ra megállt. Hát. persze. Már csak természetes, hogy ezt a házikót is lebontották és újat emeltek a helyébe. Emeleteset, rondát. Otban hazafelé elkép­zelte, miként áll majd meg a hajdani fészek előtt, és idéz fel magában tűnő emlékeket. Megmosolyogta gyermeteg na­­ivságát. Mintha a négy évtized alatt egyszer sem járt volna falun. Talán nem látta, hogyan szökik el a múlt, lopva, szé­gyenkezve sok évszázados gyarlósága miatt, és adja át helyét a dölyfösen hivalkodó, hebehurgya másnak? Egy traktor zörgött el mel­lette, takarmánnyal megrakott pótkocsit vontatva maga után. Por azért még akad, állapí­totta meg Jób, s várt, hogy a kavargó szemcséket az enyhe szél tovasodorja, majd tenye­rével próbálta leporolni zakó­ját, akárcsak régen Gasparo­vits úr. 0, azért korántsem olyan sűrű, mint annak idején! Gasparovits mindig ünnepkor Jött, délután. Az is lehet, hogy csak ünnepnek tűntek azok a napok. Tény, hogy csend volt, mélységes csend, a madarak hallgattak, a baromfi elpilledve ült a szérúskertben, a vakzöld tormalevelek között. Anyja az első szobában terített asztalt. Néha kiszalasztotta Imrét a kapuba: — Nézd meg fiam, jön-e már az űrt Kérés nélkül is ki-kinézett volna, hiszen már napokkal előbb emlegették a látogatót. — JönI — lökte be az ajtót a gyerek, mintha valaki elől menekülne. — Jó, jó — mondta az any­ja. — Üljünk le, tegyünk úgy, mintha nem várnánk. Gasparovits úr magas, vékony ember volt, közel a hatvanhoz, vagy már túl is azon, tehát nem volt fiatal. És nagyon sze­rette a hársfateát. — Tudja Jóbné asszony, ez a tea csalogat el magukhoz engem. E tea nélkül nem érne semmit a nyaralás. Mikor elment, mindig kine­vették. A fiú gesztikulálva utánozta az öregűr finom moz­dulatait és enyhén selypítve mondta: „a hársfatea nagyon ízletes volt“. Ki is volt tulajdonképpen Gasparovits úr, gondolt vissza a furcsa vendégre. Kinek lehe­tett a rokona, és miért töltötte a nyarait éppen itt, ebben az isten háta mögötti porfészek­ben. Lehetetlen, hogy annyira szerette volna a hársfateát? Doktor Jób szeretett eljátsza­dozni az emlékeivel. Szilárd meggyőződése volt, hogy ki­tűnő a memóriája, s elvárta mindenkitől, akivel kapcsolatba került, hogy hasonlóképpen emlékezzen. Nem szerette azo­kat az ügyfeleket, akik pontat­­lenul írták le a velük megtör­ténteket és gyakran tétováztak, vagy egyenesen kimondták: nem emlékszem. Hogyan lehet nem emlékezni? Ha az ember akarja, apró fűszálak, bokrok, fél évszázaddal előbb kimon-CSICSAY ALAJOS: — Ha nem haragszol, mondd meg, hogy hívnak? — Ahogy az apámot Laci­nak — hangzott a kurta és ко­­mikusz válasz. Egye fene gondolta Jób, el­nézegetem egy darabig a tehe­neket, a kölyök nélkül is meg­­bizonyodhatom arról, amiért jöttem. Felesleges is lenne a fiúval közölni a gondolataimat, legfeljebb bolondnak vélne és odébbálina. Csodálkozott önma­gán, hogy ilyen csacska játék­ba keveredett, de ha már elha­tározta magát, akkor be is fe­jezi. Soha semmit nem hagyott maga után befejezetlenül, még gondolatot sem. íki / dott szavak jutnak az eszébe. No és az izek, illatok, mind előjönnek, csak elő kell hívni