Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-28 / 52. szám

SZABAD FÖLDMŰVES. 1985. idecemSer 2& KARINTHY FRIGYES: Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús.» (EGY FÉRJ NAPLÖJÄBÖL) Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús. Ma este, mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobá­ban, de a jeleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlen az ut­cáról a kard, mikor lent elmentek a katonák, hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma. Febr. Í5. De nekem mégiscsak gyanús a je­leségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem a gyereket, vörös haja van és három jüle, nézem a szobaurat, annak is vörös haja és három jüle, de furcsa találkozás, mondok, de a jeleségem megmagyarázza, hogy aszongya, biztosan ikreknek akartak születni, aztán meggondolták és ősz­­szementek mégis, de siettükben az egyiknek a másik jüle kimaradt, hát ebben lehet valami. Márc. <2. Nem tudom, de nekem roppant gya­nús a feleségem, mégis. Ma megyek az utcán, hát véletlenül fölnézek az ablakba, ott látom a feleségem ki­bontott hajjal, csókolózik egy ala­csony fiatalemberrel. Mindjárt külö­nös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban, és megkérdez­tem tóle, mit keres ebben a házban, erre pofonvágott, mondta, hát egy új unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mért bontotta le a haját, mond­ta, mert meleg volt, hát abba igaza van, kezd már nagyon meleg lenni. Jún. 14. Mégiscsak gyanús nekem a felesé­gem, tudja isten. Hazajövök a hiva­talból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom fekszik a díványon, és a házmester is feküdt a díványon, eleinte nem akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégiscsak szeget ütött a fejemben a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáz­tam, hogy mi az, de ő mondta, Húr­istennek, hogy csak valami lakbérről volt sző, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni. Aug. 3. Valami jót kitaláltam ma, mert na­gyon gyanús volt a 'feleségem, éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig és elment ha­zulról. Hát erre. kötöttem egy spár­gát a lábára, egy, hosszú gombolyag­ról, mert az ember vigyázzon a fele­ségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a' felesé­gére, mondok, nehogy megcsaljon. Így most jó lesz, gondolom, a fele­ségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer’ én abban a percbén, amikor akarom, visszagombölyítom a spár­gát, és visszahúzom a feleségem. Aug. 10. De mégiscsak gyanús nekem a fe­leségem. Ma éjjel megint felkelt, én lassan, hogy ne vegye észre, rátet­tem a spárgát a lábára, 6 meg húz­ta maga után a spárgát és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanús nekem a feleségem. Egy óra múlva kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát, húztam vissza a feleségem, egész szé­pen jött, de egyszerre csak, furcsa, x s :3 X Történetek a buszon Első történet Szakad az eső, órák óta már, mintha dézsából öntenék .Ä Jéghideg csep­­pékét a szél a kabátgallérok mögé Is bekergeti. Az emberek ingerültek, mogorvák. Mindenki odahaza szeretne lenni már, átöltözni, papucsot húz­ni, pihenni, beszélgetni, nézni, szidni a televízió műsorát. A 45-ös buszon rengetegen utaznak. Lassan cammog velünk az Ikarus. Eső- és izzadságszag terjeng a Jármű belsejében. „Vigye odébb az esernyő­jét — szól rá egy Idősebb férfi a mellette toporgó fiatalasszonyra —, a nadrágom szárára csurog róla a víz.“ „Menjen arrébb — dühöng egy bun­dában píhegő asszonyság, s szitkokat szór a mellette álló farmerdzsekis fiúra —, a hajáról a szőrmémre folyik az esőié.“ Araszolunk tovább. Valamilyen jármű akadályozza előttünk a forgalmat. Kinézek: egy locsolóautói — Jé, emberek! — rikkantja valaki a zsúfolt utastérben —, lássatok csodát. Öntözik az utat, a Járdát! Most! Ilyenkor! És valóban. A narancssárga locsolókocsi valamennyi fúvókájából — fittyet hányva az időjárásra — végzi a munkáját. S már mosolyognak is az emberek. Szempillantás alatt megenyhülnek az arcok, felenged a fagyos légkör, nem morcos senki, beszédbe elegye­dünk egymással, a leszálláskor néhányan még köszönnek is a tovább uta­zóknak. Mindezt egy locsolóautónak köszönhetjük. Hát nem aranyos? Második történet Sötét van már, öt óra múlt néhány perccel. Ä Šafárik térre befut a 28-as csuklós autóbusz. Hinni sem akarok a fülemnek: zene, vidám har­monikaszó hallatszik a jármű belsejéből. Nyugdíjasnak vélt, vasutas formaruhát viselő férfi terpeszkedik az egyik ülésen. Mókás dallamokat csal, varázsol elő tűzpiros hangszeréből. A zse­béből borosüveg kandikál elő. Jókedvű az öregúr, szélesen mosolyog. Akár egy lakodalmas menet, vidáman haladunk az egyre terebélyesedő lakónegyed felé. — Ml történt, papa? — fogja vallatóra az idős, mőkamestert egy sok­szoknyás falusi néni. — Kihúzták a szerencseszámát? — Nem tagadom — csippent szemével a kérdezett —, valóban nagy szerencse ért. Tudja, megszöktette — végre, majd tiz évnyi kitartó udvar­lás után — a sarki hentes a feleségemet. Elvitte a házsártos vén boszor­kányt! Hát ezért vigadok harmadik napja már. És újabb nótába kezd**, i_zi_i kétszer olyan nehéz lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb lett húzni, aztán megint olyan köny­­nyü lett, mint eleinte és végre behúz­tam a szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanús ne­kem a feleségem, meg fogom kérdez­ni. Okt. 31. Már régebben meg akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanús a fe­leségem. Ma este hazajövök és le akarok feküdni, hát nem lehet lefe­küdni, próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert már fekszik va­laki az ágyamban. Mondok Csodálkoz­va, nini, hát akkor én már előbb le­feküdtem? de ez nem lehet, mert hi­szen még . fent vagyok. Megkérdez­tem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem nem elég világos. Mondja a feleségem, gyújtsak gyer­tyát, és tartsam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a felesé­gem, hogy oltsam el hirtelen. Hirte­len eloltottam, de mondom, nekem roppant gyanús a feleségem, csak nem szeret ez a nö valaki mást? Nov. 7. Egy hónapja nem láttam a felesé­gem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis, hogy menjünk a kaszárnyá­ba lakni, de nem akartam, azóta nem láttam a feleségem. Este mindig rá­gondolok, és nagyon fáj a szívem, meri valami egészen különös, egészen érthetetlen gyanú lappang a lelkem fenekén, alig merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira. Norvég regé­nyekben olvastam én már valamikor. hogy lehetséges, hogy az asszony lassan elhidegül a férje iránt, és bel­ső átalakulások lelki távolodást idéz­nek elő hovatovább. Lehetséges vol­na hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik? Dec. 25., karácsony Nem, nem: a feleségem: mégis, sze­ret. Két hónapi aggodalmak és lelki harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az Ű utcán jöttem éppen haza tizen­egy után, sät egy kapu alól egyszerre elém toppan a feleségem, biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta, hogy jöjjek be hozzá, és még szép embernek is ne­vezett. Bementem és feleségem rög­tön karjaimba omlott — mégse volt hát igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanúm alap­talannak bizonyult; soha nem gyöt­röm magam többé ilyen elvont dol­gokkal, melyek csak lelkünk nyugal­mát zavarják. Diszkő-extázis (Fotó: Vass) Már vagy két hete törtem a fe­jemet valami jó kis marhasá­gon, elvégre szilveszterkor i­­lyesmit illik írni, ez viszi a lapot, meg az olvasó is ezt várja. Igen ára, de mit? Mondjuk azt, amikor egy­szer — isten ments, kaptam észbe, hiszen ettől X. halálosan megsértőd­ne! Amattól viszont Y., lamentáltam tovább, esetleg a teljes maradék ábé­cé. Neutrális téma kell, döntöttem el, ne bántsuk most se a kereskedelmet, se a postát, se a közlekedést, sőt, még a főnökeinket se: irány az ut­ca, hiszen a téma köztudomásúlag ott hever, csak össze kell söpörni. Ballagok tehát az utcán, és szor­galmasan nézelődöm mindenfelé, a témát keresve. Illetve dehogy balla­gok: lökdösődöm, araszolok, taszigá­­lódzom. Odakint ugyanis tombol a karácsony előtti bevásárlási őrület, WALKMAN DÉNES GYÖRGY: Boroshordó a város Ä házak tántorognak sorban, a házak beszeszeltek, mert Noé lelke van a borban, bort ittak, akik mertek, bort vedel most az egész utca, boroshordó a város, a bolond város bolond trucca: a park is borvirágos. A sarkon jókedvű csibészek kurjungnak estelente, s gyönyörködik seregnyi részeg, mi szép a naplemente, mi szép a hold, csupasz fejével fekszik a pocsolyában, és bor patakzik egész éjjel kocsmában, nyoszolyában. s az utca, ameddig a szem ellát, csomaghegyek alatt fújtató-verejtéke­­ző emberek tömegétől feketéllik. No, befellegzett nekem, gondoltam szo­morúan, lőttek a szilveszteri kroki­nak, ha az a bizonyos téma tényleg itt, az utcán heverne, meg se lát­nám. Egy szőke szépség jön velem szemben: farmernadrágja olyan fe­szes, hogy minden kidomboríthatót tökéletesen kidomborít. Rezignáltan fordultam utána — és ekkor történt. Ügy nekimentem valakinek, hogy be­zuhantam a mögöttem siető öregúr fenyőfájának az ágai közé, mint egy átmeneti karácsonyfadísz. Felnéztem: velem szemben egy tizenhat-tizenhét éves forma srác állt, szintén kissé még inogva az ütközéstől. Fején fe­kete fejhallgató ívelt glóriaként, és úgy csodálkozott rám az ártatlan kék szemével, mintha a Góbi sivatag kel­lős közepén találta volna szembe magát váratlanul egy másik élőlény­nyel. Megvan! — ujjongtam fel ma­gamban, itt a keresett téma, sőt, kis híján agyontaposott! S ráadásul a neve is milyen elegáns: Angolul tudó olvasóim számára nem újság, hogy a fenti szó jelentése: sétáló ember. Nomármost: sétálgató ember sokféle van, de „Walkman“ csak egyféle. Azt a — tizenöt és hu­szonöt év közötti — emberfajt jelöli így a modern antropológia, amelynek egyedei sztereó fejhallgatóval a fejü­kön, s a hozzátartozó törpemagnóval a zsebükben róják az utcákat, utaz­nak, a zsúfolt buszokon, állnak sor­ban az üzletek előtt, s egyáltalán: a fentebb leírt felszerelés bárminemű tevékenységük!, sőt, létezésük alap­vető feltétele. Minthogy a róluk szó­ló ismereteink mindeddig meglehető­sen hézagosak, rögvest eldöntöttem: néhány órát beható tanulmányozá­sukra fordítok. Főhadiszállásomat a város legforgalmasabb gyalogátkelő­helye mellett ütöttem fel, s figyel­memet ettől a perctől fogva csakis az ifjú nemzedék fejhallgatóval ko­ronázott képviselői kötötték le. íme л 5 a: 3 Q megfigyeléseim rövid summázatáí. Zöldre várva tolong a tömeg, itt' — a Prior áruházzal szemben — má­sodpercek alatt felduzzad az átkelni vágyók hada. A hatalmas kereszte­ződésen villamosok csörömpölnek át, és ekkor — a várakozók embermasz­­szájától kissé oldalra — húszon aluli, fejhallgatós srác érkezik. Nem áll meg, nem is lassít, még csak körül sem néz: üdvözült arccal, valahová a semmibe révedve sétál bele a tilos kellős közepébe. Fékcsikorgás hallat­szik, egy Lada blokkol le füstölgő gumikkal, a sráctól vagy két milli­­méternyire: 6 nem vesz tudomást ró­la, s arcán ugyanazzal a szent áhí­tattal ér végül is révbe szerencsésen az innenső oldalon. A tömeg a fejét csóválja, de a lámpa időközben zöld­re vált, és síét mindenki a dolga u­­tán, megfeledkezve az apró közjá­tékról. Alig telt el néhány perc, és újabb' alany érkezett. Sőt mindjárt ketten. Rögtön felismertem, hogy az úgyne­­vezett „double Walkman“ nevű alfajt, vagyis a sétáló ikerpárt vetette utam-, ba a jósors. Elengedhetetlen műszaki ismeretként ehhez tudni kell, hogy; némely korszerűbb zsebmagnórtak' kettős kivezetése van, s a közös mű­élvezet ilyenkor azzal az apró gya­korlati hátránnyal párosul, hogy ala-. nyai össze vannak láncolva. Kettőzött figyelemmel követein tehát én is at! újkori sziámi ikreket, akik a zsinór engedélyezte korlátozott mozgássza­badság ellenére példásan igyekeznek összehangolni lépteiket:- faltörő kos­ként törnek át a járókelők dzsun­gelén, és szemeik — nyilván egy masszívabb gitárszőló hatására — tö­kéletes összhangban fordulnak időn­ként az ég felé. Némi fennakadás akkor történt, amikor az egyikük vá­ratlanul, meredek ívben befordult a sarki büfébe: a zsinór húrként meg­feszült, és az ikerpár ájtatos arccal tovaballagó másik tagját a fülei fé­kezték le, az utolsó pillanatban. Fél­perces némajáték következett, hiszen a szóbeli információcsere szóba se jöhetett: ehhez Phil Collins legme­nőbb számát kellett volna átmeneti­leg elnémítani. Végül mégiscsak meg­született a megegyezés, és a két ifjú — változatlanul a fejhallgatók gló­riájával dús fürtjeik körül — eltűnt a büfé ajtaja mögött. Ha egy akció beindul, az már megy, nincs mese: máris látom, hogy a szemközti villamosmegállóban két „Walkman“ ácsorog. Mire odaérek, éppen beáll a 12-es villamos, fel­száll az egyik srác, utána a másik’ is, s még nekem is marad annyi i­­dőm, hogy a szisszenő ajtószárnyak között betornásszam magam a jármű belsejébe.' Lássuk az „utazó walk­­man“-!! Rögtön nyilvánvaló, hogy nem' ismerősök, semmi közük egymáshoz! az egyik jobbra, a másik balra bá­mul kifelé, ugyanazzal a révült arc­­kifejfezéssél, tudbmást sem véve a körülöttük egymást taposó embertö­megről. Hamarosan azonban némi disszonanciát fedezek fel kettejük vi. selkedésében. Sokáig meg sem. tudom' magyarázni, mi az, amiben minden hasonlóságuk ellenére mégis mások, aztán rájövök: nem azonos ütemben rángatóznak. Istenem, gondolom, le­het hogy az egyikük kedvence a Du­ran Duran, a másiké pedig a Szlovák Filharmónia nagyzenekara. Magam is rendelkezvén némi rock-alapismere­­tekkel, egy ideig a vonaglásdk rit­musából próbáltam következtetni a' hallgatott zeneszám címére, de aztán feladtam. Végtére is, a „walkmanek“ zenéje — magánügy. Az is, hogy mit' hallgatnak, az is, hogy hol. S mi­előtt a következő megállóban le­szálltam volna, gondolatban némán fejet hajtottam modern korunk új­donsült sztereó-pemetéi előtt. VASS GYULA

Next

/
Oldalképek
Tartalom