Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-17 / 46. szám

I 1984. november 17. m— ' “ ' г c •' .SZABAD FÖLDMŰVES 6 Mint annakidején utaltunk rá, Rácz Olivér kitűnő re­gényét lapszerkesztési okokból sajnos nem áll módunk­ban teljes terjedelmében közölni. Az alább következő — utolsó előtti — folytatás mintegy száz oldalnyi ugrást jelent tehát a regény cselekményében, s akik eddig figyelemmel kísérték, most a befejezés egyik drámába torkolló epizódját olvashatják. A regény végkifejlete ugyanis kétségkívül szomorít az olvasó szívéhez nőtt fiatal fiú személyes tragédiáját tekintve, hiszen végül mégsem jelentette számára a halál fölötti győzelmet az, Még egyszer megzörgettem az ajtót. Ezúttal erősebben. — Nincsenek ott­hon? — kérdezte a srác megdöbbenve. Otthon voltak. Akkor már nyílt va­lahol odabent egy ajtó, léptek hallat­szottak. — Ki az? — Szólj — suttogtam a srácnak. — Szólalj már megI Az én hangomat nem ismerik. — Ё-én vagyok — dadogta a srác rekedten. — Ki? — Én. Az ajtó biztosító láncának csörgése hallatszott; egy lázas, jelcsukló, hi­tetlenkedő hang szaggatott zokogás­sal kérdezte: — Kicsoda? Résnyíre nyílt az ajtó, gyorsan be­tuszkoltam rajta a srácot. — Csak csendesen — suttogtam. — Nincsen semmi baj. Csak csendesen. Hazahoztam a gyereket. Akkor jutott eszembe, hogy nem tudom a srác keresztnevét. Csak nem szólíthatom az anyja előtt srácnak? Marad az öcsi__ , De ez pillanatnyilag senkit sem érdekelt. Az asszony magához ölelte a srá­cot, görcsösen, szorosan, mintha so­hasem akarná többé elengedni. A jér­­fl a hátuk mögött állt, megrendültén és szótlanul, hol a gyerek vállát ölel­gette, hol az asszony hátát veregette, csitttoa, öntudatlanul. A srác hangosan szipogott. A háttérben magas, karcsú lány állt —, tudtam, hogy a srácnak van egy nővére; szép lány volt, titokban gyakran megfordultam utána az utcán —, ökle a szája elölt, mintha a sikol­tását készülne elfojtani. De a végén mégis 6 tért elsőnek magához, be­tuszkolt mindnyájunkat a konyhába. Az asszony végre eltolta magától a srácot; az én nyakamba borult. Az­tán váratlanul lehajolt, meg akarta csókolni a kezem. Ettől dühbe gurul­tam. — Szedjék le róla a gönceit, az istenért — mondtam, kiszabadítva magam az asszony karjai körül. — Nem tudom, hány napja nem volt lent a testünkről a ruha ... — - Nem is igaz — dünnyögte a srác, még egyre szipogva. — Tegnap is ágyban aludtunk. Ez sem volt igaz, de erről eszembe jutott a kitérdelt, kurta kukoricanad­rág és az alóla kifityegő gatyamadza­gok a kavecsányi asszony házában, és (15.) hogy a nácik elől bujkálva, hosszú vándorlásuk ezer ve­szélyén keresztül hazajutott. A végső soron mégis derűs végkicsengést az adja meg, hogy a regény másik főhőse — a befejező részben újabb tíz oldanyi „regényidő­­eltolédással“ — szintén visszatérhet a szülői házba, s újrakezdheti a háború által feldúlt régi életét, jelkép­ként testesítve meg ezzel az Ember élniakarását, törhe­tetlen szabadságvágyát. Rácz Olivér regénye a jövő év első felében1 jelenik meg a könyvesboltokban, a Madách Kiadó gondozásában. reggel találkoztam a mamájával a templomban. Ott szoktam vele talál1 kozni. Minden reggel imádkozunk. Ö magáért, én az öcsémért. Hogy kerül­jenek élve haza. Elcsodálkoztam. Sohasem ismertem templomjáró asszonynak az anyámat. A lány észrevette csodálkozásomat, elmosolyodott. — Mostanában sokan járnak temp­lomba — mondta. — Még olyanok is, akik azelőtt sohasem jártak ... — Hiába járnak — szólalt meg a férfi váratlanul, keményen. — úgy­sem tudják leimádkozni a bűneiket. Bűnös város lett ez, tanár úr... Bűnös város, bűntelen város — ez a kategória ismeretlen volt előttem. De a férfi megmagyarázta: — Amióta elhurcolták a zsidókat. Azóta lett bűnös város ... Ezen is elcsodálkoztam. Sohasem gondolkodtam, hogy a kályhást és családját különösebben érdeklik a zsidók. Ennyire együttérez velük? De kiderült, hogy nem érzelmekről van szó, hanem sokkal reálisabb, mondhatnám józan politikai felisme­réssel megalapozott dolgokról. — Akkor kezdődött a harácsolás — mondta- a férfi. — Itt egy facér lakás, ott egy szoba bútor, egy perzsasző­nyeg, egy ezüst étkészlet... Aztán mindig mohóbban: egy jól berende­zett üzlet. Egy gazdag raktárkészlet. Egy jól berendezett orvosi rendelő. Aztán megnőtt az étvágy. Megindult a marakodás. Még most is marakod­nának, ha lenne idejük. De már nin­csen. Felállt, legyintett. — Ezen nem segít a templom — mondta keserűen. — Hozok cigarettát — mondta. — Meg van még egy kis Szilvapálinkám. Amíg az asszony meg­térít. Magamra maradtam a lánnyal. Az asszony lábasai, tányérjai körül for­golódott, a srác pislogva nézte. Időn­ként a mennyezetről alácsüngő, gyön­ge fényű villanyégőbe pillantott, időn­ként csodálkozva maga elé emelte a kezét, közelről vizsgálgalta. — Mit csináltak, amikor elhurcol­ták a gyereket? — kérdeztem halkan a lánytól. — Anyám majdnem megbolondult. Apám elrohant az iskolába. Tele volt az iskola szülőkkel. A fiaikat követel­ték. — És? A lány tehetetlenül széttárta a két karját. ettől nyomban elpárolgott a mérgem. Annyi eredménye mindenesetre volt a dolognak, hogy a lány sietve lehá­mozta az öccséről a kisbundát, le­nyomta a gyereket egy székre. — Persze — mondtam kedélyesen —, paplanos ágyban aludtunk, és szo­balány hozta be a reggelinket... — Erről megint az eszembe jutott vala­mi, elvigyorodtam. — De azért tessék neki pirítást készíteni. Fokhagymával. — Mit? — Pirítóst. Az asszony megdermedt a csodálko­zástól. Aztán magához ölelte a fia fejét. — Melegítek neked levest, életem. Aztán kapsz libamájat, libahúst. Ne­ked hizlaltam, neked teltem el, zsír­ban. Tudtam, hogy karácsonyra haza­kerülsz ... Aztán kaphatsz pirítóst is — mondta buzgón. A lány akkor szólalt meg először. — Üljön le, tanár úr. Ezek szerint megismertek. — Köszönöm — mondtam —, sietek haza én is. De azért leültem. Váratlanul rám törtek a gondjaim. Megrohantak a gyötrő gondolataim. — A gyereket — kérdeztem halkan a férfitől — itthon tarthatják? Nem kellene elbújtatni? Ha esetleg keresni találnák ... A férfi szótlanul ingatta a fejét. — Majd elbújtatjuk. — Nem keresnek itt már senkit — mondta a lány halkan, hógy az asz­­szony ne hallja. — Csak akit feljelen­tenek. Meg akit az utcán kapnak el, azt hurcolják magukkal. De azért el­bújtatjuk. — Akár maga is nálunk maradhat, tanár úr — mondta a férfi, és meg­ragadta a kezemet. — Honnan hozta haza? Nem válaszoltam. Elszorult a tor­kom. Ajánlata, hogy maradjak náluk, úgy zuhant a fejemre, akár üszkösö­­dő gerenda egy romba dűlő házban. — Miért? — kérdeztem rekedten, s alig bírtam kipréselni a szavakat — miért, nálunk baj van? — Miért lenne baj? — bámult rám a férfi. — Az anyám — egészséges? Most is a lány volt az, aki felfogta a helyzetet, és megértette min gyöt­rődöm. — Megijesztetted a tanár urat — mondta halkan az apjának. Aztán fe­lém fordult. — Nincs semmi baj. Ma — Az igazgató azt állította, a gye­rekek önként jelentkeztek. Hogy a leventeoktató megmutatta nekik a közös jelentkező ívet. A gyerekek aláírásával. — Hazudott. — Vagy őt is .megtévesztették — mondta a lány fáradtan. — Nem mindegy? A leventeoktató úrnak, a parancsnok úrnak azóta mindenesetre nyoma veszett. Lehet, hogy már régen kinevezték főparancsnok úrnak. Fő­igazgató úrnak. Főnyilas úrnak. Nem mindegy? — De — mondtam. — Tökéletesen mindegy. — Az egyik szülő — folytatta a lány fáradtan — elment a hadkiegé­szítőre. A hadtestparancsnokságra. Ott azt mondták, nem tudnak semmi­ről. Azt mondták, ha a gyerekek ön­ként jelentkeztek, örüljön neki, hogy ilyen hős lelkű fia van. A szülő fel­háborodott, vitatkozni kezdett. Ponto­san erre vártak. Megvárták, amíg el­ragadja az indulat, aztán megmagya­rázták neki a dolgokat. Három nap múlva került haza. Azóta senkivel sem beszél. Sem a fiáról, sem egyéb­ről. Az asszony ezalatt megterítette az asztalt. — Tessék, tanár úr! Tartson ve­lünk. Tudom, hogy siet. de legalább egy falatkát... Hogyan köszönjem meg magának, amit tett? — Ügy, hogy hamar le tetszik fek­tetni a gyereket — mondtam. Felálltam, felhajtottam egy pohárka pálinkát. — Köszönöm. Ha majd újra kime­hetünk az utcára, meglátogatlak. Ad­dig majd üzenünk egymásnak. — Hogyan köszönjük meg magá­nak? — kérdezte az asszony az ajtó­ban még egyszer, könnyes szemmel.— Hogyan köszönjem meg? Életem leg­gyönyörűbb napjátl Gyönyörű парI Gyönyörű nap. Hónapokkal később tudtam meg, hogy pontosan ennek a gyönyörű napnak a délelőttjén végeztek ki. Nem hajnalban, ahogyon szokás: dél­előtt. Az egész zászlóalj előtt. Elret­tentő példaként. Ausztriában. Va­lahol Grác és Latjahida között, egy falu libalegelöjén. (A zászlóaljat, a büntetőtáborral egyetemben, négy nappal a szökésem után valóban át­dobták Ausztriába, f Most mondd meg! A rögtönítélö hadbíróság kivtfgezte­­tett. Kötél általi halállal. Távollétem­ben. In efjigie, ahogyan finoman mondják.) De mégis. Azért ez így sem finom dolog. Kötél által. Most mondd meg! Micsoda barbárság. Egy karpaszomá­­nyost. Egy tanár urat. Kötéllel... Mit szólnak majd hozzá a srácok? A tanítványaim? A tanítványaim? A szlovák tanítványaim? A tanár urat. Kötéllel. A magyar tanár urat a ma­gyarok. Na ne hülyéskedj nem a magyarok. A nyilasok. A nyilasok — fasiszták. Ez kozmopolita cég. Fasiszták. Ez a species-ük. Mint a hiénának / Hyena Briss — de ezt már említettem j az hogy dögevő. És itt a hasonlatosság. Hát kivégeztek. [A tanítványaim nem szóltak semmit: beszerveztek a népi milíciába. De már ezt is említet­tem.)-------------------------------------------—7 In effigie. Csakhogy a többi ötöt, akikre velem együtt mondták ki a kö­tél általit, nem in effigie végezték ki. Azokat megölték. Meggyilkolták. + Amikor kiléptem a kapun, eszembe jutott, hogy meg akartam mondani a srácnak, milyen remekül viselkedett az egész úton. A szülei előtt akartam megmondani neki. Hadd legyenek büszkék rá, milyen pompás, vagány fiuk van. A srác biztosan boldog lett volna. De aztán az, amit az apjától meg a nővérétől hallottam, elterelte a gon­dolataimat. Megfeledkeztem róla. Nem baj, majd legközelebb. Majd, ha túlleszünk mindenen. A háború után, kedden negyed rí-1 zenegykor. Akkor majd elmegyek hozzájuk, mindent rendre elmesélek. Gyönyörß nap lesz. Soha többé nem láttam a srácot. Február első napjaiban halt meg, Akkor már 6 is szabad volt. és mégis meghalt. Nem tudtak segíteni rajta. A tábori kórház orvosai sem. Agyhár­tyagyulladásban halt meg. Hát ezért nem tudtam válaszolni hónapokkal később az 6rvezető-száza-j dós kérdésére, amikor nekem sze­gezte: — Hol van a srác? Én átadtam a gyereket. Hazahoz­­tam. De erre az egyszerű kérdésre nem készültem fel. Mint ahogyan szerte a világban sok millió ember nem tudott válaszolni sok millió anyának, asszonynak, szeretőnek, gye­reknek erre az egyszerű kérdésre. Hány millió ember kérdezte hóna­pokon, éveken át, a Szovjetben, Len­gyelországban, nálunk, Magyarorszá­gon, Jugoszláviában — minek sorol­jam? — hány millió ember kérdezte Ázsia legeldugottabb dzsungeljeitől és jurtáitól, Ausztrália strucc-farm­­laiig, Afrika sivatagjaiig, mindkét Amerika partjaiig, de mindenekelőtt a felperzselt, elpusztított Európa rom­jaiig — hol van ez meg amaz? Mikor jön haza? Mikor látta utoljára az ura­mat? A fiamat? Hol látták utoljára a gyereket — a riadt szemű, rémült, elcsigázott, beesett arcú, láztól resz­kető, apró, ártatlan gyerekeket, akik Mengele szikéi alatt pusztultak el? Soha többé nem látta senki vissza­térni őket. Csak a tébolyult kiáltás reszketett végig a Földön, akár egy ószövetségi átok: „Káin, hol a te fivéred?" Soha többé nem láttam viszont a srácot. (Befejezés a következő számban) Ezerkilencszázötvenkettő óta van a pályán. Több mint harmincéves pályafutása során rengeteg szere­pet játszott el, a legkülönfélébb műfajú előadásokban. Kilenc éve „A kultúra érdemes dolgozója“ cím viselője. Színházi feladatain kívül a társadalmi munkába is ak­tívan bekapcsolódik. Több mint tíz éven át volt a szakszervezeti üze­mi bizottság elnöke Művészi ambí­ciója, humora, játékkedve, fiatalos temperamentuma töretlen. Október 26-án volt Vasziltj Suk­­sln Energikus emberek című szati­rikus bohózatának bemutatója Ko­máromban (Komárno). Az előadást Takáts Ernőd rendezte. Közvetle­nül a bemutató előtt beszélgettem Bugár Gáspárral, a MATESZ nép­szerű színészével a szerepről, el­képzeléseiről — a színészmester­ségről ... — A darab rövidesen színre ke­rül, így előzetesként csak annyit, hogy az életünkben felmerülő gya­kori fonákságokra szórakoztató formában kívánjuk felhívni benne a figyelmet. Az előadás hngyan-ja a próbák folyamán vált végleges­sé Ez természetesen nem a mű­faji meghatározásra vonatkozik, hanem az aprólékos kidolgozásra, — Miről szól pontosabban ez az előadás, s milyen az ön által meg­formálandó figura? — Falusi környezetből kisza­kadt, s a kor dzsentrlvilágába beilleszkedni képtelen kisembert játszok. Bekerül a nyerészkedők, az ügyeskedők közé s velük együtt éli a maga kis pénzhajhász életét. Visszautalva az előbbi kérdésre, 4ide tartozik az is, hogy lényegé­ben tisztázott szamomra, honnét Indul el s hova érkezik ez az em­ber, milyen a „partnerekhez“ való viszonya; mindezek Ismeretében tudtam csak azonosulni az író ál­tal megformált alakkal ... Ez az azonosulás alapvető követelmény minden színész számára. Az alkotó munka csak ezután következhet. — Hogyan készül egy-egy jel­lem felépítésére? — Meg kell találni