Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-10-27 / 43. szám

1984. október 27. .SZABAD FÖLDMŰVES RÁC2 L I V É R: VOLTUNK // ##- ' —mmm u — En akkoriban még tanítottam — mondtam hangosan a srácnak. — Tő­lem az osztályból, az órámról cipel­tek el három kislányt csomagolni. Иоду átrakhassák ókét a határon ... IHa a mamád szülei éltek volna, öcsi, őket is átrakják a határon.) — A suliból? — A suliból. — És maga mit mondott? I Mit mondtam? Ogy egy jó óra múl­va — azalatt történt egy és más — becsomagoltam az iskolai füzeteiket, mindegyikbe beleírtam, hogy példás, jó kislányok voltak, amíg taníthattam ókét. A magyar dolgozatfüzetüket is becsomagoltam. Na de itt álljunk meg egy pillanat­ra, mert ez is nagyon szép. Nyelvta­nítási meg általános pedagógiai szem­pontból is szép. Tollbamondást is íratunk: előre megszabott szövegekkel. Az egyik tollbamondás címe például az volt, hogy „Érzékszerveink ... Nyelvokta­tási szinten — kezdődnek“. Már ma­ga ez is nagyon szép. Idegen nyelven az érzékszervek nagyon fontosak. De hallgasd csak ezt a mondatot: „A tapintás érzékszerve a bőr, fő­leg az ujjaink begyén." Na, aztán ezekből a tollbamondá­sokból házi feladatokat is kellett íratni, emlékezetből. Csodás volt. Har­minchat gyerek házi feladatából leg­­aláb húszban olvashattad: „A tapintás reksere legfontosabb füleg...“ Egymás között, a tanáriban, ez is szállóige lett, különösen, ha hölgyek is voltak jelen, és az ember nem mondhatta ki magyarán, ami éppen a nyelvére kívánkozott: „Az bizony. Meg a fülegl’ i Felért a legtrágárabb bemondással. A srác hangosan lihegett a hátam mögött. Hátrafordultam: — Mit is kérdeztél? — Azt, hogy maga mit mondott? Amikor a lányokat elcipelték a suli­ból. — Tiltakoztam — mondtam. Röhög­nöm kell még ma is, mert csakugyan úgy volt. Hogy ezek a kislányok már itt születtek a városban. Meg hogy a legtöbb tanulók közé tartoztak. Meg hogy a szüleik is rendes népek, isme­rem őket... Meg hogy mi az, hogy át a határon? Hol vágunk? ... Hát ott voltunk, hogy kaptam egy újabb bumedlit a nevem mellé. Felki­áltójellel, azt hiszem. Pirossal, asz­­szem, mondaná a srác. Engem nem raktak át a határon. Már úgy értem, a második számú át­rakások idején. Ezt egyszer a sze­memre is vetette egy tag. Persze, az is már a srác társaságában meglett erdei kirándulás után hosszú évekkel történt — pontosan a festőt, függet­len San Marino köztársaság terüle­tén. Rengeteget hülyéskedtünk aznap, mert sütött a nap, mert kék volt a tenger, mert láttuk a San Marino-i köztársasági gárdát, mert nyaraltunk. és mert San Marino várfalának min­den bástyája alatt szózatot intéztem a srácainkhoz. Akkor már azok is voltak nekem. Nekünk. Hogy erről a bástyáról tászajtották le a szépséges Eszmeralda hercegnő első számú tit­kos szerelmét, a délceg Leonardót... Emerről meg a második számút, a kevély Patinandót... Sok bástya volt: az utolsóról azokat a pernahajdereket taszajtották le, akik bút hoztak ked­ves szüleik fejére. Röhécseltünk és közben San Marino nyalánkság-különlegességeit majszol­tuk — már nem emlékszem, mit. Maj­szolva ballagtunk vissza a kocsink­hoz j ingyen parkolóban állt: ez is külön öröm volt). Ss akkor látom, hogy egy tropicalszereléses. szalma­kalapos úriember topog a szerény kis Wartburgunk körül. Ki akarja fosztani netán? Nem olyannak látszott. Nem akarja kifosztani: a kocsi rendszámtábláját mustrálgatta. Amikor a kocsi köré gyülekeztünk, minket kezdett feszülten nézegetni. — A maguké ez a kocsi? — kér­dezte aztán csehül, amikor kinyitot­tam a Wartburg ajtaját. Beismerő vallomást tettem. — Netán földiek vagyunk? — kér­deztem aztán kétségtelenül ostobán, de meglehetősen bizonytalanul, mert a tropicalöltöny meg a pálmafás se­lyem nyakkendő nem illett a képbe. — Voltunk — mondta a tropikál­­öltöny kurtán, kesernyésen, csehül. — Csak voltunk. Svájci állampolgár vagyok. Maguk hova valók? ..» Ne is (12.) mondja: látom a rendszámtábláról. Tudom, melyik városból jöttek. Ott katonáskodtam, újonc koromban. Eí is rendben volt, mindenki ott katonáskodott hajdan, újonc korában. Ott, vagy más városban. — Aztán mi újság maguk felé mos­tanában? — kérdezte a tropikálöl­töny, némi leereszkedő hangárnyalat­tal. Aztán sorra faggatott az összes városok felől, ahány csak volt szű­­kebb meg tágabb pátriámban. Egyet sem felejtett ki: mind megvolt. Dalolt a hangja, amikor Zólyomról, Beszter­cebányáról, a Tátráról beszélt. Aztán folytatta a felsorolást: Morvaország, Csehország. Ez is rendben volt. A lel­tár egyezett. — ö, maguk, szlovákoki •— mondta aztán a tropikálöltöny, némi ironikus felhanggal. — Látom, családostul jöt­tek — nézett végig a hozzám tarto­zókon. — Furcsa, hogy így kienged­ték magukat — mondta csodálkozva, és egyben elismerően. Az elismerés nyilván az ügyességünknek szólt. — Most persze itt maradnak, mi? — Itt? Hol? Ja perszel Nem, csak egy napra rándultunk át San Mariná­ba. Ezt is látni kell, nem igaz? Még ma este megyünk tovább. Délre. — Nem úgy értettem — legyintett a tropikálöltöny bosszúsan. — Itt. Külföldön. fa, külföldön. — Maradunk — mondtam. — Há­rom hétig. Rám bámult. — Visszamennek? — Vissza. Maga mikor járt utoljára odahaza? A tropikálöltöny megfeszült (has­ban egy kissé szűk volt), kevélyen kiegyenesedett. — Negyvenhatban. Akkor jöttem el. Végleg. Soha többé be nem teszem a lábam magukhoz — mondta sértődöt­ten. — Kimartak. Elüldöztek. Csak azért, mert volt egy szerény kis üze­­mecském. Maguknál, szlovákoknál is így volt? — kérdezte támadóan. — Onnan is mindenkit elüldöztek, aki­nek valami szerény kis üzemecskéje volt? — Nem gondolnám — mondtam el­tűnődve, mert valóban nem is gondol­tam. Azt gondoltam, hogy bizonyára Csehországból sem üldöztek el min­denkit, akinek egy kis üzeme volt. — 0, maguk, szlovákoki — kiáltott fel a tropikálöltöny, ezúttal némi gúnyos felhanggal. — Maguk mindig óvatoskodnak. — Igen? — kérdeztem udvariasan, mert nem tudtam, miben óvatosko­dunk mindig mi, szlovákok. — Csak­hogy én nem vagyok szlovák — mondtam aztán, mert nem akartam megtéveszteni egy svájci állampol­gárt ... Magyar vagyok. Ettől ismételten eltátotta a száját. — De hiszen maga nagyon jól be­szél szlovákul — mondta hiteflenke­­dőn. — Meg csehül is — mondta, mert időnként, tiszta-puszta jólnevelt­­ségből csehül is megszólaltam. Aztán bosszúsan legyintett. — Na látja. Már megbocsásson — mondta —, maga, a magyar, ott ma­radt, és engem, a csehet elüldöz­tek ... Na látja! — mondta szemre­hányóan. Bólintpttam. Na látod, már megbocsássatok, én, a magyar, itt álltam a hazai jelzésű kocsim mellett, és öt, a csehet elül­dözték. Pedig csak egy kis üzemecs­kéje volt. Lehet, hogy egy kis hadt­­üzemecske volt az az üzemecske, amék, mondaná a srác, a náciknak gyártott emezt, amazt. Na látod, már megbocsássatok, azért aztán nem is válaszoltam neki. Megkínáltam ciga­rettával. Olcsó, hazai cigaretta volt, megbű­­völten bámulta. — Tudja mit? — mondta aztán siet­ve. — Cseréljünk. Adja hekem azt a dobozt, adok helyette egy csomag svájcit... Adtam neki egy felbontatlan cso­magot, hoci-nesze; átnyújtotta a dí­szes, svájci cigarettás dobozt. De a nyitott csomagot továbbra is az orra alá tartottam, s amikor kivett egy cigarettát, tüzet adtam neki. — Jó — mondta, amikor leszívta az első, mély szippantás füstjét. — Jó. Más, mint az itteni cigaretták. — Más — mondtam beleegyezően, noha nekpm a svájci általában job­ban ízlett. De ezt nem mondtam meg neki, én is az otthoniból gyújtottam rá. Nem akartam előtte felbontani a svájci csomagot. ö sem bontotta fel az övét. Az enyémet. Egyfolytában forgatta a kezében; a csomagQlás minden betűjét elol­vasta. — Valaha Zorát szívtam — mond­ta elmerengve. — Az volt akkoriban a legolcsóbb cigaretta. De mindenki azt szívta. Mint a franciák a Capo­­ralt. A Gauloiset. Ismerte? Bólintottam. Ismertem a Zorát. — Ezt — bökött aztán a megfa­kult színű kis kartondobozra (a ko­csi hátsó ablakában tartottam a tar­talék cigarettáimat; alaposan kiszív­ta a dobozok színét a nap) — majd csak otthon bontom fel... Valami nagy ünnepnapon. Karácsonykor ... Olcsó cigaretta volt — nem árulom el, milyen —, egyike a legolcsóbb láttáknak. Mert hát valaha, a háború előtt, én is Zorát szívtam ... — Karácsonykor ... De akkor már percegett a hangjá­ból a honvágy. Az elegáns tropikál­­öltönynek ... Hát van ez így. Mert látod, már megbocsássatok, azt nem mondtam el neki, hogy én, a magyar, noha nem volt semmiféle hadifizemecském (még nem hadi üze­­mecském sem volt, hétéves koromban volt egy kézi nyomdám, a hozzá való fest ék párnával együtt, de, azt hiszem, az nem számított komoly üzemnek), szintén átéltem еду-két keserves per­cet, mielőtt beültem a srácokkal meg az anyjukkal a Wartburgba, hogy megcsodáljuk San Marino várfalainak nevezetes bástyáit, törésestül, de hát ez még akkor volt, amikor BeneS volt a főnök ... Addig volt. Azért volt.. Attól volt. Aztán elég lett. Sok olyan ember volt már akkor az országban, akinek elég lett. Aki mindent meg­elégelt. Es azután, látod, milyen egyszerű volt (Jó, azért egyszerű nem volf, de meglett, és ez a fő) — sarló, kalapács —, megszűnt az áttelepítés. At — a határon. Nem raktak át többé senkit a határon. Sarló, kalapács — és megnyíltak a magyar tannyelvű iskolák. Sarló, kalapács — és a magyarok nem kaptak többé megkülönböztető színű személyazonossági igazolványo­kat. Sarló, kalapács — na jó, szóval ez történt San Marinában. Viszont erről eszembe jut egy má­sik különös találkozásom. Ez is a há­ború után történt már. Azokban a napokban estem át az első káderezésen; beadtam a kérvé­nyem az állampolgárságom vissza­adása ügyében. Kis Kolovrat volt a bizottság elnö­ke: jól ismertük egymást. De azért szigorúan kikérdezte az adataimat, időnklnt vidoran felém vágva a sze­mével. Amikor a vallatásnak vége volt, kis Kolovrat utánam jött a folyosóra. (Nem volt leszármazottja Nagy Ko­­lowratnak; falusi cipész volt a papá­ja, nem bécsi gróf.) — Mondd, te félnótás magyar — mondta, miközben behúzott a szobá­jába és kisüstivel kínált —, az, hogy lehet, hogy a mai napon tizenkét pó­kot igazoltatunk már jmár akit iga­zoltatunkI és a tizenkettőből nyolcán alig tudtak szlovákul, de makacsul szlováknak tartották magukat. De olyan, aki egészen jól beszélt szlová­kul, magad voltál a tizenkettőből. És te meg makacsul magyarnak vallód magad... Ez hogyan lehet? — Bizonyára szlovákok ők az 6 lel­kűkben — mondtam kenetteljesen, ravaszul megkerülve a kérdés rám eső részét. — A szó gyarló az ő aj­kukon, de az ö szívük bátor és ren­dületlen. — Na menj a fenébe — mondta kis Kolovrat, és töltött még egy po­hárkával. — Mellesleg: a jövő héten újra találkozunk. A pedagógusoknál. Ott is bizottsági tag vagyok. (Folytatjuk) t Amikor ezek a sorok napvilágot látnak, írásom hőse, a huszon­kilenc esztendős Zoltán Dem­­ján ismét a Himalájában van. Meg­próbál feljutni a világ tetejére, a Mount Everestre, miután ez év májusában már megmászta a Lhoce Shar nevű csúcsot. Ez ugyancsak a Himalájában található, és csaknem 8500 méter magas. Demján az utolsó ötszáz métert egyedül tette meg, még­hozzá oxigénpalack nélkül! Anélkül, hogy nágv szavakat hasz­nálnék, megállapíthatom, hogy sze­mélyében az utóbbi évek egyik leg­tehetségesebb hazai hegymászóját tisztelhetjük, aki aránylag rövid pá­lyafutása alatt felkapaszkodott már csaknem mindegyik valamirevaló csúcsra. A vele való beszélgetés újabb nagy utazása előtt készült Bratislavá­­ban. • Miért választotta a hegymászást? — Kamaszkorom­ban kezdtem el versenyszerűen sportolni, kajakoz­ni. Nem azért, hogy minden áron baj­nok legyen, hanem mert szívesen töl­töttem az időm a természetben. Édes­apám szenvedélye­sen járta az erdőt, minket, gyerekeket is el-elvitt magá­val. Tizennyolc éves koromban abba­hagytam a kajakozást, de a természet továbbra is vonzott. Szülővárosom, Bratislava utcáin sétálgatva felfigyel­tem a hegymászó-klub felhívására. Tudtam, hogy ez lesz az újabb sport­ágam, mert biztosítja, hogy a lehető legtöbb Időt töltsem a szabadban. 9 Hogyan indul egy hegymászó pályafutása? — Először csak a vár közelében tévő homokköveken meg a zsidó te­mető fölötti kőfalon próbálkoztam, később résztvettem a pajštúni „hegy­mászóiskola“ foglalkozásain, de tu­lajdonképpen könyvből tanultam meg új sportágamat, nem volt egy tapasz­taltabb társam, aki bevezetett volna a mesterség rejtelmeibe. 9 Ezután következtek a tátrai szálú-túrák? — Igen, de nyomban le szeretném szögezni, hogy az egyedül megvaló­sított, szóló-kapaszkodások nem je­lentik az igazi hegymászást, mivel a mi sportágunk társas tevékenység: legalább két ember kell hozzá, hogy biztonságos legyen a dolog. 9 Akkor miért indult el egyedül a Tátrába? — Azért, mert előtte sokat mász­tam kettesben, és kiváncsi voltam, mit tudok? A hegymászás feltétele a terepismeret és a jő tájékozódási képesség is. Ha egyedül van az em­ber, nem számíthat a másikra, min­dent tökéletesen kell csinálnia, egyéb­ként veszélyben van az élete. Húsz szóló-mászás után úgy éreztem, hogy megszereztem az alapvető ismerete­ket. 9 Hogyan választ magának a Tát­rában terepet, csúcsot? — Két lehetőségem is van. Szerin­tem a legjobb a régi, már felfedezett, „kitaposott“ utakat bejárni. Ilyenek találhatók például a Puškáš-féle úti­könyv túraajánlataiban, ahol ponto­san berajzolt útvonalak jelzik, me­lyik a legszebb, de egyben a legbiz­tonságosabb út a csúcsra. Vannak másféle túrakönyvek is, fényképek­kel, dokumentumszerűen, széjbará­­góan ajánlva a mászás módját, az embernek tulajdonképpen gondolkod­nia sem kellene, merre induljon, és hogyan. Én ezt nem szeretem, hiszen hiába indulunk neki a már sokszor megmászott csúcsnak, ha mi magunk nem éljük át újból a felfedezés örö­mét, ha nem érezzük azt, amit a csúcs első meghódítói érezhették. Ne­künk magunknak is végig kell gon­dolnunk mindent: hol nincs lavina­veszély, honnan szép a kilátás, egy­szóval logikusan kell következtet­nünk. A hegymászásnak az úgyneve­zett „sportos“ változata, amelynek célja, hogy a „versenyzők* a lehető leggyorsabban „rohanjanak fel* a csúcsra, nekem nem tetszik, mert nem nyújtja a természettel való küz­delem szépségét. 9 Mi a különbség a Tátra és a Himalája között? Az egyik olykor a „legkisebb óriáshegység“ néven i* szerepel, a másik valóban bolygónk legmagasabb hegyvonulata. —- A Tátra csakugyan a legkisebb területű óriáshegység, de — igazi óriáshegység! Minden megtalálható benne, ami a Himalájában, csak ki­csiben. Magashegység-jellege különö­sen télen domborodik ki: kiismerhe­tetlenül változékony az időjárás, s e­■JJ meg mászni zért nagvon fontos, hogy az ember a sziklafalak között kitűnően tudjon tájékozódni. Itt a csúcsok is „sűrűb­ben“ sorakoznak, ä Himalájában sok­kal nagyobb távolságokat láthat be az ember, de azért a Tátrát sem sza­bad lebecsülnil Egyszer az Alpokból mentem a Tátrába, minden olyan ki­csinek, egyszerűnek tetszett; majd­nem rá is fizettem! De a Tátrában szerencsére nincsenek monszunok, nem zúdul le egyszerre olyan óriást hőmennyiség. És nincsenek gleccse­rek sem. melyeken ugyancsak körül­ményes a közlekedés. A Himalája ma­gasából valóságos felhő-erdőket lát­­het az ember. 9 Csakugyan, mit lát az ember á világ tetején? — Fura élmény volt a Himalájá­ban, hogy ugyanazok a virágok, a­­mélyek nálunk is megtalálhatók, ott merőben más színekben pompáznak. A nálunk olyan ritka havasi gyopárt ott kaszálni lehetne. 9 Hogyan edz a hegymászó? Mi­képpen készült például a himalájai túrára? — Mindenekelőtt általános erőnlé­tet kell szerezni, tehát fel kell ké­szíteni a szervezetet a rendkívüli megterhelésre. Ehhez a legjobb mód­szer a futás. Legalább egy órát futok — jó iramban! — mindennap, hogy ezt elérjem. 9 ön oxigénpalack használata nél­kül ért fel a nyolcezer ötszáz méte­res csúcsra! — Magam is meglepődtem rajta, milyen jól bírtam a légritka környe­zetet. A 7900 méter fölötti térséget már a halálzóna néven emlegetik, nekem 8200-ig semminemű nehézsé­gem nem volt. Onnan aztán az aka­raterő, a szívósság, a felelősségtudat vitt tovább. A fáradság abban is megnyilvánul, hogy az ember legszí­vesebben leülne a hóba, és aludna. Ažtán fel sem ébredne többet, hiszen csonttá fagyna. Tudtam, hogy nekem van esélyem csupán elérni a Lhoce Short, a többiek visszafordultak; ér­tük is küzdöttem. 9 Mennyi időt töltött a csúcson? — Sajnos, csak tíz percet, mert ködös, borongós volt a zidő, majd ha­vazni kezdett. Kitűztem a zászlót, és nemtem visszafelé, ne­hogy a hó betemesse a nyomokat. Így is volt azért egy kis időm fil­mezni, és a családomra gondolni. 9 Alig ért vissza a Hi­malájából, máris csoma­gol ismét, s indul a Mount Everest meghódí­tására. Nem fáradt? — Nem! Jó erőben ér­zem magam, és ha sze­rencsém lesz, az ősz fo­lyamán még magasabbra is kapaszkodhatok! —♦— Zoltán Demján jól be­szél magyarul; még a hegymászó-szakkifejezé­seket is tudja. Számomra mindvégig emlékezetes marad egyik, csak úgy mellékesen megjegyzett mondata: „A természet gyönyörű, különösen ilyen magasban; a Himalájából kétszer annyi csillagot láthatok, mint lentről!“ ВАТТА GYÖRGY (Időközben Zoltán Dem­ján valóban feljutott a Mount Everestre. A siker I felett érzett jogos Őrö­li mét azonban nagyban be­li árnyékolja, hogy társa, az 50 éves Jozef Psotka leereszkedés közben éle* tét vesztette.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom