Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-09-15 / 37. szám

1984. szeptember 15.

SZABAD FÖLDMŰVES,

RÁC 2 OLIVÉR:

kJ

m

Hl VOLTUNK E

// ~

Nagyon ostoba képet vághattam, mert a férfi elmosolyodott, s a konyhakredenc szélére helyezte a pisztolyt. Aztán a gyerekhez sétált — akkor láttam, hogy erősen biceg és barátságosan megveregette a vállát. A srácot szemlátomást már ismerte; az is bizalommal pillantott fel rá. A férfi csak aztán fordult hozzám. Kezet szorítottunk. *

A férfi leült az asztalhoz, mondott valamit az asszonynak — egy szavát sem értettem. Halkan beszélgettek; a férfi kérdezett, az asszony válaszolt. Aztán a férfi magyarázott valamit. Percek múlva főttem rá, hogy nem szlovákul beszélnek — bolgárul, szerbül, talán oroszul. Nekem igazán mindegy volt.

Fölöslegesnek éreztem magam, felálltam. A férfi is felállt, engem figyelt.

Volt annyi eszem, hogy a forgópisztollyal ellentétes irányban sétálgassak, de a férfi azért a kredenchez btcegett — csak úgy, mellékesen —, és magához vette a pisztolyt.

— Mondja meg neki, hogy nekem nem kell a nyavalyás pisztolya — mondtam az asszonynak magyarul.

— Ne gyerekeskedfék — mondta az asszony bosszúsan.

A srácot szemlátomást nem érdekelte a beszélgetés, sem az imént lezaflott kis jelenet. Szótlanul ült a helyén, időnként szórakozott an, önfeledten a szájába dugott egy-egy szem tepertőt. Időnként vacogott egy sort.

— Üljön le — szólt rám az asszony magyarul. — Vannak paptrfat?

A zubbonyom zsebébe nyúltam, szótlanul eléje tettem az egész vékony kts paksamétát. Nem volt valami sok: egy zsoldkönyv — valódi; egy szabadságos levél — hamisított; egy útiparancs — hamisított, meg egy egészségügyi szabadságolás — ez volt a legvacakabb, tÖsszesen egy gyűrött nyomtatványt sikerült elemelnem a doki papírkosarából, és annak néhány rovatát már kitöltötték. Nyilván elrontották: ezért került a kosárba. A kézírás sem egyezett, az adatokon vakarni, javítani kellett.)

Az asszony figyelmesen végigtanulmányozott mindent. A szabadságoslevelet összehasonlította, egyeztette a zsoldkónyvvel, bólintott. Az egészségügyi flepnlre elfintorította az orrát.

— Ezt dobja el — mondta. — Meszsziröl bűzlik. De a többi megjárja. Egészen fó papírok. Itt, Szlovákiában jók lesznek. Most feküdjenek le. Késő van. Reggel majd megtárgyaljuk a dolgokat. A gyerek a heverőn alszik

— intett a szoba felé —, magának megágyazok a földön. A fürdőszoba, WC a szobából nyílik. En itt alszom a konyhában — intett egy összecsukható tábori ágyra a kredenc mellett.

— Nem kell tartaniuk semmitől. Aludjanak nyugodtan. Reggelig biztonságban vannak. Reggel majd beszélgetünk.

El voltunk bocsátva, kegyelemben.

Felálltam, de akkor a férfi intett, hogy üllek vissza.

— Gyengén beszélek szlovákul — mondta idpgenes kiejtéssel, szlovákul. Akkor szólt hozzám első ízben. — Beszél németül?

— Beszélek németül — mondtam szlovákul.

— ö jól beszél németül — mondta az asszony magyarul, és a férfi felé intett.

— Akkor talán beszéljünk németül

— mondta a férfi németül. — Beszéljünk németül? Valamennyiünk közös, szép vezénylési nyelvén. Szép nyelv. És egy Hitler nevű német mostanában a végsőkig tökéletesítette.

Bólintottam.

— De azért valaha nagyon szép nyelv volt — mondtam németül. — Es valami Marx nevű német egész sor bölcs d'Aqot írt ezen a nyelven.

Az asszony felegyenesedett a tábort ágy mellöl, abbahagyta az ágyazást.

— Ne vicceljen vele — mondta élesen, magyarul — Vannak dolgok, amelyekkel nem szeret viccelődni.

De a férfi nem kapott a pisztolya után; kurtán, szárazon felnevetett.

— Sokféle német nyelvjárás van — mondta hanyagul. — De ez most nem fontos. Szeretnék néhány dolgot megkérdezni, ha megengedi.

Megengedtem.

