Szabad Földműves, 1986. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 2. szám
1986. január 10. SZABAD FÖLDMŰVES 7 „Aki nem látta még a csend világát...” * Őszies reggel. Hideg szél fúj. Vörös narancs kúszik fel lassan a gömöri mészköhegyek tetejére: a Nap. Szedelőzködúnk. Farmerban, gumicsizmában, derekunkra kötött gyapjúpulóverrel, hátunkra vetett vászontarisznyával gyalog indulunk üomicáról a magyarországi Aggtelekre. A határon gyanakodva szemlélgetnek, mert alig hasonlítunk az útleveleinkből kikukucskálókra. Az egyik vámőr végül is rájött, hogy barlangtúrára megyünk. Az aggteleki cseppkőbarlang bejáratánál a velünk egyívású Pista és Zoltán barlangkutatók már vártak ránk. Hosszú túrára készülődünk, amelyet csak nagyon ritkán szerveznek és engedélyeznek, azt is csak barlangászok és geológusok részére. Mi tehát, a Csehszlovákiából érkező „kilencek“, kiváltságos helyzetben vagyunk, hiszen mégis bejárhatjuk ennek a Jósvafőig érő, a nagyközönség számára nem hozzáférhető, több mint tizenöt kilométer hosszú hatalmas barlangrendszernek még csak részben feltárt labirintusát. Délelőtt tíz órakor, ragyogó napsütésben, tizenegy fiatal (négy lány és hét fiú) lépi át a hatalmas sziklafal tövében lévő vasajtót, és megkezdik kilencórás kalandos barangolásukat az örök éjszaka birodalmában. Felszerelésünk mindössze négy propán-bután gázlámpa, egy magnetofon és egy fényképezőgép. Rövid gyaloglás után a kinti világ, a napfény egyre távolibbnak és valószínűtlenebbnek tűnik. Rádöbbenünk, hogy ebben az évszaknélküliségben, ebben a csillagtalanságban, ebben a napfénynélküliségben mennyire magunkra hagyatottak vagyunk. Idegeinket, testünket átitatta a 200 millió éves kőzetbe zárt sötétség. Körülöttünk halotti kényelemmel nyújtózkodik a mozdulatlanság: az idő múlása itt mérhetetlen. Üttalan utakon megyünk előre, s ekkor váratlanul elsötétül az egyik lámpa. A maradék három fénye már nem elég ahhoz, hogy valamennyiünk előtt megvilágítsa az utat. Egymásba kapaszkodva, óvatosan botorkálunk. Kezdünk fázni, ráadásul egy fél kilométeres sártengerhez érkeztünk. Az ormótlan gumicsizmák beleragadnak a vizes agyagba. Kezünkkel kell húzni a szárát, hogy a lábunkon maradjon. Olyan fárasztó az egész, mint a vízben való jutás. A lányok hamar kifulladnak, a fiúk hátán teszik meg a maradék utat. így érkezünk meg a Teknősbéka-terembe. Arra már nem emlékszem, hogy honnan kapta a nevét, ami nem is olyan nagy baj, mert mi úgyis átkereszteltük Borovicska-teremnek. Csodálatos boltívek alatt isszuk a fütőfolyadékot. Ez segít rajtunk: megszünteti a vacogást és jókedvre derít. Sokkal jobb hangulatban, ám egy lámpafénynyel ismét szegényebben lépünk az Oszlopok csarnokába. Lenyűgöző látvány fogad: a mintegy félezer cseppkőoszlop megannyi kővé dermedt katona egy csata előtti harctéren. Áhítattal járjuk be a vak természet e pazar galériáját. Pista, a kalauzunk begyújtja a képzelőerőnket: így maradt meg emlékezetünkben az aradi vértanúknak „emléket állító“ tizenhárom cseppkőoszlop, így találtunk rá Petőfi (aki állítólag 1845-ben járt a barlangban) koporsójára". Némely oszlopot xilofonhoz hasonló hangszerré formált a Nagy Művész: szinte halljuk csilingelő muzsikájukat. Az apokaliptikus alakzatok képzeletvilágából az őskorba vonulunk viszsza, miközben a Tigris-terem évmilliók emléklenyomatait őrző temetővilágával ismerkedünk. Vezetőnk magyarázatából aztán kiderült, hogy a temető szót indokolatlanul használtam, hiszen mintegy 350 állatfajta és félszáznál is több növényféleség él jelenleg is a barlangban. Az ősemberek annak idején minden bizonnyal a húsz méter magas mennyezetű Fekete termet „rendeztek be“ konyhának, erről tanúskodnak a bekormozódott falak. Hát nem fura