Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1984-12-01 / 48. szám
1984. december 1. .SZABAD FÖLDMŰVES. OBAROVTŐL ABRONCSOSPUSZTÄIG Országszerte a Szlovák Nemzeti Felkelés hőseire emlékezünk. Egyikük volt a fiileki (Fiľakovo) születésű Nógrádi Sándor, aki — a nevét viselő partizánegység élén 1944 őszén és telén egészen a felszabadulásig fejtett ki harci tevékenységet a losonci járás déli részében. Sok más kommunistához hasonlóan az 1930-as években ő is a Szovjetunióba emigrált. Széles körű pártmunkát végzettt, majd 1944 tavaszától kezdve magyar hadifoglyokból alakuló partizáncsoportok szervezésével foglalkozott. Erről, és későbbi partizántevékenységéről így ír a Történelmi lecke című könyvében: „... Május végén felszereltem magam, és a központi utasítás értelmében Obarov községbe utaztam Obarovban ütöttek tábort a felszabadított területekről összesereglett szovjet partizánok, és velük együtt magyarok, csehszlovákok és románok. Az Obarovban lévő magyarokat én még nam ismertem. Csaknem valamennyien hadifoglyokból lettek partizánok, s a többjük már bevetésen is volt Naumov, Fjodorov és más partizánparancsnokok kötelékeiben. Az obarovi táborban levő magyarok csoportját megerősítettük új magyar partizánjelöltekkel, akik önként jelentkeztek harcra a német megszállók és horthysta csatlóaik ellen. A táborban gyorsított és komoly partizánképzés folyt. Politikai, harcászati, műszaki és lőkiképzésben részesültek. A politikai oktatást magam láttam el, harcászati kiképzést szovjet partizánparancsnokok, partizánok irányították. A szervezés, kiképzés mellett feladatomhoz tartozott az is, hogy naponta figyeljem a Kijevi Ukrán Partizán Vezérkarhoz már bevetésre került magyar, csoportoktól befutó rádiógramokat és szükség esetén erősítést küldjék hozzájuk, vagy a hatáskörömbe tartozó kérdésekben utasítást adjak nekik. Végül is a Párt Külföldi Bizottságától engedélyt kaptam arra, hogy én magam is berepüljek a németek hátába. Ekkor már Szlovákiában Kuznyec és Kozlov szovjet partizánuarancsnokok kötelékeiben egyegy magyar csoport is részt vett a partizánakciókban...“ Nógrádi Sándor hatodmagával 1944. október 8-án este hat órakor indult el egy Dougles típusú katonai repülőgéppel Szlovákia területére. A berepülés előtt letették a partizánesküt. Ez a kis csoport képezte a magvát a későbbi Nógrádi partizáncsoportnak. Az utasttás értelmében a gép a nevezetes Tri Duby ideiglenes katonai repülőtéren szállt le. Innen Zólyomba vitték őket, az ott székelő Voljanszkij százados parancsnoksága alatt álló partizándandár törzséhez Nógrádiék feladata az volt, hogy az akkori Kszak-Magyarország területén kapcsolatokat építsenek ki az illegalitásban lévő kommunistákkal és a lakossággal, igyekezvén meggyőzni őket, bogy ne harcoljanak tovább a német érdekekért, hanem álljanak át a partizánok oldalára. Másik fő céljuk az volt, hogy magyar partizánokból minél nagyobb egységet hozzanak létre, s ezzel próbáljanak eljutni a rendkívüli stratégiai fontosságú saleótarjáni-nógrádi szénmedencébe. Az említett partizándandár törzsparancsnoksága messzemenő segítséget nyújtott Nögrád’ék munkájához. Élelmezte a kis csoportot, nyomdát biztosított részükre és állandóan informálta őket a harci helyzetről. Az eredeti kiküldetésnek megfelelően Nógrádiék a losonci (Lučenec) járásban lévő Divány (Divín) községben kezdték meg aktív tevékenységüket. A csoport élénk agitációs tevékenységet végzett a magyar hadsereg katonái és a lakosság körében. Röpcédulákat nyomtattak, melyek terjesztésében részt vettek más partizánegységek is. Propagandájuknak nagy hatása volt a magyar— szlovák határon szolgáló katonák közöl egyre többen álltak át hozzájuk. Nemsokára már hatvan harcosa volt a Nógrádi partizáncsoportnak, főleg Nógrád, Gömör és Észak-Borsod megyeiek. Divényből később vissza kellett vonulniuk Banská Bystricára, ahol a többi partizánegységgel és a felkelő szlovák katonákkal együtt részt vettek az ottani harcokban is. A túlerő elől szlovák és szovjet partizánokkal együtt ők is az Alacsony-Tátra erdeibe vonultak vissza. Itteni főhadiszállásuk Staré Hory, később Turecká volt. Itt csatlakozott hozzájuk Nógrádi egykori munkatársa, a losonci származású Keleti Ferenc. Nógrádi ekkor kettéosztotta a csoportot azzal a céllal, hogy könnyebben mozoghassanak a németek által megszállt területen. A egyik csoport parancsnokául Keleti Ferencet nevezte ki, majd együtt elindultak Magyarország felé. A németek éberségét kijátszva Luéatín községnél keltek át a Garamon, az erdők védelme alatt, kerülő utakon jutottak el a salgótarjáni szénmedence területére. Ott a karaucsberényi erdőben, az akkori Légrádi-vadászkastélyban táborozott le a Nógrádi partizáncsoport hatvan tagja. Nyomban munkához láttak: fasisztaellenes propagandát, szabotázsakciókat szerveztek. Ahol arra lehetőség volt, megszervezték az illegális kommunista pártszervezetet. A környék lakossága támogatta tevékenységüket, többen csatlakoztak hozzájuk. Bátorságuk félelmet keltett a környékbeli csendőrökben, akik messzire elkerülték a karancsberényi erdőt. A lakosság olyan hírek terjesztésével is segítette őket, hogy több mint nyolcszáz partizán van az erdőben. A hatóságok a partizánok bekerítésére, megsemmisítésére nagy létszámú magyar és német katonaságot vontak össze. Nógrádiék a túlerő elől a lakosság segítségével északi irányba vonultak vissza. A losonci járásban levő Abroncsospusztán (Ragyolc község mellett), illetve a pusztát körülölelő erdőben ütötték föl újabb főhadiszállásukat. A pusztán abban az időben tíz-tizenkét, többségükben szlovák parasztcsalád lakott, akiknek ügyes-bajos dolgait Ján Palírek bíró intézte. Ügy fogadta a partizánokat, mintha a saját fiai lettek volna. Palféekék konyháján ezután sokszor főzték az ízletes birkagulyást a partizánok részére. A puszta, illetve Ragyolc község lakosai közöl többen végeztek felderítő szolgálatot a partizánok számára. Jelentéseiket Palíéek bíró továbbította a partizánosztag parancsnokságának. A decemberi kemény hidegek elől a partizánok a pusztai házakba jártak melegedni. Egyik ilyen alkalommal Palíéek bíró egy gondosan ápolt szovjet gépp:sztoliyaI ajándékozta meg Nógrádi Sándort. Ö a géppisztolyt az egyik helybéli lakosnak adta, amikor az beállt közéjük. A ragyolciakon és az Abroncsospusztamkon kívül a kö-nyezö községekből (Gömörsíd. Egybázabást, Somoskő) is sokan ccat)akoztak a partizánokhoz. A megszaporodott létszám alapján december 20-án a csoportot egységgé alakították át. A partizánok ezen a vidéken is folytatták a propaganda-tevékenységüket és szabotázsakcióikat. Gömö-síd mellett a síneket. Sátoros és Somos között a vasúti hidat robbantották fel. Agitác'őjuk eredményeként sokan nem vonultak he, amikor a behívót kézbesítették, inkább eibójdostak a hegyekbe. December 2B-án kemény hideg volt. A partizánok túlnyomó többsége éjjel — harcikészültségben — a puszta házaiban melegedett. Az őrség éjjel két érakor egy zászlóaljnyi SS-különítmény közeledését vette észre. A puszta az e^dő közelében van egy aránylag szűk völgyben, így a fák védelme alatt könnyen meg lehet közelíteni anélkül, hogy az ellenséget idejében észlelni lehetne. Ilyen helyzetbe került a partizánok őrsége is, akik már csak riasztó lövésekkel tudták felhívni társaik figyelmét a veszélyre. A nuszta szinte valamennyi házának ablakaiból felugattak a partizánok géppisztolyai. A németeket meglepte a partizánok heves tüzelése, s fejvesztve menekültek vissza az erdőbe. A nuszta fölötti hegyoldalban rendezték soraikat, s goivószóróval lőni kezdték a házakat. Aztán újabb támadást intéztek a partizánok állásai ellen, de a védők visszaverték, végül a környék elhagyására kényszerítették a fasisztákat. Az ütközetben a németek sok embert vesztettek, de nagy veszteség érte a partizánokat is. Tizennyolcán haltak hősi halált, köztük Bandúr Árpád ragyolci és Szvetlík Barna mucsínyi lakosok. Többen megsebesültök a puszta lakói közűi is. Az elesett hősök közös sírja ott van az erdő szélén, hősi emlékművüket pedig Ragyolc községben állították fel. Alig pár órával a felszabadító szovjet hadsereg érkezése előtt estek el, hiszen ez a vidék december 29-én felszabadult. Az egység később egyesült a Vörös Hadsereggel. Az Obarovból elindult hős p^rtizánparancsnok és társai tovább harcoltak, majd a végső győzelem után hazatértek szülőföldjükre. A zerötszázhuszonnyolc Magyarországa, két évvel a mohácsi vész után... Az ország szétesett, a társadalmi vérkeringés elégtelen. Mátyás virágzó humanista udvara, az ígéretesen kibontakozó magyarországi reneszánsz nyomtalanul eltűnt, mintha nem is lett volna. A társadalmi — és vele együtt a kulturális — fejlődés évszázadokra megtorpant. Ugyanebben az időben a napfényes Itáliában teljesen ellenkező események játszódtak le. Fejlődésnek indul a társadalmi, a tudományos és a kulturális élet. Kibontakozik a reneszánsz. Az ember — hosszú századok őta először — perlekedni kezd istenével és más hatalmasságokkal. Az alapvető rang és érték újra az ember. Ebben az országban, ilyen társadalmi miliőben született ugyanebben az évben egy csodálatos drámai alkotás: a Csapodár madárka írója a Ruzante művésznevet használta (polgári neve Angelo Beolcol Valószínűleg azért, mert vígjátékainak azt a szereplőjét, akinek a Ruzante nevet adta, minden alkalommal ő maga játszotta el a színpadon. Ki is volt ez az ember? Egy törvénytelen gyermek, akit gazdag apja — önmagától távol — falun neveltetett. Mivel parasztok között nőtt fel, olyannyira megismerte és megkedvelte a paraszti életet, hogy későbbi drámái rendre ilyen környezetben játszódtak. Gazdag mecénása volt, így alkalma nyílt arra, hogy társulatot szervezzen, és színdarabokat adjon zante korában éltek ilyenek: minden korban megtalálhatók. Paradoxon, de így Igaz, mintha ő demonstrálnábizonyltaná az ember életrevalóságát... Az évtizedek-évszázadok folyamán annyira megtetszett a színjátszóknak ez a figura, hogy — miközben Ruzante darabjait rég elfelejtették — egyre többet szerepeltették. A példa A Csapodár madárka a Tiiáfiaban elő. Csakhamar rájött, hogy a közönséget a régi történeteknél jobban érdekli a ma változó világa. így kezdett színdarabokat írni, amelyeket maga rendezett (s amelyekben a Ruzante szerepeket is ő játszotta). Ki Is az a Ruzante? A kor falusi parasztjának egyik típusa. Lusta (részeges), kiszolgáltatott és elesett figura — de amellett csavaros eszű, aki számára nincs az a vesztett helyzet, amelyből ne tudna mégis hasznot húzni valamilyen módon. Amolyan keljfeljancsi .. Ha viszont így jellemezzük ezt a színpadi „hőst“, akkor azt mondhatnánk, hogy nemcsak Ruragadós lett, s a közönség egyre több hasonló típusfigurát láthatott a színpadon. így alakult ki a comínedia deli ’arte a maga „állandó típusaival“ és improvizatív előadásmódjával, amely nem nélkülözte a különböző (akció- és dikciőbeli) artisztikus elemeket sem ... Ennek a népi színjátéktípusnak volt az előfutára Ruzante, az író s a színpadi hős.. De ki is az a Csapodár Madárka? Nem más, mint Ruzante felesége, Betía, akinek a szerelméért majd eszét veszti Menato, a komája és Tónin, a nyalka hadfi. És megindul a körhinta Betía körül,.. Hol Tónin „száll be“ egy fordulóra, hol Menato — csak szegény Ruzante fordul ki minduntalan belőle ... Ennek ellenére általában jől érzi magát, hiszen neki is mindig üti a markát valami... A játék végül is egyfajta „általános megelégedéssel“ ér véget. A darab alapjában véve az erkölcsről szől; arról, hogy a játék szereplői hogyan viszonyulnak hozzá. Menato (László Géza) a hagyományos, paraszti erkölcskődex és értékrend képviselője. Nem véletlenül ő falusi parasztlegény, s az ts akar maradni. Ruzante (Várady Béla), a'kl feleségével, Betfával (Petrécs Anna. illetve Hídvégi Mária, a Békés megyei Jőkaí Színház tagja, mint vendég) együtt a városba költözött — felemás erkölcsű emberekké váltak. Egyszerűen nem találják a helyüket... Valószínűleg minden korban ilyenek voltak — ma is Ilyenek — az életmódot változtató emberek... Tónin fPélos Arpád) — lévén hadfi, azaz katona — minden erkölcsök fölött áll, csakúgy mint elődei |és utódai) a történelem folyamán ... S végül egy újabb paradoxon: a darabban mindenki csapodár, csak éppen a „csapodár madárka“ nem. Neki olyan természetes az életmódja, olyan életvidám a viselkedése, hogy maga a megtestesült erkölcsiség ... (Üjabb paradoxon: Csak akkor „vétkezik“, ha muszáj...) Ennélfogva nem ő a bűnös, hanem akik a bűnbe hajszolják — akik csapodárnak tartják ... A fiatal színészjelöltek közül Gúlái Erika a Szomszédasszony szerepében lép először a közönség elé színházunkban. A darab szereplői elég szőkfmondóak, de ne feledjük, hogy ez a komédia a reneszánsz korban született. A székimondás korában! A mai társalgási vígjátékok modorában egyszerűen képtelenség lenne eljátszani. A szerző, a színház és a közönség azonban különbséget tud tenni az öncélú durvaság és a realista szőkimondás között. Mindezt csak azért from le, mert e komédia első mondatai így hangzanak: „A kurva élétbe! Be hülye vagyok.“ —, kellően érzékeltetve a játék hangulatát és gunyoros kritikáját-önkritikáját... A Csapodár madárkát a Magyar Területi Színház kassai (Košice) Thália Színpada mutatta be elsőként Csehszlovákiában tehát egész színházi életünket is gazdagítja ez a bemutató. Az előadásnak vendégrendezője van: Illés István, a Győri Kisfaludy Színház prózai tagozatának főrendezője. Kmeczkú Mihály ecsúszva az ágyról, megszokott I mozdulattal bújtatta lábát az I» éjjelt mellett heverő posztópapucsokba. Nehézkesen veszi le jeléről a fakó zsebkendőt. A nagytiikör előtt fésülködik, bontogatja hosszú, ritkás haját. Kilép az udvarra. Rundás vakkantoa ugrik, két mellső lába az öregaszszony derekára tapad. „Pfuj, te dög!" — löki el a kutyát, s megtántorodik. Két csontos kezével görcsösen ragadja meg a saroglyát. „Mi van veled, te vén gamó?" — kérdezi jélhangosan, s elindul az ólak felé. A rózsás bögréből szemet hint a földre, galambjai rebbenve gyülekeznek köréje. Nyolc pár galambja van, meg a Bundás. Mire a decemberi nap erőlködő sugarai legyeket csalogatnak a faluvégi porta fehérre me- , szelt falára, már ( Cv lecsoszog a házvé\ \ r——> J gi kiskertbe. Kive- _____\ \j / f szí köténye zsebé- Jf bői a rongyba csa- BapawfeMa vart dughagymát, ^^**^e~**“ s a barázda szélére helyezi. A fagy7 szíttá föld makacsul ellenáll, a megolvadt felszín alig engedi el a megtapadt szerszámot Az öreg kapa egyre erőtlenebbül ér földet, s mind nagyobbakat cuppan emeléskor. „Még soha nem volt, hogy ősszel vöröshagymát ne ültettem volna, hát most sem leszI“ Túrja a földet. A verejték erekben csörgedezik hátán. „Mit erőlködsz, te vén csont, teneked már csak egy kapa föld hiányzik!“ — de emelgeti, ejtegett a sártól nehezült szerszámot. Miután elülteti az első sort, megdöbbenve tapasztalja: nem bír felállni. Egész testén izzadságeseppek gyöngyöznek. Ebédre lencsefőzeléket szeretne főzni. A kertből jelbotorkálva, leroskad a tűzhely melletti székre. A tehetetlenség érzése bénítólag hat akaratára. Meggörnyedve bámul a tükörbe, s a fakeretes, vakuló üveglapon peregni kezdenek az emlékraktár mozaikkockái ... — Anyám, még csak tizenöt múltam ... — Tudom lányom, de műszál... Elmész, s még öt száj marad itt... Ne félj, Bandi rendes embernek látszik, meg aztán, majd segítünk — tőlünk telhetőén ... +++ — Ágnes, légy erős, ezt neked hoztam ... Hivatalos papirost tart a kezében. Nem érti a szavak jelentését, nem akarja érteni a nyomtatott szavak jelentését... — Anyám, csak tizenhat éves vagyok s özvegy ... — Vigasztaljon lányom, hogy nem vagy egyedül... —De a gyerek.... a gyerek, he világra jön, mit mondok neki, hol ai apja ... Még egy fénykép sem maradi róla. — Anyám, mondani szeretnék vala mit... — Mondjad, csak fiam, mondjad.. — Hozhatnék menyecskét a por tára...? +♦+ — Anyám, tagzi van, maga met sír?! Tán a menye nem tetszik ...? — Tetszik, fiam, tetszik... csal ».. csak apádra meg a mi lagzinkrt gondoltam ... Hat hónapot voltunk együtt s elvitték... A mi lagzlnkkor is azt beszélték, amit most, hogy háború lesz ... — Fiam, mondhatnék valamit? — Mondja, anyám, mondja csak, egész nyugodtan. — Hát hol is kezdjem... Már hat éve vagytok házasok.... egy éve, hogy a fogságból hazajöttél, szóval úgy is mondhatnám, hogy egy éve vagytok házasok, mert ötöt idegen földön töltöttél, de hát a valóságban már hat éve, aztán én úgy szeretnék unokát dajkálni... — Megharagudtál... Tudtam, hogy ez lesz, pedig én igazán nem akartam semmi rosszat. Talán nincs itt még az ideje? —Anyám, figyeljen ide! Mit tehetek, ha nem lehet?! Érti? Nem lehet! — Jól van, azért csak szeresd őt, szegény, nem tehet róla... +++ — Agnes, meghalt a fiadl — A fiam?l —' Az. Agyonrúgták a lovak. ♦♦♦ — Ágnes nene, jól érezte magát kőzetbe ... — Mit csinálnék ott, Jancsikám? — A kertészeti csoportba kellene munkaerő, Rózsika, a menye mellé... — Az más, ha Rózsika is ott van, szívesen elmegyek. +++ — No, isten áldjat — Hová mégy, Rózsika? Csak nem...? — Elmegyek. Az egyéves gyász letelt, megyek. Nincs magához semmi közöm, se rokonom, se semmi... +♦+ — Ágnes nene, jól érezte magát közöttünk? — Jól, Jancsikám, jól. — Kellett is már magának egy kis kimozdulás otthonról, mert mindig csak egyedül... Egyedül csak elcsügged, erőtlenné lesz az ember ... — Egyedül sem csügged el, Jancsikám. az, aki dolgozik. A múltkor egy újságíró kérdezte tőlem, hogy mi tartja bennem ezt a nagy akaratot, ’ merthogy hallotta, ml minden ért. Mondtam, hogy dolgozok, a munkámnak élek. Tudom, hogy holnap mit fogok főzni. Tudom, hogy galambjaim reggelente várják a szemet. Bodri a kását... Azt is kérdezte, hogy mit törölnék ki az életemből... Mondtam, semmit, mert emlékezni kell, ■ s nekem van mire emlékeznem ... Ha az ember után nem is marad utód, nem élt hiába, ha munkájával nem ártott senkinek... En örömet nem tudtam szerzni, hiszen tudod, nem volt kinek, de nem is fékeztem sen- i kit.., Hát ezt mondtam neki. Azt válaszolta, hogy ilyen szép számve- i tést még nem hallott. Mondtam neki, • hogy nem volt ez számvetés, nem t akarok én még meghalni! Erre nagyot nevetett... — Akkor hát minden jót, Ágnes . nene. Es mégegyszer köszönjük a segítséget. — Nincs mit, Jancsikám. „Számvetés, öregség .. .* motyogta hazafelé menet, és kesernyés mosoly vibrált a szája szélén. ? Eszébe Jutott, hogy Bodri ilyenkor szokott enni. Megszaporázta lépteit. г Pénzes István