Kérdezett. Ugyanazokról a dolgokról, amelyeket az asszony nyilván elmondott neki. Aztán sok más egyébről — katonai dolgokról, hadmozdulatainkról — na ne röhögless — a Wehrmacht főparancsnokságához fűvéve nem panaszkodhattam. Enni kaptam, párna volt a fejem alatt, s mi több — ezen elvigyorödtam a sötétben pillanatnyilag külföldön tartózkodtam. Mit szólsz? Külföldön. Mint az urak. Távolt a hadseregemtől és távol a büntetőtábor szépségeitől. A latrináktól és az üvöltözésektől. Talán még a háborútól is távolabb egy hajszállal. A harcokhoz közelebb, a tulajdon lepusztultságomtól a magam egyént háborújától távolabb. ■

Hogy is van ez?

Ettől újra kiment az álom a szememből.

Végeredmnéyben fejedelmi életem van. Utazgatok Szlovákiában. Szlovákok között. Kedveltem ezeket a szlovákokat. A nagyszombati hadnagyot az embereivel meg a polyákjával egyetemben. „Hojdána, hojdána..

A szlovák vasutast, aki tanácstalanul forgatta kezében a zsoldkönyvemet, aztán odamordult az egyik utashoz. Szlovákul. — Jegye az természetesen nincs. Mihez kezdjek a nyavalyás zsoldkönyvével?

— Tartsa meg emlékül — javasoltam könnyedén, szlovákul. — Nekem már nem kell.

Rám bámult, az arca felderalt, szélesen mosolygott.

— Maga szlovák?

— Nem — mondám. De azért tudok szlovákul. A köztársaságban nőttem fel. — Azt is megmondtam hol.

Tisztelgett, visszaadta a zsoldkönyvemet.

— Nos — mondta komolyan, kedvesen —. akkor bizonyára tudja, mit

kell tennie__

S meri én még egyre a nem létező menetlevelemre és a hiányolt vasúti jegyemre gondoltam — vajon mi a fenét kell tennem, felentkezzem a legközelebbi állomásfőnökségen, szolgálati menetjegyért? magyarázatul hozzáfűzte: — Tudnia kell, mi a kötelessége ...

Kedveltem ezeket a szlovákokat.

Nem rossz hely ez.

Felültem a sötétben, mert valahonnan a távolból mély, tompa motorzúgás hallatszott, egyre közeledve. Súlyos tehergépkocsi dübörgött el a ház előtt. Ilyenekkel szokták begyűjteni élszakai razziákon a már előre kiszúrt fejadagot.

De a kocsi nem állt meg a ház előtt p furcsa módon, valahogy nem ts érdekel különösebben, valóban azzal a céllal dübörög-e az éjszakában, amire gondoltam. Valahogy • biztonságban éreztem magam ttt. Szlovákiában. Még a kényes nyakamat — a torkodra vigyázz, fiacskám, meg ne hűljI —, még azt is ritkábban fogta el ezekben a napokban a viszketés.

„Hojdáná. hojdáná ...'

Kedveltem ezeket a szlovákokat.

Na de itt álljunk csak meg egy pillanatra. Hogy mi kötöm nekem a szlovákokhoz? Mi közöm? Nekem. Nem ennek a kétes egyénnek itt, a kétes karpasszományával, kétes tizedesi csillagjaival, zsoldkönyvével — hanem nekem. Nekem. Ml közöm?

Semmi.

A Tiso gárdistákhoz például végképp semmi. De éppúgy nincsen közöm a Szálast nyilaskeresztgs legényeihez sem. Ez tehát nem kiindulási alap.

(Folytatjuk)

тЛ

0

}án Kulich nemzet) művész: Hagyaték (bronz)

Fotó: —vass—

Az ..amerikai Walter Scon"

II

Százkilencvenöt évvel ezelőtt, 1789. szeptember 15-én született az amerikai irodalom első nagy, nemzetközileg is megbecsült regényírója, James Fenimore Cooper. Az elsők közé tartozott, aki az irodalom számára felfedezte és bemutatja a korabeli Amerikát; az indiánok életét és a vadnyugat meghódítását 6 ábrázolta először valóban művészi igényességgel.

Talán nem is meglepő, hogy a vadon szélén, az apja alapította Cooperstown-ban született, s itt élte gyermekkorát is. Változatos, izgalmakban bővelkedő életútja során érdeklődésre egyre Inkább az akkori amerikai közállapotok felé fordult. Ekkor vált uralkodó témájává az alsóbbrendűeknek vélt Indiánok humanista megközelítése.

Első Irodalmi sikerét a Kém című regényével aratja — ez az első mű hazájában, amely hazafias romantika köntösében mutatja be az amerikai függetlenségi háborút. „íróvá avatva“, Walter Scottot vallja példaképének.

1823-ban Indítja el világhírűvé vált Bőrharlsnya sorozatát, amelynek érdekessége, hogy a művek megjelenési sorrendje nem azonos a sorozat időrendjével. Cooper elsőként a Bőrharisnyát alkotta meg, aztán az Utolsó mohikánt, harmadik köteteként a Préri Jelent meg, negyedikként a Nyomkereső látott napvilágot, s utolsónak Irta meg a nyitó kötetet, a Vadölőt. Az öt könyvet Nathaniel Bumppo személye fűzi egybe; az írástudatlan, félig vad, de becsületes, minden próbát kiálló, önzetlenül segítőkész vadász, aki tudja, hogy rézbőrű barátja, Csíngacsguk népét, életformáját elsöpri az Idő szele, mégis (vagy tán ezért) küzd a pusztulás küszöbére jutott nép' oldalán... Amíg Defoe Robinsonja az embert társadalomba való visszakerülni akarás, a társak utáni vágy görcsös ragaszkodásának örök példaképévé vált, addig Cooper Natty Bumppója menekül a civilizáció elől, abból a társadalomból, amelyre a pökhendi magatartást a haszon utáni kíméletlen hajsza Jellemző. A sorozat hatását csak fokozta, hogy Cooper abban a korban nyúlt a témához, s mutatta

be megnyerőén, rokonszenvesen ez indiánokat, amikor a legtöbb amerikai a hanyatlás szélére került őslakosságban csupján vérengző vadállatokat látott.

Túlzás nélkül állfthatő, hogy a Bőr^ harisnya sorozat azt a szerepet tölti be az amerikai Irodalomban, amit más népeknél a nemzeti eposz. Izgalmas meseszövésével, kalandokban böj velkedó cselekményével, romantikus hőseivel, a bajtárslasság, a hősiesség, a heroikus emberi tel lesítmények ábrázolásával méltán emeli szerzőjét a legolvasottabb írók társaságába.

PÉNZES ISTVÁN

DÉNES GYÖRGY: Pipitér

A Pipitér a népszerű szlovákiai magyaY költő gyermekverseinek gyűjteménye. Dénes versei könnyen megtanulhatók, mivel játékos, rltmusos, rímes formákban íródtak. A falun élő gyermekek világát idézik: az évszakok váltakozásának varázsát, az állatok világát, az erdók, rétek szépségét. Kiszámolók, tréfás versek is találhatók a kötetben, amely az Első Osztályosok Ajándékkönyveként Jelent meg. A kitűnő Illusztrációk Kopócs Tibor munkái.

Ara: 15.— korona

AI.ABÄN FERENC: Folytatás és változás

A fiatal kritikus írásairól szólva azok két legjellemzőbb vonását emeljük ki. Az egyik az, hogy Alabán tárgyilagosan igyekszik leírni a felszabadulás utáni szlovákiai magyar Irodalom jelentősebb alkotásait, írót pályáit. A másik lényeges vonás az, hogy elemzéseiben elsősorban közösségi és eszmei szempontokat érvényesít. (Főnix Füzetek sorozat).

Ara: 12,— korona

CSELÉNYI LÄSZL0: Téridő-szonáta

Cselényl László költészete kozmikus távlatú és zenei jellegű — ezt fejezi ki a kötetnek címet adó metafora. Költői szemléletének alapját korunk irodalma, filozófiai és természettudományos világnézete képezi, belőlük kiindulva keresi merészen eredeti módszerekkel a művészetek örök célját, a harmóniát. A kötet, egy negyedszázados munkásság eredménye, a Csehszlovákiai Magyar Írók sorozatban jelent meg.

.Ara: 20.— korona

RACZ OLIVÉR: A lótuszevők fehér

szigetén

Rácz Olivér új könyve >-» egzotikumot ígérő címéhez híven — egzotikus országokba: Egyiptomba, Tunéziába, Kubába és Mexikóba kalauzolja az olvasót. Nem útikönyvről van persze sző: Rácz Olivér szépfró, a távoli országokban szerzett tapasztalatait érdekes, fordulatos, az Információ-átadást az emberi helyzetek logikájának alárendelő, vérbeli elbeszélésekben tárja az olvasó elé.

INNA VESELÁ—JIRI VESELÝ: Sakksull

(Fordította: Ozsvalci Arpád, illusztrálta: Karel Franta)

A szerzőpáros a hat éven felüli gyermekeket vezeti be a rfépszerű játék rejtelmeibe, a sakkozás művészetébe. Szellemes versikékbe szedi a játék szabályait, mesélve villantja fel a mélyebb összefüggéseket, s önfegyelemre. logikus gondolkodásra nevel, fejleszti a kis sakkozók képzelőerejót. 1

Ara: 26,— korona Megjegyzés: Valamennyi ismertetett kiadvány a Madách Könyvkiadó újdonsága.

PAUL VERLAINE:'

Reggeli

harangszó

Rőten, vörhenyes árnyalattal viharzik, hánytorog, pezseg s kitör a nyárutót hájnál a vérző horizont felett.

Az álmos éj, a kék, a szende sápad, szikrázik, eltűnik s nyugat, még árnyak közt

remegve

rózsás szegélybe öltözik.

FÜstöl-vtbrál a róna távol, a láthatárra hág a nap, s a folyó egy rézsút-sugártól mint meztelen kard, lángrakap.

Az ébredő dolgok neszébe könnyű kis pára, köd vegyül, mely hirtelen szökik az égbe a lomb alól, füvek közül.

Még téveteg a táj, a róna váltakozó alakja száz. Egyszerre egy falucska foltja tűnik fel. —' Egy-egy néma ház

vak ablakai felragyognak, s nagy sárga villám űzi meg árnyát a csenddel telt pagonynak. Itt-ott egy-egy torony mered.

A derengés meg a barázdán ekevasakba ütközik, majd nyomban, zsarnokul,

mogorván

a kakasszó következik,

mely hirdeti, hogy itt az Óra éhtelen enni kenyeret, szemet dörzsölni szélre-porra, ríkatnt a tengelyeket —

s füstöt fakaszt a háztetőkön, kutyát ugatni ingerel, a jólismert ereszkedőkön lomha parasztot Indít el,

míg éles, gyors harangütések a felnőtt reggelt ellepik, s mint szitkokból nőtt hajnalének felszállnak, fel az Istenig.

(6)

ződó viszonyunkról — na ne röhögtess — és kötelmeinkről. Ez már jobban hangzott.. Kötelmeink. Ezen nem volt mit röhögni. Sok mindenre kötelezve voltunk. Sok mindenért kötelet is lehetett kapni. Például azért, hogy én most ott ültem vele. Vele, meg az asszonnyal, meg a sráccal, meg a forgópisztollyal.

Kérdezett.

Kurtán. Strammul. Pontosan.

Válaszolgattam.

Kurtán. Strammul. Szabatosan.

— Na jó — mondta végül a Pavel nevű férfi németül, és hanyagul a pisztolya mán nyúlt. — Gyerünk aludni. JÓ éjszakát.

Fogta a pisztolyát felbicegett a lépcsőn.

De a lépcső legtetején, a sötétben, még eszébe jutott valami, megtorpant.

— Még egy csekélység — szólt le habozva.

Hang a sötétből.

Előzékenyen vártam a kérdést, lőtt ts.

— Az hogyan lehet, hogy magát, mindezek ellenére, kétszer is előléptették? A büntetőben is osztogatnak csillagokat?

Nem ts volt olyan ostoba kérdés.

Megvontam a váltam, noha nem láthatta.

A kis bizalmatlan.

— Voltak időnként csendes napok ts — mondtam közömbösen.

A sötétség nem válaszolt, hát folytattam:

— Az első csillagot az elsőéves újoncokkal kaptam. Én akkor már a második évemet nyomtam. De még a zászlóaljnál. Az Írnok tévedésből engem ts beírt a névsorba.

Tévedésből — egy fenét. Elég sokba került. De akkor már untam, hogy minden rohadék, a hadnagy csicskáíától kezdve, engem szúrjon ki.

— A másodikat a Don-kanyar után

varrták a galléromra — közöltem a sötétséggel. — Akkor vezényeltek- át a munkaszolgálatosokhoz, a pótkeretbe. A Don-kanyar után szükség volt tisztesekre. Valahogy kifogytunk belőlük. Abban az időben a nagy zuhl után, volt némi enyhüléses áramszünet. És tudja, vakok között félszemű a király... ■. - • **

így polt. Az idő tájt voltak napok, amikor még engem is majdnem emberszámba vettek.

— Értem — hangzott odafentről közömbösen. — Nos, jó élszakát.

— Gute Nacht — mondtam németül.

ö ts mondott még valamit, de abból csak a ,jtoc‘ szót értettem. A legtöbb szláv nyelvben éjszakát jelent.

Az asszony ezalatt odabent is megágyazott, és intett:

— A gyereket már lefektettem. Adtam neki valamit, hogy aludjon. Jö éjszakát. és reggel nem kell korán felkelniük. Csak ha majd ktvilágosodik. Aludjon jól.

— Igyekszem — mondtam. — Egyéb dolgunk most amúgy sem akad. Igaz öcsi?

De a srác akkor már aludt. Időnként vacogott egy sort álmában, de aludt, ö nem tudott róla, hogy vacog, de én nagyon lói tudtam, mtért vacog.

Éppen ezért, noha leragadt a szemem a kimerültségtói, nagyon sokáig nem bírtam elaludni. Pedig egészében