helyzeteket kreál a történelem, hogy olykor elődeik szálláshelyére vezérli az atomkori ükunokákat? S ekkor váratlanul rámtör a vágy: látni akarom a Napot. „Eénytt" — kiáltanám. Kétségbeesve keresek egy halvány fénysugarat, de mindenütt csak a mélységes sötétség. Már aligalig hiszem, hogy a ránk boruló hegyfödélen túl ragyog most a Nap... Búvópatakhoz érünk, széles, homokos partján kellemesen esik a járás. De hirtelen összeszűkül a terep, emelkedőbe csap át, s egy vízesésiúgónál már kénytelenek vagyunk kapaszkodni. Keskeny sziklaperemen vezet tovább az út: alattunk négyméternyi mélységben vadul csörtet a víz, amely lehetne akár föld alatti világ határfolyója is. Ráadásul beleesik a harmadik gázlámpánk. Orrá lesz rajtunk a félelem: mi lesz velünk, ha az utolsó is megvakul? A sziklafalhoz lapulva, egymás kezét fogva, tapogatózva araszolunk tovább. Szerencsére nem túl hosszú ez a hidegrázás sztklapad, és rövidesen újra tágasabb terepre jutottunk. A fényteleriségben sötét az arcunk, fekete a kezünk, mint az ősembernek lőhetett. Egy hegy lábánál állunk. A hideg, csillagtalan köboltív alatt emelkedik a magasba. Sziklagörgetegek szunnyadnak fölöttünk: ez már a barlangászok előtt is tilos terep! Rövid haditanács, és máris kész a vakmerő ötlet: egyetlen lámpánk fénye mellett —- megmásszukl Csak lassan jutottunk előre a meredélyen; az éles kövek felsebezték a kezünket, csupa víz és sár lett a ruhánk, de felértünk. Meglepő „fogadtatásban“ részesültünk. Két elszáradt karácsonyfát pillantottunk meg, alatta elégett gyertyacsonkok sokaságával. Szinte egyszerre tört ki belőlünk a kérdés?: Hogyan kerültek ezek ide? Pista1 barátunk adta meg a választ. A történet szomorú: 1965 decemberében egy amatőr barlangászokból álló csoport érkezett a barlang felkutatására. Itt ünnepelték meg a karácsonyt. Ok hozták ide magukkal a két fenyőt. Egy hétig tartózkodtak itt, de közben annyira áthűlt a szervezetük, hogy itt haltak meg a szikla tetején ... Hetekkel később a karácsonyfák mellett találtak rájuk. Néhány ott talált gyertyácskát mi is meggyújtottunk a jelképes síron, és elindultunk lefelé a „völgybe“. Lentről visszanéztünk; 78 méteres magasságban pislákolt a gyertyaláng, jelezve ottjártunkát. Fáradhatatlanul cserkésszük a földalatti járatokat. Immár a barlangvilág rejtelmeinek a kedvelői vagyunk; újat, izgalmasat keresők, kalandvágyók. Menet közben észrevettem, hogy valami baj van a magnómmal, amellyel hangjegyzeteket készítettem. Megálltam, hogy a sötétben kitapogassam a hiba forrását. Ez lett a vesztem: egy szakadékszéli kanyarodónál eltűnt előlem a csoport. Utánuk akartam sietni, ám megrémített a valahol mellettem tátongó, az előbb még megvilágított sötét szakadék. Hangosan utánuk kiáltottam, de nem hallották meg, mert javában énekeltek. Megdermedtem. Tér- és időérzékelésem leállt, és ekkor tudatosítottam igazán, hogy még ennyi és, ilyen nagy feketeséget sohasem láttam. A nagy semmi vett körül; se szellő, se felhő, se egy zörej. En pedig csak álltam, bután, ractonaális cselekvőkészségem teljesen megbénult. Szerencsére, hamar észrevették, hogy lamaradtam, és visszajöttek értem. Mentünk tovább. Ügy éreztük, mintha már évszázadok óta rónánk ezt az utat, s mintha rajtunk kívül nem is volna senki más, kerek e világön. Egyszer csak egy deszkából ácsolt, hosszú asztalt pillantottunk meg egy kiszáradt tavacska partján. Lócákkal volt körülrakva. Már nem is érdekelt bennünket, hogy milyen úton-módon kerülhetett ide, hanem azonnal rátelepedtünk. Most tapasztaltam, hogy milyen nagy úr a szokás: néhányon leroskadásuk előtt végighúzták kezüket a lócán, vajon nem harmatos-e, vagy netalán poros...? Kirámoltuk a tarisznyákat és ősember-éhségünkben mindenféle etikettet mellőzve felfaltunk minden ennivalót, kiürítettünk minden üveget, és amikor már kibékítettük háborgó gyomrunkat, olyan vidámak lettünk, hogy nótázva indultunk tovább. „Cseppkőország“ — így nevezik a barlang legszebb részét. Határában nem a hétjejű sárkány, hanem a szépség döbbenetessége parancsolt megálljt. A kinti természet színes világának megkövesedett földalatti mása tárult a szemünk elé. Mennyi fantázia dúsult itt össze a hideg kövilágban: cseppkömezó, cseppkőbokrokkal, cseppkővirágokkal, fölötte cseppköfellegekből hullani akaró eső-cseppkövekkel. Álltunk, és némán ittuk magunkba ezt a tengernyi szépséget. Az idő is megállt egy pillanatra, mígnem a felettünk duzzadó „jellegekből“, az állandóság cáfolatául, potyogni kezdtek a meszes vízcsepрек. Soha eddig fényt nem látott tündéri világ, soha egymást még meg nem pillantott alakzat-csodák. Hogyan bírják elviselni létüknek, gyönyörűségüknek örök öntudatlanságát? Még szerencse, hogy most idejöttünk. Recehártyánkon kivisszük a látványt, hogy megmutassuk a fénynek. Pista és Zoltán kilépnek a néma' áhítatban álló sorból, és a xilofonbordák oszlopsora mellé kuporodnak, hogy megszólaltassák eme öröktől fogva néma hangszereket. Mindegyik más-más színű, kristálytiszta hanggal csilingeli be a föld alatti édenkéltet. Aztán dallammá állnak össze a hangok, és a két Ifjú csendben énekelni kezdi hozzá a Barlangászok Himnuszát ... Még akkor is ez cseng a fülünkben, amikor kilencórás bolyongás után kilépünk a föld alatti csodaországból. Korcsmáros László * Részlet a Barlangászok Himnuszából A Tavaszi szél... népdal- és népzenei verseny országos döntőjét követő napon Jöttek össze tanácskozásra a Csemadok KB mellett működő önkéntes néprajzgyüjtők klubjának tagjai. Így természetes, hogy a tanácskozás légkörét az egy nappal korábbi verseny utóhatása jellemezte. Az ülést Dunajský Géza, a Csemadok KB művészeti főosztályának vezetője nyitotta meg és vezette. Bevezetőként Méryné T. Margit néprajzkutató tartott előadást a hazánkban élő magyar nemzetiség néprajzi állapotáról, problémáiról, tér-Néprajzosok találkozója veiről. Az említett téma egyébként megegyezett az 1982-ben Debrecenben elhangzott előadás anyagával. U- gyancsak ó szólt a tárgyi néprajzgyűjtés módszertanának kérdéseiről. Ezután dr. Jakubíkovának, a Szlovák Tudományos Akadémia etnológiai szakosztálya tagjának előadása követ, kezett, aki részletesen ismertette a folklórgyűjtés módszerét. Ugyanilyen alapossággal szólt az egyes népszokásokhoz fűződő tudnivalókról, a különböző gyűjtési módszerekről. Külön felhívta a figyelmet a terepmunka során tapasztalt problémákra, az előre nem látható körülményekre, melyek nehezíthetik a folyamatos munkát. A következő napirendi pontban szót kaptak az egyes járások képviselői, azaz a Csemadok járási bizottságai néprajzi szakbizottságainak elnökei, akik tájékoztatták a jelenlevőket a Járásukon belüli néprajzi munkáról. Közülük jelen volt és beszámolt: B. Bankó Ibolya Kassáról (Košice), Duray Éva Losoncról (LuCenec), Alava Gyula fUmaszombaíból (Rimavská Sobota), jókai Mária Nyitráról (Nitra), Csókás Ferenc Érsekújvárból (Nové Zámky), valamint e sorok írója Tőketerebesről (Trebišov). A beszámolón kívül a klubtagok Tirömmel vették tudomásul, hogy több hazai lapunk — köztük a Szabad Földműves is — rendszeresen közöl néprajzi témájú írásokat. Nem kisebb jelentőségű volt az a vita, amelynek során a jelenlevők elemezték az 1980-ban Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) megrends. zett nemzetiségi néprajzi szeminárium határozatainak teljesítését, kevesebb örömre ad okot, hogy alig tudtak érdemleges eredményekről beszámolni ... Végül az előző napi Tavaszi szél... országos döntője, illetve az elődöntők lebonyolításának néhány kérdése került megvitatásra. Több felszólaló egyetértett azzal, hogy a versenysorozat rendezése az idén adta a legtöbb okot a vitára. Mindez mindenekelőtt abból adódott, hogy a rendező szerv nem volt következetes a versenyszabályok betartását illetően, mi-^ által több ponton szembekerült a saját maga által meghirdetett versenyfeltételekkel, több ízben meg is szegve azokat. Ebből eredően több együttes (szólista), vagy érdekelt csoportvezető érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak tartotta a „mű-beavatkozásokat“. Felhívták a figyelmet arra, hogy az effajta következetlenség és bizonytalanság a jövőben negatívan hathat vissza a népdalmozgalomra. Példaként megemlítették, hogy a döntő előtt — amely mellesleg a kitűzött időponttól jóval később kezdődött — nem nyílt alkalom a szereplőknek hang. és színpadprőbára, vagy hogy a gálaműsorból sok szereplő kimaradt, de főleg a hagyományőrző és hagyományápoló kategóriák összevonását tartották teljesen érthetetlennek. Ezáltal — érveltek — éppen azok az emberek nem jutottak szóhoz, akik még élő hordozói zenei anyanyelvűnknek: az idősebb korosztály tagjai. A két kategória összevonása így egyrészt megingatta a hagyományőrző kategória létjogosultságát, másrészt szakmai bizonytalan* ságot sejtetett. D. VARGA LÁSZLÓ A vadon írója jack London 1876. január 12-én, törvenytelen gyermekként született San Franciscóban. Az amerikai naturalizmus jeles képviselője. Élete valóságos kalandregény: árult újságot; volt „osztrigakalúz“; tizenhét évesen fókavadászaira indult, ekkor jutott el japánba; volt gyári munkás; a vasútnál szenet lapátolt stb. Tizennyolc évesen 30 napi kényszermunkára Ítélték csavargásért. Korán felfedezte a könyvek lebilincselő világát. Rengeteget olvasott. Fél évig volt a Kalifornia Egyetem hallgatója. Szellemi fejlődésére nagy hatással volt Marx Kommunista Kiáltványa. A szocialista párt képviselőjelöltje is volt. Később Darwin és Nietzsche hatására világnézete ellentmondásossá vált, viszoiit mindig bátran kiállt a társadalmi egyenlőség mellett. Tagja volt a Washington ellen vonuló, munkanélküliekből össze, állt csoportnak. (Ezt örökíti meg az Országúton című regénye.) 1896-ban részt vett egy aranyásó-expedícióban, így jutott el Klondike-ba, ahol aranyat nem talált, témát viszont annál többet későbbi műveihez. Ebben az évben jelent meg első és legsikeresebb novellája, A vadon szava, az amerikai irodalom egyik legjelentősebb müve. Egycsapásra meghódította az olvasókat, s ez sikert, pénzt, jólétet jelentett számára. Amerika legjobban fizetett írója lett. Műveiben olyan hősöket ábrázol, akik szembeszállnak a veszéllyel, akik legyőzik önmagukat, és korlátáikat. Ideálja az erős, céltudatos, a maga akaratát mindenáron érvényesítő fehér ember. Ösztönös író volt. Irodalmi példaképének Stevensont és Kiplinget tekintette. Rövid élete során 5D könyvet írt, Munkássága jelentős szerepet játszik az amerikai regény fejlődésé, ben. Fontosabb művei még: 1908 — A vaspata, 1909 — Martin Eden, 1917 — A beszélő kutya; Az éneklő kutya. A Martin Edenben saját fiatalságának történetét írta meg. A könyv hősének sorsa félelmetesen teljesedett be magán az írón. Élete végén súlyos lelki és anyagi válságba került. Szervezetét az alkohol tette tönkre. 1916-ban öngyilkos lett. Népszerűsége a mai olvasók körében is töretlen. A könyveibe foglalt erkölcsi tanításnak minden kor embere számára van és lesz mondanivalója. MACSICZA SÁNDOR Téli találkozás (Vass Gyula felvétele) A Csemadok Nagykürtösi (Vei. Krtiš) járási Bizottsága irodalmi-nyelvi szakbizottságának kezdeményezésé re idén ismét megszervezték a Madách Imre Irodalmi és Kulturális Napok egész Járásra kiterjedő rendezvénysorozatát. E kulturális rendezvény középpontjában az a járási méretű irodalmi szeminárium állt, amelyet harmadszor rendeztek meg 1985. november 30-án a járási székhelyen, a Dolina Szállóban. A rendező szervek — a Csemadok Járási bizottsá. ga, a járási népművelési központ és a Járási könyvtár —• képviselőin kívül Magyarországról is Jöttek vendégek. A vendéglátók alkotó légkört teremtettek a sokoldalú véleménycserére, amely a következő témakörökben folyt: A salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumból érkezett Kovács Anna irodalomtörténész, aki „Madách Imre sztregovai műhelye“ című előadásában méltatta e táj szülöttének, a világirodalom nagy drámaírójának, Madách Imrének életét és munkásságát; elmesélte, hogy szülőfalujában, Alsósztregován (Dolná Strehová) ho-Megejtően gyan élt és dolgozott Madách Imre. Ezt követően ján Janfioviö mérnöktől és publicistától hallhattunk értékes előadást, aki Pőtor múltja és jelene című legújabb könyvét ismertette. A tartalmas előadásból sokat megtudtunk Pőtor múltjáról, fejlődéséről és jelenéről, az itt élő emberek egymásrautaltságáról, életükről és hagyományaikról. Ezen a szemináriumon ismertünk meg egy két nyelven író, publikáló költőt. Kormos Sándor, a Magyarországon élő fiatal tehetséges szlovák költő saját élményei és tapasztalatai alapján szólt a kétnyelvűség szerepéről saját költészetében. A sokoldalú költő szlovák és magyar nyelven írja költeményeit, amellett műfordítói tévé. kenységet is folytat. Könyvei két nyelven Jelennek meg Magyarországon és Szlovákiában. Felolvasott néhányat legújabb verseiből, amelyek tetszettek a Jelenlévőknek. Polifónia című kötetét elhozta magával, s a verskedvelők helyben megvásászép volt Tolhatták és dedikáltathatták a szerzővel. Ugyanis a könyvkiállítással és vásárral egybekötött szemináriumon az Urbán pedagógus-házaspár jóvoltából a szeminárium résztvevői helyben vásárolhattak könyveket, s a jelenlévő szerzőkkel dedikáltathatták. A délutáni műsor Morvay Gábornak, a Csehszlovák Rádió magyar főszerkesztősége munkatársának előadásával folytatódott. Morvay Gábor a magyar helyesírási szabályokban beállt változásokról tájékoztatta a hallgatókat. Baranyi Ferenc költő, a Salgótarjánban megjelenő Palócföld irodalmi folyóirat főszerkesztője a magyar műfordítás néhány időszerű kérdését világította meg szép előadásában. Eközben Kassai Franciska előadóművész lépett a közönség elé. Megzenésített verseket adott elő saját gitárkísérettel. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk őt, akárcsak Vas Ottót, az Ipolysági (Šahy) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium tanárát. Zs. Nagy Lajos verseiből gyűjtött össze egy csokorra valót „Sárkányom pusztulása“ címmel. Megállt az idő, kívül rekedtek a napi gondok. Éreztük, milyen megejtően szép a dal, a vers, a zene. Elbűvöl: tavaszt idéz, üdezöld rétet, szirmát bontogató virágot. Bűvöletében megelevenedik a szülőföld emléke, a gyermekkor világa, ahol az anyanyelvet és az éneklést, a verset tanultuk. És fájdalmat is sejtet: csalódást, elmúlást, háborút, békét. Bármilyen hangszer szólaltatja meg, az érzelmi hatás nem marad el. Valami ehhez hasonlót éreztünk mindannyian, akik ezen a jól sikerült irodalmi-nyelvi szemináriumon részt vettünk. Ügy vélem, ez a találkozás sikeres volt. A sikerhez vezető út legfőbb záloga a szorgalmas és áldozatkész szervező munka. Ezt az elvet teljes mér. tékben a magukévá tették a szervezők és a rendezők: bebizonyították, lehet úgy is szervezni irodalmi szemináriumot, hogy egymást követő előadások ne legyenek unalmasak, fárasztóak, hanem színesek, tartalmasak, érdeklődést keltőek; élményt, szórakozást nyújtsanak a hallgatóknak. Nagy Teréz /
