Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-13 / 28. szám
1985. július 13. SZABAD FÖLDMŰVES 7 m A falu két leghosszabb útja a Hodály■ és Pdskom-dülö érintésével egészen a távoli tanyákra vezetett. Közülük az erdei út volt.az egyenesebb és a szélesebb. Mellette árkok húzódtak, melyek a nagy kanálishoz közeledve annyira mélyültek, hogy a nyár közepéig megtartották a vizet. Az árokháíon fűzfák sorakoztak, olyan sűrűn, hogy alig akadt közöttük egyegy bokros terület. A Nap már jócskán a látóhatár fölé hágott, amikor Lajcsi a faluból kiért az erdet útra. Csak úgy mezítlábasán lépegetett a finom porban: hacsak nem volt eső vagy sár, fel nem húzta volna féltve őrzött bakancsát. Öltözéke éppen hozzáillett csupasz lábaihoz. A kinőtt és foltos nadrág felett fesledező nyakú, színehagyott ing lebegett, kopaszra nyírt fejét pedig szakadt vászonsapka védte a tűző napsugarak ellen. Bal kezében faragott nyelű ostort és táskát szorongatott, jobbjával a Riska láncát markolta. A tehén jámboran ballagott mellette: olykor csapott egyet-egyet a farkával, hogy elriassza a kellemetlenkedő bögölyöket. — Mit gondolsz, Riska, meddig taposhatom ezt a hideg port anélkül, hogy a görcs a lábam össze ne húzza? — kérdezte a fiú a tehéntől, de az a fejét sem biccentette meg, mert éppen a zöld kukoricaszárak és az itt-ott elburjánzó porcfű bámulásával volt elfoglalva. Nem csak ez volt azonban a gyerek baja. Fáradságot érzett. Nem is csoda, hiszen alig múlt el tizenkét éves. Ha csak nem volt rossz idő, minden nap el kellett indulnia. A panaszkodásnak, kibúvókeresésnek nem volt semmi értelme. Bár így soha ki nem mondta, a lelke legmélyén érezte, mennyire örömtelen a gyermekkora. Játszadozásra, hancúrozásra, önfeledt nevetgélésre soha sincs Ideje. Teljesen alá kell vetnie magát a család érdekeinek és az ellentmondást nem tűrő szülőt szigornak. Az még álmában sem jutott eszébe, hogy egyszer, akár csak egyetlenegy alkalommal is nem kell kihajtania a tehenet, kihordania a trágyát az állatok alól. Hogyan is utasíthatta volna vissza, hogy ne szedjen kt szalmát a kazalból, ne készítsen belőle szecskát, ne reszeljen takarmányrépát, s amit talán a legjobban utált, ne szedje ki a kóróizéket a szarvasmarhák jászlaiból. Most, az 1947. évben a nagy szárazság miatt különben is nagy gondot jelentett a szarvasmarhák takarmányozása. A tavalyi készletek egyre jobban fogytak, s a silánynak mutatkozó muharból, zabból, bükkönyből és lucernából csak néha mertek kaszálni. Most még a legeltető helyek megszerzése is nehézségbe ütközött: a községi legelők és az útmenti füves részek elárverezésén majdnem hajba kaptak a gazdák. Lajcsi különösnek tartotta, hogy ezek a gondolatok éppen most, a legelőre menet jutottak az eszébe. Ilyenkor általában feledni igyekezett szomorkás hangulatát: belebámult a szűkülő rozsba, az aranysárga színbe öltöző árpába, hallgatta a trillázó pacsirtaszót és hosszasan elnézte a kék égbolton fehértó apró bárányfelhőket. — Itt egy pillanatra megásunk. Riska — szólt ismét néma társához, mert az egyik fűzfán felfedezett egy búbosbankafészket. Egy vékony ággal finoman belepiszkált, és megállapította, hogy a fiókák nem repültek kt, mert ürülékük még friss. Alig lépett el a fa oldalán sötétlö lyuktól, amikor az izgatottan ugráló és a szokottnál is jobban hangoskodó szőriszarka, azaz a tövisszúró gébics vonta magára figyelmét. Amennyire a torkán kifért, odakiáltotta a madárnak: — Mindjárt megijesztelek én is, te csúnya dög, na várj csakI Benyúlt a táskájába, elővett egy szép gömbölyded követ, s az ostor végén levő vékony szíjba kötötte. Az ostornyelet néhányszor megforgatta a feje felett, majd hirtelen előrevágással kiröpítette a töltetet a hangoskodó Irányába. A kavics szinte zúgott a levegőben. Nem tett ugyan kárt az ágról ágra ugráló madárban, de az mégis világgá röppent ijedtében. Ahogy átballagtak a fahíd meglazult deszkáin, már ott is voltak a legelőn, ami az útszéli befüvesedett sáv egy darabkájából és az árokhátakból állt. A gyomok itt is olyanok voltak, mint amodább, csak a fű volt jobban kiszáradva és lelegeltetve. Mindjárt elől állt a terebélyes fűzfa, ennek árnyékában Lajcsi elhelyezte az elemózsiát: egy ctpódarabkát, túróból, vajból, hgymából és őrölt paprikából összekevert kenyérkenőt és egy üveg vizet. A Riska rögtön legelészni kezdett, s így a fiúnak nem akadt sok dolga vele: csak arra kellett ügyelnie, hogy a mellettük levő gabonába bele ne álljon. Átadhatta volna magát az édes semmittevésnek, de mégsem érezte jól magát. Nem bánta volna, ha már elmúlt volna Pé-‘ ter-Pál napja, mert a bevett szokások szerint azután már szabad a határ, s ő is elhajthatja a tehenet közelebbi és dúsabb legelőkre. Igaz, ott meg az a rossz, hogy a nagy kamaszok basáskodnak a kisebbek felett. Csak akkor engedik maguk közé őket, vagy adnak nekik a nyárson sült szalonnából, ha a messzire eltévelygő állataikat vtsszahajtják. Akkor sem lesz jobb dolga, ha a család egész napra aratni megy: 6 teríti majd a kötelet marokszedő édesanyjának, köti be a gabonakévéket és horjda össze gabonakeresztekbe. Végre delet mutatott az ide látszó szélső ház kéményének az árnyéka. Lajcsi abbahagyta a töprengést, és a Riskát egy kiálló, vastag fagyökérhez kötötte. Megtérített magának a földön, de aztán elhatározta, hogy heverészés helyett inkább felkeresi a kedvelt helyeit. Előszedte az elemózsiát a bokor mélyéről és búcsút intett a Riskának, aki akkor már nyugodtan feküdt, és átadta magát a zavartalan kérődzésnek. Lajcsi először a távolabb levő helyekre gyalogolt el. Most sem talált azonban olyan vastag vadrózsaágat, amelyből az eltörött hegedűvonó helyett másikat faraghatna. A Rókadombon sem talált semmi érdekeset. Bárhol túrt bele a titokzatos kincseket ígérő sárga homokba, néhány rozsdás vasdarabon és elsárault csonton kívül semmi sem került elő. Nem maradt más hátra, mint a kanálisok. Odaérve a kisebbikhez, rögvest alsóaatyára vetkőzött, és egy vesszőkosarat maga elé tartva belegázolt a térdig érő vízbe. Amikor kiemelte a kosarat. a fenekén, a sáros hínárcsomók között néhány réticsik és egy tucat kis csuka ficánkolt. Az arasznyira megnőtt halacskákat és a fürge csíkokat elvitte a nagyobb kanálisba. Végül ráóvakodott a fahidra, s az alatta levő vízben egykedvűen köröző vörösszárnyú keszegeket figyelte. „Na, ezekből akár ki Is foghatnék néhányatI" — gondolta, és a zsebéből vékony fonalat húzott elő. Ráerősf tette egy botra, a végére pedig parafadugót és gombostűből haflított horgot biggyesztett. Csalinak az imént még javában csiripelő tücsköket, szöcskéket és legyeket használt: csakhamar ki is fogott egy tucatnyi halat. A hídról látszott, hogy a tehén nyugodtan fekszik, mégis oda kellett hozzá menni és felkelteni, hogy a hazatérés előtt még egyszer jóllakhasson. Az állat nehezen tápászkodott fel, a fűz kellemes árnyékából nem nagyon akaródzott kimennie a tűző napra, ahol a bögölyök sem hagynak neki békét. Lajcsi is tudta, hogy rossz lesz átszenvedni a délutánt jorráságot. A nagy melegben a pásztorbot-faragás, a virágport gyűjtögető méhek szorgalmas forgolódása, vagy a rozsban fészkelő fogolymadarak röpdösése sem érdekelte. Ha egyáltalán tudott ilyenkor figyelni valamire, az az égbolt volt. Azt leste, nem fenyegeti-e őket zivatar; nem szerette volna, ha nagy eső és villámlás éri a határban. Bár felhőnek nyoma sem volt, a fiú tudta, hogy ma még zivatar is lehet. Nem kerülte el a figyelmét, hogy reggel nem volt harmat, s az égen apró bárányfelhők fehérlettek. Ráadásul érezni lehetett a távolabbi birkaakol bűzét, s most idehallatszott a meszebb lakó Cserepesék kutyájának az ugatása. Unalmában dúdolgatnl, majd énekelni kezdett. Volt mit énekelnie, hiszen anyjától nagyon sok dalt megtanult. Valami rossz elöérzet bujkált azonban benne, mert nem a vidámakat, hanem inkább a szomorúakat szedte sorba. A dúdolgatást és az énekelgetést egy közeledő lovaskocsi zöreje zavarta meg. A két pompás szürke ló áítal húzott szekéren Nemes gazda ült, aki a vándorszíjgyártótól vásárolt remek ostorával noszogatta a pejkókat. A kocsiderékban egy rakás zöld lucernát fonnyasztott a napsugár, a saroglyábán levő ketrec pedig egy malackát zárt magába, amely Időnként elröfjentette magát és kíváncsian nézett ki a nagyvilágba. Mikor a kocsis a legeltető fiút meglátta, elhatározta, hogy bolonddá teszi. Komoly arccal szólt oda nekt: — Gyerek, ha rám hallgatsz, azonnal hazamégy! De stess ám, mert medvetáncoltaták vannak a faluban. Az ilyenfajta kölykök, mint amilyen te is vagy, még úgysem láttak medvét. Lajcsi azonban a paraszt sunyi vigyorábál rögtön átlátta, hogy ugratásról van szó. Ezért — biztos távolból — odakiabált: — Mit képzel, el ts hiszem, amit mond? Hiszen ha medvéket táncoltatnának, akkor éppen az olyanokat uoráltatnák, mint amilyen maga! — A kocsis gondolkodott, megálljon-e megleckéztetni a fiút, de aztán inkább a lovak közé csapott. Azok is igyekeztek mielőbb haza, az istálló hűvösébe. Kiérve a fák árnyékából, a fiú észrevette, hogy közben már látható változás történt az égbolton. Északnyugat felé az égalja sárgás-piros színében megjelent egy súlyos szürke felhő. Teteje erőteljesen kidomborodott, alja beleveszett a kékes szürkeségbe. — No, Riska, ebből baj lesz, meglátod, igen nagy baj. Most rögtön hazahajtanálak, de ha véletlenül mégsem lesz eső, akkor kinevetnek, sőt még rosszabb, hogy apám ts tnegver. Inkább megkötlek ide a fához és elfutok, hogy hozzak neked még valamit. Jól kell laknod valahogyan, mielőtt az eső meglep bennünket. Alig térült néhányszor a fiú, a nagy viharfelhő széle máris a fejük fölé emelkedett. Hirtelen félelmetes csend borult a tájra, még az előbb alacsonyan röpködő fecskék is biztonságos helyre szálltak. Latcsl gyorsan eloldozta a tehén láncát, hogy az állatot kissé távolabb vezesse a magányosan állő fától. Ekkor már feltámadt a szél és egyre közelebbről hallatszott a mennydörgés. A következő percekben a szél hirtelen elállt, s a beállt csendben félelmetessé vált a közeledő zivatar zúqása. — Itt kell végigszenvednünk az égiháborút — mondta a fiú, vacogva a félelemtől. Előrángatott a táskáiábál egy vékony, lyukas pokrócot. A Riskára ts jutott belőle, aki félelmében úgy állt, mintha lecövekelték volna. A rongyra zúduló eső hevessége azt sejttette, hogy telibe kapta őket a zivatar. Az ólomszürke égen sűrűn cikáztak a vakító villámok, s nyomukban fülsiketítő mennydörgések reszkettették meg a levegőt. „El kell eresztenem a tehén láncát — jutott a megrémült gyerek eszébe —, mert még ez is idehúzhatja a villámot. Sőt, még jobb lesz, ha róla is leveszem* — gondolta, és messzire elhajította az összefűzött, csillogó fémkarikákat. Egy darabig még érezte, hogy mellette van az állat, de aztán reszketve eloldalgott mellőle. Javában esett még az eső, de a villámok nem szabdálták már az eget, amikor Lajcsi kibújt a pokróc alól. Megkereste a láncot, majd a Riska után nézett. Ott állt, esőtől csapzottan, a rozstábla közepén, hosszan elbődltette magát örömében amikor a gazdit meglátta. Most még talán annak is örült, hogy a láncot szarva köré hurkolják és elbandukolnak, vele a felázott, vizes gödrökkel tarkított úton. Keserves és fárasztó csúszkálással telt az út hazafelé. Talán félúton lehettek, amikor kisütött a lenyugvó félben levő nap. Fénye áttört az egyre ritkábban hulló esőcseppeken, s szivárvány jelent meg az égbolt ellentétes oldalán. Lajcsi azonban annyira fáradt volt, hogy nem tudta élvezni a csodaszép látványt. Tetőtől talpig átázva, teljesen kimerülve botorkált be az udvarba a Riskávál együtt. Most az egyszer nem neki kellett bekötni az állatot a jászolhoz. Mindjárt a konyhába tessékelték, ahol az aggódó és megszeppent család elhalmozta kérdéseivel. — faj, milyen szörnyen néznek kt a pipaszár lábaid — Siránkozott az édesanyja, s azonnyomban vizet tett fel a tűzhelyre. A babszár parazsától és a rőzselángtól az gyorsan zubogni kezdett. Beleállította a gyereket, tetőtől talpig lemosta, majd megitatta a háznál soha nem hiányzó hársfateával, — No, a forróság biztosan átjárta a testedet — vélte valamelyik a leánytestvérek közül. Anyja mintha csak erre várt volna, lefektette az első szobában, a legjobb ágyba. Lábait becsavarta a kisbekecsbe, testét pedig fosztott tollal tömött, nehéz dunyhával takarta be. Lajcsi alig mert megmozdulni az ágyban. Sehogy sem tudta elhinni, hogy most 0 az űr ebben a szobában, őt féltik, érte aggódnak az egész házban. Sűrűn benyitogatá anyját félig csukott szemmel figyelte. Az istenért sem akarta, hogy szeme elárulta gondolatait. Azt az örömöt és boldog meggyőződést, hogy az 6 anyjánál nincs jobb a világon. TOK BÉLÄ Az első szárnypróbálgatás. f Fotó: vass —) SZITASI FERENC: NYÁR Júliusi, tiszta ég-tó, alatta piheg a föld-óceán — a rög-hullámok felett vakítón aránylik a kalász. Itt a nyár. A fűzfa közül kirepül a szól, mozdul a búzaszár, övé a mag meg a gyökér — mozdulok én is: lélegzik bennem a kenyér. SZÜLŐI HÁZ Ez a házunk, ez itt az agyagos udvar, ez a gémeskút, mely aratáskor szomjnnkat oltotta. Ez a folyosó, mely oltalmat adott, ha Zeusz a diófába csapott. ' Ez a konyha, ez pedig a szék. Itt a fogason apám kalapja, fekete emlék — A szobában anyám kihűlt ágya ... Az meg ott a szekrény: ajtaján hámló festék, A döngölt konyhában, a fehér falak között tíz felködld gyermeknév ... CSAVARGÁS HEGYORSZÁGBAN Emlékszel, Barátom, egyszer, nyáron, a kedvemért egy gondűző beszélgetésre a Duna mentéről jöttél el hozzánk, Ide a hegyek közó. Megismerni vágytad: milyen táj égboltja alatt éldegélek, hol fogannak gondolataim. Sokat csevegtünk a világ és az élet dolgairól, s amikor már eluntuk a négy fal közötti üldögélést, egy-egy üveg „gondolatébresztővel“ a hónunk alatt nekivágtunk az erdőnek. A hargitai Abel módjára mentünk, mendegéltünk, míg el nem értünk a Szádelői völgybe. Sohasem jártál még Itt. Lenyűgözött a táj szépsége, színpompája, fenséges harmóniája. Feloldódtál, megszabadultál „társadalmiasltö“ kalodáidtól. Leültünk egy görgeteg sziklára, lábunkat belelőgattuk a jéghideg habokba és bámultuk a Szár-patak zúgó, tovarohanő fodrait. Belefeledkeztünk az égbe törő fehér sziklák fantáziaképeket ébresztő alakzataiba, gyerekes önfeledtséggel csudáltuk a vadon burjánzó vegetáció háborítatlan szabadságát. Nem kevés erőfeszítés árán felkapaszkodtunk egy sziklapadra, a Királybarlang bejáratához, hogy ebben a világszép, csendemésztő környezetben folytassuk bölcselkedő tűnődéseinket. Ha elapadt a nyelvünk alól bugyogő forrás, nagyokat hallgattunk, s figyeltük a bennünket körülölelő világ és belső égtájaink finom rezzenéseit, a génjeinkbe zárt ősi titkok felsejléseit... Azután meg hangosan Játszottunk érzékeink által életre kelt különös gondolatainkkal. A táj őst csendje megszabadított bennünket „kivasalt“ gondolatainktól, s mindenféle betanult ostoba kötelmeinktől Testünket, idegeinket teljesen átitatta a természet állandósága. A sziklák körülzártak, a félhomály magába rejtett. Körülöttünk halottt kényelemmel nyújtózkodott a mozdulatlanság. Te mondtad: „Üzenet vagyunk az idők kezdete óta ön* tudatlan anyagban“. Homlokodón szokatlan éberség jeleit észleltem, szemedben tejutak csillagvárosainak fényei gyűltek ki. Újra megszólaltál: „Ez a Te világod“ — mondtad kinyilatkoztatásszerűen. — „Itt élsz, ezen a csodálatosan szép tájon. Fejedet a csillagokra hajthatod, s úgy álmodhatod a jövendőt,..“ Arcunkat belemártjuk az esti hüs levegőbe. Lábunk alatt szakadék mélyük, fölöttünk lombok zöld kelyhében csillagok hunyorgó mámora. Víz és kövek között, árnyakkal bú-» jócskázunk, s amikor elfáradtunk, egy fa törzsének nekitámaszkodva gyűjtünk új erőt. Az üvegért nyúlsz. Még egy kortyot engedélyezel magadnak. Én leülök egy csupaszon lögó gyökérre, hogy kirázzam cipőmből a kavicsokat. Közelről szívom be az avar kesernyés illatát. Te pedig a mozdulatlan árnyékokat lesed, majd kinyújtod a kezed, és felmutatsz a ragyogó tellholdra. „Még sohasem láttam ilyen tisztának“ — mondod. Tapogatózva haladnak a percek; az időt lépteink jelzik csupán. A csend — a Világegyetem háttérzöreje — fülünkbe zúg. Egy követ arrébb rúgsz. „Vajon most hol járhatunk?“ — kérdezed halkan. Nem válaszoltam, hiszen ekkorra már felszakadozott fejünk felett a lombsátor; távoli világok mécsei mulatták hazáig az utat. Korcsmáros László * i