a célt; ez határozza meg a megformálás hogyanját. Persze a színpad vonat­kozásában ez bonyolultabb, sok­szor egészen más, mint az életben. A színész esetében nem elég ha én tudom, hogy mit és miért te­szek a színpadon. A legfontosabb az, hogy a közönség ts megértse. Ha csak én tudom, az kevés ... — Ügy tűnik, hogy az utóbbi évadokban ön is — a társulat más szinészeivei együtt — egyfajta szerepkörre van beállítva. Jellem­színészi adottságai kétségtelenek, mégis: elégedett ezzel a helyzet­tel? — Ez a ml színházunk helyzé­­téből adódik és egyáltalán nem újkeletű jelenség. Nincs kellő vá­lasztási lehetőség, úgy értem, lét­számban. Színházunk közismerten specifikus helyzete erre a problé­makörre is vonatkozik. Egyébként sem panaszkodom. Kaptam én szép szerepeket is, habár úgy ér­zem, erőmből komolyabb, nagyobb színészi feladatokra ts tellenék. (Itt"utalnék közbevetőleg a MA­TESZ egyik korábbi műsorfüze­tére, melyben Bugár Gáspár így nyilatkozik: „Engem soha nem kényeztettek el a legnépszerűbb szerepekkel, így mindig megbe­csülöm azt, amit rám osztanak.“ Ehhez úgy ér^em, nem kell kom­mentárt fűzni.) — Melyik színpadi műfaj, sze­repkör áll önhöz a legközelebb? — A pozitív, emberséges figu­rákat jobban szeretem. A Czíllel és a Hunyadaik például „idegen talaj“ volt. Azt hiszem, szerepemet ennek ellenére sikerült megolda­nom. Szeretem a mai embereket, a róluk szóló darabokat. Kedve­lem a vígjátékot. Természetesen a legfontosabb mindig a szerep és nem a műfaj, amelyet képvisel. Naplót nem írok, színházi emlé­keket, ereklyéket nem gyűjtöge­tek. Az a fontos, amit éppen csi­nálok: a munka. Minden műfajban eljátszottam már néhány kedvemre való szerepet, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Például a Kis­madár Pistijére, vagy az Anna Ka­­renyína konduktorára. S legelső szerepemre is, a Fučík életéről szőlő darabban, amelyben Kolin­­skýt játszottam, ö csempészett pa­pírt, ceruzát Fučíknak a börtön­cellába. 1952-ben játszottuk. — Mit tart munkája fokmérő­jének? — Én a közönség reakcióját tar­tom a legfontosabbnak. A kriti­kákból nem szabad „tűi nagy ügyet“ csinálni. Az ember a bemu­tatók után úgyis rájön, mit csinált jól vagy rosszul. — On szerint mi a siker alap­­felétele? — Több összetevője van. Először is egy jől megírt mű kell hozzá, amiből a színész kíndulhat. Ha ez adott, akkor már „csak“ a rendező és a színész alapos felkészültsé­ge, jó összhangja szükséges ... — Visszatérve a Suksin-darab­­hoz: kik a partnerei? — Azt hiszem^ jő találkozás alakult ki: könnyen játszó, jő gár­da dolgozik együtt. Kucman Eta és Németh Ica a szereplőgárda két hölgytagja, a férfiszerepeket pedig Ropog József, Dráfl Mátyás, Fazekas Imre érdemes művész, Turner Zsigmond, Boráros Imre és én játsszuk. — Ön az előadás rendezőjének a munkatársa. Milyen többletmun­kát jelent ez? — Tartani a kapcsolatot a pró­bák során a „gazdasági fronttal“, a szervezőkkel, a bemutatót köve­tő repríz-előadásokon pedig kép­viselni a rendezőt és részben a művészi ügyeletet is. Ai Energikus emberek Időköz­ben nagy sikert aratott a komáro­mi bemutatón, s a színház meg­kezdte szokásos „tájolását“ a da­rabbal. Akinek mődja van rá, néz­ze meg; érdemes! Kiss Péntek József „Meg kell találni a célt“ BESZÉLGETÉS BUGÄR GÁSPÁRRAL, A MATESZ SZlNMÜVÉSZÉVEL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom