Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-10-27 / 43. szám

6

SZABAD FÖLDMŰVES

1984. október 27,

MEZŐGAZDÁSZ

Olvasóink közül talán emlékeznek még néhányan a Danaszerdahelyl (Dunajská Streda) Mezőgazdasági Műszaki Középiskolát bemutató írásunkra, amely tavaly novemberben jelent meg. Emlékezetfrissítoként most csak annyit idézünk (el belőle, hogy Szlovákia egyik legkorszerűbb ilyen jellegű intézményéről van szó, jól felkészült, szakmailag magasan képzett pedagógusgárdával, amelynek tagjai korszerű segédeszközök felhasználásával végzik felelősségteljes munkájiikut. Elénk a szakköri tevékenység, aktív SZISZ-élet folyik a diákotthonban, eredményesen működnek a kultúrcsoportok — írtuk annak idején, levonva a következtetést, hogy az iskolában általában színvonalas oktató-nevelő munka folyik.- ÉRETTSÉGIVEL

Ezt Illusztrálandó, cikkünket a végzősök érvényesülésének lehetőségeivel zártuk, persze csak röviden, utalásképpen. Most viszont közelebbről is bemutatunk néhányat közülük. Nagyjából azonos kérdésekre kértünk tőlük választ: milyen ösztönzés hatására jelentkeztek az iskolára, hogyan alakult az életpályájuk az érettségitől mostanáig, az évek távlatából visszanézve hogyan látják és értékelik mindazt, amit az iskolától kaptak, jnegtalálták-e számításokat? fme a válaszok — néhány, dióhéjba sűrített életpálya, amelyeket az a bizonyos, csupa nagybetűs RAJT fűz össze: s ez pedig nem más, mint a dunaszerdahelyi mezőgazdasági középiskola érettségi bizonyítványa.

Kiss Sándor

Kiss Sándor 1975-ben végzett a közgazdaságtan szakon. A Szlovák Állami Takarékpénztár dunaszerdahelyi fiókjának dolgozója.

— Eleve ebbe az iskolába készültem: dunaszerdahelyi vagyok, és minden szempontból ezt találtam a számomra legmegfelelőbbnek. A közgazdaságtant nagyon is „testreszabottnak“ éreztem, bár hozzá kell tennem azt is, hogy egészségi állapotom is közrejátszott a döntésben: kevés mozgással járó szakmát voltam kénytelen választani, lehetőleg helyben. Úgy értesültem, hogy a szerdahelyi mezőgazdasági iskola közgazdász tanszaka széles körű lehetőségeket biztosit az elhelyezkedésre, s nem csupán a mezőgazdaságban. Kilenc év távlatából visszatekintve elmondhatom, hogy ez valóban így van.

— Az érettségi után rögtön idekerült?

— Nem; előbb a TATRATOUR-nál dolgoztam három hónapig, azután jöttem ide.

Ügyfél érkezik a kerek ablakhoz. Kiss Sándor elnézésemet kéri, odasiet. Kölcsönről van szó: néhány perc alatt elintézi a szükséges formaságokat, aztán visszaül és folytatja:

— Az iskolában tanultak közül a könyvelést és a gépírást említeném az első helyen, hiszen mindkettőt közvetlenül tudom hasznosítani. Nyugodtan állíthatom azonban, hogy az általános műveltség terén is jó alapokat adott: én például ott szerettem meg igazán a magyar nyelvet és az Irodalmat.

— Jól érzi Itt magát?

— Igen.

lehet helyezkedni... Persze később, a gyakorlatban aztán hozzá kell tanulni egyet s mást, de gondolom, ez mindenütt így van. Mindenképpen megkaptam azonban azokat az aiapismereteket, amelyek megkönnyítették ennek a.szakmának az elsajátítását, már a mezőgazdasághoz valóban semmi köze nincs. S hadd tegyem még hozzá, ha már az egykori „alma materről“ van szó: nagyon szerettük osztályfőnökünkét, Németh Ferencet. Nem kis mértékben neki köszönhető, hogy ma is meleg szívvel gondolok vissza az ott eltöltött négy évre.

Következő) három interjúalanyunk a dunaszerdahelyi Dukla Egységes Földművesszövelkezet alkalmazottja. Elsőként Kocsis Margité a szó:

— Ezerkilencszázhetvennégyben érettségiztem az állattenyésztői szakon. A szüleim hodosiak, édesapám a szövetkezet egyik alapító tagja. A különböző mezőgazdasági munkák szinte természetesen épültek be az életformámba: nagy kertünk volt, ahol mindig akadt tennivaló, s gyerekkoromtól fogva szívesen szöszmötölgettem ott. Amikor a pályaválasztásra került a sor, magától értetődően jelentkeztem a mezőgazdasági középiskolára.- • - * « .A, . . *- I..

Borger Mária

— Én bizony „fáztam“ egy kicsit a tanulástól, nem Is akartam középiskolára jelentkezni — kezdi Borger Mária, a szakszervezetek járási tanácsának szakelőadója. — Tanítóim rábeszélésére jelentkeztem végül mégis a dunaszerdahelyi mezőgazdasági középiskola közgazdaságtan szakára. S az történt, hogy itt — megszerettem a tanulástl Olyannyira,^ogy még a főiskola gondolatával is kacérkodtam. de ehhez végül mégsem volt elég „kurázsim“ ... Egyébként hodosi (Vydrany) vagyok, később Szerdahelyre költöztünk, ekkor már a mostani helyemen dolgoztam. Azazhogy: ott dolgoztam, de öt évig csak helyettesítettem, ezután lettem véglegesítve. Ekkorra már megszerettem a munkámat, és kifejezetten maradni akartam.

— Annak Idején a könyvelés, gépírás mellett levelezést is tanultunk, most talán ennek veszem a legnagyobb hasznát. Általában: ilyen szakérettségivel azt hiszem bármilyen úgynevezett „irodai“ munkakörben el

Kocsis Margit

— Az érettségi után fél évig a Dunaszerdahelyi Cukorgyárban dolgoztam, aztán kerültem a 'szövetkezetbe, mint könyvelő. Három év óta dolgozom jelenlegi beosztásomban, bérelszámolóként. S bár annak idején kimondottan a mezőgazdasági munkák szeretete vonzott erre a pályára, ezen a poszton sem érzem magam elszigetelve a termeléstől. Közvetlenül ugyan nem veszek részt benne, de nagyobb az áttekintésem mondjuk az egyes ágazatok részesedéséről és általában, a szövetkezet termelési mechanizmusának működéséről.

— Hogy mit kaptam az iskolától? Csak azt mondhatom, hogy jó alapokat. A későbbiek során aztán a szövetkezet mindent megadott, hogy továbbfejleszthessem magamat. Nemcsak a szakmai fejlődésre gondolok: Itt lettem például párttag, s az egyik kezesem éppen az üzemi SZISZ-alapszervezet volt, amelynek egyébként máig vezetőségi tagja vagyok. S ha ■talár a SZISZ is szóba került, hadd említsem meg, hogy a közelgő csehszlovák-szovjet barátsági hőnap alkalmából találkozót szervezünk szovjet komszomolistákkal; köztük lesz a barátnőm is, akivel még a középiskolán vettük fel a kapcsolatot mint levelező partnerek, s akivel — ha sikerül — most találkozom majd első Ízben személyesen.

Akár a jó szervezésnek, akár a szerencsés véletlennek tudható be. mindenesetre tény, hogy következő kitippelt interjúalanyunk éppen az utolsó mondatoknál toppant be. Alföldy Imre mérnök, a szövetkezet állattenyésztési ágazatvezetője éppen csak ledobja magáról a kék munkaköpenyt, és máris kezdi:

— Az az igazság, hogy Dunaszerdaliely alig volt különb a falunál — afféle mezővároska —, amikor én gyerekeskedtem. Az otthoni munka meg éppenséggel semmiben sem különbözött a falusitól: kert, az állatok gondozása... Ha csak tehettem, a nagyszüleim tágas portáján csellengtem, akik ekkor már az újonnan alakult szövetkezetben dolgoztak. Ők szerettették meg velem mindazt, ami a mezőgazdasággal kapcsolatos: az állatokat, a kerti munkát. így aztán

Alföldy Imre

nem volt nehéz a választás az alapiskola után: irány az alig egy éve megnyílt dunaszerdahelyi mezőgazdasági szakközépiskola ...

— Nem tartoztam éppenséggel a gyenge tanulók közé, de a második év után mégis ott akartam hagyni az iskolát. Munkához szoktam, s ebben az Időszakban úgy éreztem, hasztalan időfecsérlés számomra az iskolapad koptatása, amikor dolgozhatok is. Szerencsémre — ezt már ma mondom — legkedvesebb tanárom, Készt Molnár Ferenc „beszélt a fejemmel“. Szavai sok mindenre ráébresztettek; ekkor tudatosítottam először, hogy ba valamit el akarok érni az életben, első a kitartás és az akaraterő . .. Jé eredménnyel fejeztem be az Iskolát, és — végzősei közül elsőként — felvettek a főiskolára. A szövetkezet akkori elnöke, Kucsera Vilmos is bátorított: menj, fiam, szükségünk van tanult szakemberekre ...

— Szakmai szempontból különösebb problémáim nem voltak főiskolás éveim alatt. Némi gondot a nyelv okozott, de egy kis többlet-tanulással ezzel is meg lehetett birkózni. Hatvanhétben avatlak mérnökké, azóta — egy ötéves időszakot leszámítva, amikor a járási mezőgazdasági igazgatóságon dolgoztam — a szövetkezet a munkahelyem. Azt csinálom, amit szeretek, amit tanultam, amihez értek: ha mégegyszer választanom kéne, újra ezt választanám.

— Én is csak ezt mondhatom — kezdi a „végén“ Rákóczi Károly, a

Rákóczi Károly

szövetkezet agronómusa. — Gyerekkoromtól vonzott a mezőgazdaság. Hogyne vonzott volna, amikor édesapám traktoros volt a szövetkezetben, és gyakran oda vett maga mellé a nyeregbe? Persze nemcsak ezért: érdekelt minden a ház körül, de leginkább a kerti munkák. Mér nyolcadiktól határozott célom volt valamelyik mezőgazdasági középiskola, végül is a szerdahelyit választottam. Érettségi után otthon, Szilason jBrestovec) kezdtem dolgozni, majd a katonaidőm letöltése után megnősültem ,és Szerdahelyre költöztünk. Ez ezerkilencszáznyolcvanban volt, három évvel az érettségi után: azóta dolgozom itt, a szövetkezetben, ugyanebben a beosztásban.

— Hogy az iskola milyen alapokat adott, azt csak a katonaság után tudatosítottam, amikor be kellett pótolni a két év alatt elfelejtetteket. Ügy éreztem, minden „kipárolgott“ belőlem, aztán — elég volt egyszer átfutni egy-egy fejezetet, rápillantani egy ábrára, diagramra, és úgy felelevenedett minden, mintha tegnap tanultam volna. A gyakorlat természetesen más, sokszor homlokegyenest különböző, de az elméleti ismeretek nélkülözhetetlenek. Ezekből pedig az iskola — úgy érzem — minden megadhatót megadott. — Elmosolyodik: — Nekem személy szerint még valami egészen mást Is, de az talán nem tartozik ide.;. — Kérdő tekintetemre mégis hozzáteszi; — Ott ismertem meg a feleségemet.

♦ ♦ ♦

Olasz András

(A szerző felvételei)

40

Sok színházunk

van, különböző neveket viselnek. némelyek • gazdag hagyományokra tekinthetőnek vissza. Azonban egy színház negyven évvel ezelőtt a maga nemében egyedülálló volt. Frontszínháznak hívták. A felkelés gyermekének

is nevezték.

Ez a gyermek olyan időpontban jött a világra, amikor a színészeknek nem volt idejük hosszadalmas próbákra, a díszletezőknek pompás színpadképek tervezésére. A kor nem tette lehetővé a klasszikus repertoár romantikus bemutatását, harcoktól és forrongástól volt terhes a levegő. Ennek ellenére néhány színész Banská Bystricában — Andrej Bagar ve-Nincs olyan

színház

zetésével — megalapította a Frontszínházat. Művészetükkel lelkesíteni akarták nézőiket, a katonákat, az egészségeseket, a harcolókat és a sebesülteket egyaránt. Az újdonsült együttes szeptember 15-én muta'knzott be Harmenecben. Mint egykor a vándorszínészek, ők is a front egyik szakaszáról a másikra vándoroltak, játszottak városi és tábori kórházakban ugyanúgy, mini a felkelők hadseregének kiképzőközpontjaiban. Megálltak mindenütt, ahol szükség volt a harci biztatásra, a forradalmi dalra, a kikapcsolódásra, a fáradságos nappalok vagy éjszakák után. A Frontszínház megszállottjai bármilyen körülmények között készek voltak fellépni, nem válogattak a szerepekben, beérték egyszerű jelenetekkel. A világot jelentő deszkákat gyakran ideiglenes pódium helyettesítette a mezőn, vagy az erdő tisztásán. Szükség esetén felkeresték a sebesülteket a tábori kórházakban, a betegágyuk mellett játszottak, hogy legalább pillanatokra feledtessék fájdalmukat. Sokan megőrizték emlékezetükben a tiz színész és zenész nevét — Andrej Bagar, František Zvarík, Karol Máži, Andrej Vandlik, Eugen Petery, Eugen Medek, Hanka Cveková, Janko Chovanec, Mária KerháCová és Táňa Alexandrovna.

Fáradhatatlanul járták a felszabadított területet. Ehhez a színház vezetője. Andrej Bagar szállítóeszközről is gondoskodott: sikerült felhajtania egy öreg autóbuszt. Maguk a színészek tették alkalmassá arra, hogy utazhassanak, lakhassanak benne, sőt még öltözőként is szolgált. Azokban a kegyetlen napokban a Frontszínháx autóbusza lelket, erőt öntött az emberekbe. Gyakran megtörtént, hogy Andrej Bagar tizedes frontszínházának lövöldözés miatt félbe kellett szakítani az előadást és fegyvert ragadva vették fel a harcot ez ellenséggel.

A frontszínészek elsők között látogattak el a partizánok sliaői kórházába. A járőbetegek kimentek a folyosóra, a többieket kivitték. Soknemzetiségű közönség volt ez — szlovákok, franciák, oroszok, lengyelek, sőt amerikai pilóták is akadtak köztük. A művészek igyekeztek mindenkinek adni valamit, hazai dallamot, táncot, vidám jelenetet, részletet valamelyik ismert darabból. Ezért a főorvos megkérte őket. térjenek vissza minél hamarabb, mert a fellépés után mintha a partizánok sebei is gyorsabban hegednének. „Sosem felejtem el a detvai fellépésünket, ahol a nézők között szovjet és francia partizánok is voltak. Felszólítottuk őket, álljanak ők is a színpadra. Orosz csasztuskákat énekeltek, amelyek összevegyültek a mi betyárnétáinkkal. így a program spontán jelleget öltött. Valamennyien tudatosítottuk, hogy ki ellen és miért harcolunk“ — emlékezik az akkori időkre František Zvarík. A Frontszínház színészei snk helyre már nem tudtak visszatérni kiöregedett autóbuszukon. A fasiszta csapatok a hegyekbe szorították, viszszavonulásra kényszerítették a felkelőket. Mindegyik színész érezte, hogy nehéz idők várnak rájuk. Ennek ellenére úgy döntöttek, hogy még utoljára ellátogatnak a Stará Hora-1 tábori kórházba. A rögtönzött, de mégis tartalmas műsor azonban szomorúra sikerült. A lassú, vontatott dallamok már előrevetették a bácsúzás árnyékát, melyről'nem sejtették, hogy végleges lesz. Ez volt az utolsó előadás.

Andrej Bagar 1944. október 26 án búcsúzott a Frontszínháztól. Búcsúszavai a súlyos helyzet ellenére derűlátást, elszántságot sugároztak. A Frontszínház befejezte küldetését, ám folytatódott az új, a jelenhez vezető út. ■

—nb—t

\

Olasz András mérnök tíz év után visszatért az egykori alma materbe, ahol 1963-ban érettségizett. Ma ugyanitt állattenyésztési szaktanár.

— Tízéves koromtól jártam dolgozni a nyári szünidő alatt a vízkeleti (Cierný Brod), szövetkezetbe. Amikor kilencedikben pályaválasztásra került a sor, természetesen már tudtam a nemrég megnyílt dunaszerdahelyi mezőgazdasági szakközépiskoláról. Gondolkodás nélkül ide jelentkeztem. Az érettségi előtt már határozott célom volt a főiskola, fel is vettek Nyitrára (Nitra). Utána hazajöttem Vízkeletre, ahol a szövetkezet főállattenyésztője lettem.

— Az újságból, egy pályázati felhívásból tudtam meg, hogy egykori iskolám szaktanárt keres. Az igazság az, hogy mindig is vonzónak tartottam a pedagógusi pályát, sőt némi ilyen irányú ambíciót is éreztem magamban. Ebben talán az is bátorított, hogy gyakran hallottam a szövetkezetünkben gyakorló középiskolások vezetőitől: olyan meggyőzően magyaráz, hogy a katedrán lenne a helyé ... Talán kitalálható, hogy éppen a szerdahelyi mezőgazdasági középiskola tanulóiról, illetve tanárairól volt szó, s ez a kapcsolat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül is megpályáztam az állást. Azóta — 1973-tól — Itt vagyok. Csak azt mondhatom, hogy döntésemet nem bántam meg, bár anyagilag kezdetben — ahogy mondani szokás — rosszabbul jöttem ki. Kárpótolt azonban a munka szeretete. Mert szép hivatás ez, amit csak alapos szakmai ismeretekkel felvértezve, magas fokú eszmei és politikai felelősségtudattal lehet jól csinálni. Rohamosan fejlődik, korszerűsödik a mezőgazdaság, s nekünk ezeket a változásokat követni kell. A termelés szerkezete ma már annyira szerteágazó, hogy az iskolának elsősorban szilárd ALAPOKAT kell adnia, amelyekre később bármilyen poszton, bármely ágazatban építeni lehet. Mi is , ezt tartjuk elsődleges •feladatunknak, amelynek úgy érezzük, sikerrel teszünk eleget. Eredményeink ezt bizonyítják. Csak annyit tehetünk hozzá: nemcsak az előmeneteli statisztikák és a tanulmányi kimutatások bizonyítják ezt. Sőt, elsősorban nem is azok; úgy érezzük, meggyőzőbben illusztrálják mindezt a fentebb vázolt életpályák.

VASS GYULA