őket. Hogy élhetnek emberek, akik mindent elfelejtenek, s egyáltalán, miért élnek? Hi­szen még a fa is emlékezik. Vessünk egy pillantást az év­gyűrűire, s mindjárt megtud­juk mit élt át húsz, harminc, vagy akár száz évvel ezelőtt. Az ember meg, a legértelme­sebb lény, nem szégyell jelej­teni? Ha pedig felejt, annak nem lehet más oka, mint az, hogy vagy érzelemszegény, vagy nem akar emlékezni. Jól­lehet emlékezik, csak éppen letagadja. Nemrég olvasott egy tudományos ismeretterjesztő könyvet az emlékezet fejlesz­téséről. Nagyon érdekes volt és haszno's. Az egyik mondata például így hangzik: „A emlé­kezés folyamán szüntelenül rendszerezni tkell az anyagot". Hát igen, a rendszerezés. Hi­szen a tudomány sem más, mint rendszerezett ismeret. Ügy rémlik azt is olvasta vala­hol. Fontos, hogy az ember so­se hagyja abba a tanulást. A tanultakat időnként meg kell erősíteni, vagy ha nincs szük­ség rájuk, ki kell iktatni az emlékezetből. Ahogy így morfondírozott magában, egyszer csak azt vet­te észre, hogy már kint jár a faluból. Hol is van, nézeti kö­rül kutatva. Igen, itt állt vala­mikor a pásztorház. Ezek a ha­talmas nyárfák már gyermek­korában is ilyen terebélyesek voltak. Most éppen karám hű­­söl alattuk. Lám, milyen leleményesek a parasztok. Miért hagynák kín­lódni az állatot a napon? A nyitott karámot telehordják szalmával és rajta tapos a jó­szág. E módszerrel hamarabb jutnak szerves trágyához. A ré­tet meghagyták legelőnek, csak most dúsabb fű terem rajta, mint valaha. Igen, rnert nemes fűmaggal vetették be és öntö­zik. rendszeresen. A legelte­tést is milyen jól megszervez­ték. Nem tároltatnak le min­dent, csak pár hektárnyit etet­nek fel egyszerre. Erre ügyel a „villanypásztor“, meg egy le­gényke, akinek nincs más dol­ga, mint a drótokat tartó ka­rókra vigyázni, hogy ki ne bil­lentse őket egy-egy hevesebb mozdulat. Az állat ösztönei ki­számíthatatlanok. No, meg a technika sem százszázalékra megbízható. A fiú éppen olyan közömbö­se nézte a szürke ruhás ide­gent mint a többi falubeliek. — Jó napot, barátom! — szó­lította meg őt Jób Imre bizal­masan. A legény valamit makogott, amit köszönésnek is lehetett vélni. Jób doktor úgy határozott, пат megy tovább, és valami úton-módon beszédbe elegyedik a fiúval. — Szép a jószágotok —• mondta. A legény nem válaszolt. Ke­mény fűszálat morzsolt a fogai közt, le-leharapott belőle egy keveset és azt messzire köpte. Hogy is történt? Pár héttel ezelőtt egy tárgyalásra — je­lentéktelen ügy volt — beidéz­tek tanúnak egy öreg parasz­tot. Amolyan nagyhangú, ma­gabiztos férfit, aki fiatalkorá­ban legénybíró lehetett. Ponto­san, határozottan válaszolga­­tott a kérdésekre, egyáltalán nem zavarta őt, hogy bíróság előtt áll, s látszott rajta, meny­nyire bízik az emlékezőtehet­ségében. Jóbnak tetszett az öreg határozottsága, s gondol­ta, megtréfálja őt. Mikor az ügyvéd jogán szót kapott, így szólt: — Szíveskedjék megmondani a tanú, ismeri-c a szarvasmar­ha természetét. A teremben ülök kíváncsian emelték fel a fejüket. — Hát persze, hogy isme­rem, kérem. Én ne ismerném? — Akkor azt is megtudná mondani, hogy miként fekszik le a marha? A bíró nemtetszően csóválta a fejét. A tanú kissé elmoso­lyodott és így válaszolt: — Leteszi magát, vagyis le­dül, és közben borzasztó na­gyokat sóhajt. A jelenlévők 1 felkacagtak, maga a tanúi is. Már úgy tűnt, hogy a tárgyalás menete kibi­­csaklik. A bíró rendre intette a teremben lévőket, az ügyvé­det figyelemeztette, hogy ne térjen el a tárgytól, de a lelke mélyén tetszett neki Jób doktor mókája. Felüdült tőle, akár egy csésze kávétól. — Elnézést kérek, csak meg akartam győződni a tanú me­móriájának a megbízhatóságá­ról — mondta tömören Jób, majd hozzátette: — Több kér­désem nincsen. — A tanú? — fordult a bíró az öreg felé. — Ha az ügyvéd úr marhát akar látni, akkor ne engem pé­­cézzen ki magának! — vetette oda, de a visszavágással elké­sett. Tényleg, hogy is teszi le ma­gát a marha, gondolta tovább a kérdést Jób. Mintha a mellső lábaira térdelne előbb, aztán a farára dől..., de hogyan? Hová rakja a hátsó lábait? A fene egye meg, elfelejtettem. Elfelejtettem! S úgy ismétel­gette magában a szót, mint va­lami főbenjáró bűnt. Pedig hányszor látta annak IdejénI Tudta, hogy másképpen fekszik le a ló és másképpen a szarvas­­marha, de a mozdulatok egy­másutániságát nem volt képes felidézni. Elhatározta, hogy a végére jár. Látni akarta, saját szemével. Ügy tett, mintha a messzesé­get nézné, s a gondolatai kö­zül egyet véletlenül kiválasz­tana: — Hány éves vagy te, Lász­ló? — kérdezte a fiút. — Tizennyolc. Ránézett a legénykére. Elég nyeszlett a korához képest. Ha azt mondta volna tizennégy, jobban elhitte volna. — Miért nem tanultál vala­milyen szakmát? — Hiszen tanultam, zootech­­nikát. — Nocsakl — Miért olyan hihetetlen? — Mondtam, hogy kételke­­dem? — Látja azt a holsteinfrizt? Kapott a pofájára. Legalább száz volt van a drótban. Ez nem holmi ostor ám. Az ilyen ütést nehéz elfelejteni. Kétségtelen, hdgy a fiú most dicsekszik — gondolta Jób. Megakarja mutatni, érti a szak­máját. — Hát azt tudod-e, hogy miként tér a marha nyugovó­ra? — szögezte neki a kérdést. — Hogyhogy miként? Lete­szi magát és közben nagyokat nyög. Mi különös van ebben? Ügy nyög, mint a vénasszony — mondta és jóízűt nevetett hozzá. — De magát a folyamatot mondd el! Az izmok, az inak és az ízületek mozgásának a sorrendjét. — Minek mondjam? Ha meg­várja a delet, magá is meglát­hatja. Mindig akad egy-kettő, amelyik leheveredik közülük. Különben ezek szeretnek állva kérődzeni — intett a fejével a csorda felé. Amúgy igen jó fajták, sokkal jobbak, mint a régiek. Doktor Jób hallgatott. A fiú az árokparton ült, ő meg állt fölötte. Félt, ha leül, a friss fű nyomot hagy a ruháján. Meg furcsa is lett volna öltönyben, kalapban, nyakkendősen csak úgy letelepedni a földre. Most a fiú kezdett el kérdezni: — Magának nincsen autója? — De van. . — A faluban hagyta? — Nem, a városban. — A fővárosban. — Nohál! — csodálkozott a legény. — Olyan messziről jött és nem személykocsin. Vagy valaki hozta magát? Jób nemet intett a fejével. A gondolatai másutt jártak. — Ha elmegy a hídhoz, ott mindig talál diplomatákat, le­het, hogy hazavinnék. Arról is­meri őket, hogy más a rend­számtáblájuk, mint a miénk. Folyton csak pecáznak. Hogy meg nem unják! Jób hirtelen a fiúhoz fordult: — További jó munkát, paj­tás! — Elmegy? Nem, várja meg míg a holsteinek lefekszenek? — Nem. — Akkor miért jött? — Csak úgy unalomból... „Valóban, miért is jöttem ide?“ — töprengett. — Miért volt ez az út annyira fontos? Aztán közömbösen megvonta a vállát. „Az az öreg paraszt a múltkori tárgyaláson kissé megzavart. Ügy látszik öreg­szem." S ezzel pontot tett az ügy végére. Busszal mindössze három óra. A menetrend szerint fél óra múlva indul visszafelé a járat. Gondolta, kényelmesen eléri. Elhatározta, hogy nem siet, nem fog köszönni senki­nek, a Jób porta előtt sem áll meg, mint az előbb. Minek? Ami volt, elmúlt. Elmúlik las­san az élet is. Az emlékezet ki-kihagyogat, akár az öreg mo­torban az áramelosztó. Nem pattan át benne egy-egy szük­séges szikra, s a motor szag­gat, mint a ritmuszavarral küsz­ködő szív. Emberek jöttek vele szem­ben, s mentek el mellette kö­zömbösen. Teljesen mindegy, hogy kik, hiszen úgyis idege­nek, idegen itt már minden. Furcsa, az egyik már messzi­ről mosolyog felé. Mégiscsak van aki rám ismert, villant át az agyán, és barátságosan visz­­szamosolygott. Talán még in­tett is a botjával, amit a tehe­­nes fiú metszett neki az egyik fűzfáról. — Jó napot, Gasparovits úr! — lelkendezett a mosolygó. — Ügye nem ismer meg? Én va­gyok a Török Laci. Tudja, a JÓbék egykori szomszédja. De régen is volt, uramisten, ami­kor maga utoljára itt járt. Hány esztendeje is már? — Harmincnyolc — mondta szárazon Jób Imre. — Hanem maga semmit se öregszik ám, Gasparovits úr. Talán még a sétapálcája is a régi. — Igen, a régi... — Ne is öregedjünk meg so­hase! No, isten áldja — billen­tette meg a kalapját, s mint akinek hirtelen eszébe jut va­lami, megtorpant és parolára nyújtotta a kezét. Májusi virágdíszben az országút menti fák... (Vass Gyula felvétele)' даэдаш Esetem a köszörűssel Pánikszerűen tisztultak előlem az emberek, pedig békésen, s vélhetőleg telje­sen ártalmatlan képpel bal­lagtam a járdán. Igaz: a hónom alól három jókora konyhakés meredezett, pen­gével a menetirányba, s az ilyen látvány, beismerem, a legbékésebb külső jegyek ellenére is hordoz magában némi fenyegetést. Persze, rögtön megkérdezheti bár­ki: Hogy kerül a kés az em­ber hóna alá? S ráadásul egyszerre három? A címből már könnyű kitalálni a vá­laszt: a szóban forgó ház­tartási eszközökkel a kö­szörűshöz igyekeztem, azon egyszerű oknál fogva, hogy teljesen tompák, életlenek, egyszóval rendeltetésszerű használatra alkalmatlanok voltak, hogy a stílusra is adjunk valamit, ugyebár. S hogy miért éppen a hó­nom alatt nyertek elhelye­zést? Roppant egyszerű: mindkét kezemben egy-egy tömött szatyrot cipeltem a­­melyekbe. tartalmuknál fog­va — zacskós tej, joghurt, satöbbi — felelőtlenség lett volna bedugni egy mégoly tompa kést is. Visszafelé még rosszabb lesz a hely­zet, morfondírozom magam­ban, hogyan fogom én ilyen körülmények között bizton­ságosan, senkiben és sem­miben kárt nem téve haza­szállítani a három borotva­­élesre fent konyhakelléket? Elég, ha kifogok egy zsú­folt autóbuszt, és ott vér fog folyni, nem vitás. Még a gondolatba is belesápadtam. ’Aggályaim azonban meg­alapozatlanoknak bizonyul­tak. Tudom, szépen ideille­­ne, hogy „szerencsére“ — ezt azonban a legnagyobb jóindulattal sem mondhatom el. Pedig igazán szépen in­dultak a dolgok: annak rendje és módja szerint megtaláltam a „Köszörűs a kapualjban“ feliratú táblát, sőt magát a kapualjat is, a­­melynek egyik zugában va­lóban ott volt a köszörűs­­műhely. S aki most netán valami félhomályos, rossz levegőjű odúra gondol, hát nagyon téved. Tágas, tiszta helyiségbe léptem, a meny­nyezetről neoncsövek árasa* tották az erős, fehér fényt, az egyik polcról Akai hor­dozható sztereómagnó a mu­zsikát, és a sarokban álló korundtárcsás, csillogó kö­szörűgép szemlátomást csak arra várt, hogy finoman zümmögve, szikrát szórva másodpercek alatt élesre fenje harcképtelen kései­met. Odaléptem tehát a pult­hoz, amelynek túlsó oldalán két fiatalember unatkozott. Minthogy az egyedüli meg­rendelő voltam, akár arra is gondolhattam, hogy ver­sengeni fognak, melyikük hozza üzemképes állapotba vágőszerszámaimat. Mihelyt azonban kiraktam azokat a pultra, valami egészen más történt. Olyasmi, amit még ma sem tudok elhinni iga­zán. Mert az még rendben volt, hogy az egyik fiatalember azonnal kézbe vette a ké­seimet. Azt már viszont egy kicsit furcsának találtam, hogy nem a köszörűhöz lé­pett velük, hanem tovább­adta azokat a társának. Az nyomban kinyitott egy jó­kora füzetet, és a késeket mustrálgatva gondosan be­írt valamit. Csodálkozásom azonban akkor változott megrökönyödéssé, amikor a művelet befejeztével a fia­talember akkurátusán pa­pírzacskóba csúsztatta a ké­seket, kitépett egy fecnit a füzetből, és e szavak kísére­tében nyújtotta oda nekem: — Holnapután jöhet a ké­sekért... ... Ha most azt monda­nám, hogy két nap múlva rendben átvehettem ugyan a megkőszörült késeket, ám további két nap múlva tom­pábbak voltak mint valaha, az olvasó joggal vádolhatna rosszmájúsággal. Viszont — ezt kell mondanom sajnos, mert tagadhatatlan tény. Úgyhogy arról a munkáról, amelyet a két köszörűs fia­talember végzett, még ciniz­mus nélkül is csak azt tu­dom mondani: rossz volt ugyan, de legalább lassú. Még jelszónak is beillene, úgyis szeretjük a jelszava­kat. Persze, tudom, nem az ilyeneket. Azokat a szebben hangzókat, jobbal kecsegte­tőeket viszont úgy látszik, még mindig nem olvassák elegen. Vagy ha igen — CSAK olvassák. Esetleg csak írják. Vass Gyula A MATESZ májusi műsora V. 17. V. 18. V. 19. V. 20. V. 21. V. 22. V. 30. V. 31. Muzsla (Mužla): Névnap 19.30 Sókszelőce (Selice): Névnap 19.30 Nyitra (Nitra): Névnap 19.00 Udvard (Dvory nad Žitavou): Bűntény a Kecskeszigeten 19.30 Köbölkút (Gbelce): Bűntény a Kecskeszigeten 19.30 Felsöpatony (H. Potón): Bűntény a Kecskeszigeten 19.30 Komárom (Komárno): Nem élhetek muzsikaszó nélkül 19.30 (bemutató) Komárom: Nem élhetek muzsikaszó nélkül 19.30 A színház a műsorváltoztatás jogát fenntartja!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom