Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-09-08 / 36. szám

1984. szeptember 8. SZABAD FÜLDMGVES RÁC Z OLIVÉR: vőffűíT // lu ’A szobaajtó lassan kitárult, vézna, sovány, kis alak lépett ki a félho­mályba. Az ajtó előtt megállt, láttam, hogy didereg. Szinte a foga vacogását is hallant véltem. Tizenöt, gyönge ti­zenhat éves suhanenak néztem: utóbb kiderült, hogy az is volt. — Gyere csak, fiacskám! — mondta az asszony szelíden. — Gyere, ne félj. Tudod, hogy ez az úriember — intett felém —, pontosan ott lakik, ahol te? Nemcsak abban a városban, hanem a szomszéd utcában, ismered? A suhanc közelebb lépett, de úgy, mintha ólomsúlyok lennének a lábá­ra aggatva. Most már valóban hallani lehetett a fogai hangos vacogását. — Maga ismeri a gyereket? — fordult az asszony váratlanul, kemé­nyen hozzám. Nem ismertem a gyereket. A jelek szerint az sem nagyon engem. De az­tán lassan felderült sápadt arca, fe­lém bökött. — А-azt hiszem, l-ismerem magát — mondta vacogva. — Ma-maguk a né-négyes szám alatt laktak. Sze­szemben a folyosóval... — Pontosan — mondtam megköny­­nyebbülten. Olyan megkönnyebbülten, mint akinek sikerült lenyelnie a tor­kán akadt gombócot. Azt htszem. fel is sóhajtottam. — Ti hol laktok, öcsi? Es ml a neved? Az asszony tiltóan a magasba emel­te a kezét. De aztán elmolyosodott, legyinett. — Nem szeretem, ha nevek hang­zanak el — mondta halkan, szelíden, mert a fiú megint dideregni kezdett. — De azért csak mondd meg öcsi. öcsi megmondta. Megdörzsöltem a homlokomat. Az asszony feszülten figyelt. Aztán a gyerek neve nyomán, vá­ratlanul beugrottak a dolgok. Felálltam, átöleltem a gyerek vál­lát. Még akkor is didergett. — Nem kályhás az apád, öcsi? A srác hálásan vacogta: — D-de ihi-iqen ... E-egyszer ma­guknál is do-dolgozott ... E-én a-ado­­gattam neki a cse-csempét... Lenyomtam a székre, önkéntelenül a kezébe nyomtam a forró teáscsé­szémet. — Igyál, öcst. Honnan a nagy bü­dös fenéből kerültél ide? — A Hu-hunyadi páncélököllel vit­tek el... E-egyenesen a su-suliból... Az e-egész o-osztályt... — Na tó, ez most nem fontos — szólt közbe az asszony szárazon, sür­getően. — Igyál. Mindjárt kaptok enni. A gyerek hálásan a csészémbe dug­ta az orrát. — Háromszor szökött meg — ma­gyarázta az asszony felém fordulva, halkan. — Egyszer gyalog, a szép né­met főidről... Egyszer egy szlovák katonai tehergépkocsin. Mind a két­szer elkapták. Harmadszorra egy ma­gyar sebesültszállító vonaton bújtat­ták el. De elájult, mert a fölötte levő prtccsről a nyakába csepegett a vér... Aztán egy eszméletlen fellövései mel­lett dugták el, a takaró alá. Itt szö­kött le a vonatról. Ne faggassa. Ma­gas láza volt, amikor felszedtem az utcán. De a magyar leventesapkája még akkor is a fején volt az ártat­lannak Maguknál már a csecsszopó­­kát is a vágóhídra visztk? — kérdez­te dühösen.. — Nem én küldtem oda — vála­szoltam még dühösebben. — Mért nem rajtam kéri számon az újvidéki mé­szárlásokat? Vagy a koncentrációs táborokat? Meg a gettókat? Meg a szlovákok kitelepítését? — jutott eszembe, csak hogy bosszantsam. — Fogja be a'száját — mondta az asszony. — Fogja be a száját. Befogtam, ö vezényelte a parádét. Odafenn' a lépcső, mintha szára­zon, halkan megreccsent volna. A gyerek végzett a teával, keze fe­lével megtörölte a száját. Bámészkod­va. kábán méregetett minket; várta, mit döntenek felőle, ml lesz a sorsa. M> voltunk a sorsa. Aztán egyszerre felcsillant a sze me. megakadt rajtam, ellátottá a szá­lát. ismét vádlón, szigorúan felém \fikOtt. Ma-magát bü-büntetőtáborba vit-ÍS.) ték... A mamája elpanaszolta az apu­kámnak — mondta diadalmasan, még a vacogása is megszűnt. Mindenki tudta az utcánkban. — Maga Is meg­szökött, akárcsak én... Megszökött a büntetőből — vágta ki boldogan. — Kaphatok egy kts teát?... A büntető­ből — motyogta megelégedetten. — Igen — förmedtem rá dühösen. — és arról nem fecsegtek a ti utcá­tokban, mit szoktak nekünk felszol­gálni reggelire, tízóraira? Az asszony rám bámult, aztán hal­kan, hosszan felkacagott. — Ni, milyen szépen összetalálkoz­tunk — mondta kedvtelve. — Miféle büntetőből lépett le maga? — Büntetőből — mondtam mogor­ván, mert a táborban eltöltött hóna­pok igazán nem tartoztak a legszebb élményeim és maradandó emlékeim közé. — Nem elég? De az asszony határozottan, taga­­dóan megrázta a fejét. — Nem. Beszéljen csak. Van időnk. Mondjon el mindent. — Mintha az imént valami tepertő­ről lett volna szó — emlékezettem, egyre mogorvábban és pimaszabbul. Aztán a falatozás közben előadtam a történetemet. Közben nagyon kellett vigyáznom, hogy pusztító éhségem­ben ne csámcsoglak hagosan, mert'a gyerek bizony csámcsogott. Ügy falta a pompás barna, illatos házi tepertőt — szép nagy tállal volt —, hoay időnként erőszakkal kellett a pofájába tömnöm egy-egy darab kenyeret. — Hát akkor ez is rendben lenne — mondta az asszony, amikor befe­jeztem. Elgondolkozott, a magasba emelte a fejét, a lépcső felé kiáltott: — Pavel! Lejöhetsz. Csak úgy ültében. Képzeld. Szlová­kul. Pavel szép szál, harmincöt év kö­rüli férfi volt, zöld vadásznadrágban, bakancsban, kötött ujjasban. A jobb kezében pisztolyt szorongatott. Jóko­ra forgópisztoly volt, régimódi egy cseppet, de tudtam, tíz lépésről akko­ra lyukat képes csinálni az ember ha­sában, akár egy lavór. Húsz lépésről is. Nem tetszett nekem az a pisztoly. Hát ez váratlan találkozás volt. Pe­dig amúgy szeretem én a találkozá­sokat. Mindenféle találkozást. A vá­ratlanokat is. Szeretem én a váratlan találkozá­sokat: ni, mennyire megörültem, a­­mikor Liptószentmiklóson — mert ott is fártam ám! — két napja, fényes délben a vállával kiadóson oldalba taszított egy subás-kucsmás atyafi, aztán annyit sem vakkantott, hogy: Boccs! —, hanem elballagott mellet­tem. Így. Oldalról sértődötten szem­ügyre vettem, aztán sebesen melléje szegődtem. Sebesen, de minden fel­tűnés nélkül. — A városba? — kérdeztem, csak úgy egyszerűen, szlovákul. — Oda — bólintott az atyafi kur­tán, de szívélyesen. — Hát maga? Gyors pillantással az arcomba né­zett, és már mindent tudott. — Ne Is szóljon — mondta. — De ez most nem jó város. En is kifelé igyekszem belőle. Sok a náci. Egy Időre eltávolodtunk egymástól, mert két gárdista jött szembe velünk, ráérősen; talán furcsállották volna, hogy egy subás-kucsmás meg egy ma­gyar katona így együtt... Be akartam fordulni egy mellékut­cába, csöndesebbe, de a subás meg­bökte könyökömet. — Ne — mondta. Mindig a legfor­galmasabb utcákon. Ahol kevesen jár­nak, nagyob a vész. Papírjai vannak? — Akad valami — mondtam. — Egyelőre. Tíz nap múlva lejárnak. — Tíz nap az sok — dünnyögte csendesen. — Tíz nap alatt messze el lehet jutni... i Átvágtunk egy téren — szép nagy, forgalmas tér volt ez is —, ott meg­álltunk egy veszteglő, üres szekér mellett. Cigarettát adott, tüzet. Köz­ben magyarul morogta: — Elvinném a mieinkhez, de most éppen egy kis bajban vagyunk. Sok a náci. Erősítést hoztak... Ruhát még csak tudnék szerezni... — dünnyög­te elgondolkozva. Persze, hogy tudott volna. Valen­­ciáner gyógyszerész úr mindig min­dent tudott szerezni, készíteni, koty­vasztani. Nem létezett olyan arká­­num, balzsam, rovarirtó, bőrápoló csodaszer, amit Valencláner gyógy­szerész úr ne tudott volna beszerezni. A bőrápoló csodaszer hallatán termé­szetesen ne a hölgyek arcbőrére- vagy tulajdon durva ábrázatunkra gondol­junk, hanem bakancsbőrre, hátizsák bőrszíjára, sítalpak szíjazatára; min­denre. ami turistáskodáshoz, téli sporthoz tartozott, mert hát Valenciá­­ner úr volt szülővárosom, hajdant szép városunk szabadelvű turistaegye­­seliitének a pénztárosa, intézője, ügy­vezetője, szervezője. Es ha a pénztá­ros szóra gúnyosan elhúzod a szádat, hát már pofán is vertelek. Valenciá­­ner úr igenis arcátlanul csalt az egyesület pénzügyeinek a kezelésénél — nem volt esztendő, hogy rajta ne csípték volna néhány százas, olykor еду-két ezres erejéig, amtt a maga zsebéből csempészett be a költségve­tésbe. Valenciáner úr vérbeli turista és természetbarát volt. Es most itt turis­táskodott a liptói hegyekben. Hát most már azt is tudod, honnan támadt fel hennem az a bizonyos Mit mulasz­tottam el? játék, amelyet két nappal később ott játszottam a sötétségbe borult túrócszentmártoni főtéren. Szívesen turistáskodtam volna újra együtt a Valencláner úrral, de nem le­hetett. Miközben ott, a téren tana­kodtunk, váratlanul légiriadót sziré­náztak, s a következő percben már gárdista légoltalmi rendé szék terel­ték a rohanó tömeget az óvóhelyek felé. A nagy kavarodásban szem elől tévesztettem Valenciáner urat. Hasz­talanul forgottam a fejem. Sohasem láttam többé. Pedig nagyon szerettem Valenciá­ner urdt. De Valenciáner úrnak, tud­tommal, sohasem volt böhöm nagy forgópisztolya, a lépcsőről kényelme­sen leballagó, Pavel nevű férfinak pedig volt. Nagyon nem szerettem ebben a pillanatban azt a pisztolyt. Nekem még egy ócska szuronyom — Oldal­fegyver annak a neve, maga marhat — sem volt: a büntetőben nem oszto­gattak fegyvert a tagoknak. Ezt nyilván a Pavel nevű férfi is észrevette, mert az első pillantásával a konyhaajtó fogasszegén lógó derék­szíjamat vette szemügyre, csak aztán engem. [Folytatjuk) 40 A Szlovák Nemzeti Felkelés 40. évfordulójáról való meg­emlékezés korántsem kor­látozódott csupán az esemény dá­tumára. Gyakorlatilag egész éven keresztül ösztönzőleg hatott és hat társadalmi életünk minden terüle­tén, beleértve a művészeteket is. Lapunkban már beszámoltunk ar­ról, hogyan tisztelegtek képzőmű­vészeink a felkelés emléke előtt, ismertettük az esemény alkalmá­ból megjelentetett ötkötetes en­ciklopédiát Ezúttal a felkelés­nek a kortárs — és nemcsak a hazai — irodalomban való vissza­tükröződéséről szólunk; olyan mü­vekről, amelyek a tényirodalom hite­lességével ábrázol­ják a negyven év­vel ezelőtti ese­ményeket, hiszen szerzőik nemcsak ■ átélték azokat, de aktív részeseik Is voltak. Olykor mé­lyen lírai, megrázó epizódok felvillantásával sajáto­san emberközpontú bepillantást nyújtanak a történelemkönyvek­ből Ismert puszta tények mögé, s mindennél érzékletesebben ki­rajzolódik belőlük a felkelés leg­főbb motívuma: az ember elfojt­hatatlan szabadságvágya. Megje­gyezzük még, hogy szlovák nyelvű kiadványokról van szó; eredeti cí­müket zárójelben közöljük. A tudományos alapossság és a történelmi tények szintézise jel­lemzi )án Gerhard—Ján Simovőek Partizánok Csehszlovákiában (Par­tizáni v Československu 1941— 1945) cfmű kötetét. A szerzők ér­dekesen állítják párhuzamba a partizánmozgalom születését és erősödését — a megszállt cseh országrészekben, Illetve Tiso kléro­­faslszta Szlovákiájában —, amely­nek klcsúcsosodása az SZNF, illet­ve a prágai nép májusi felkelése volt. A mű dialektikus egységben ábrázolja a két jelentős eseményt a hazánk népeinek a fasizmussal szemben tanúsított ellenállásával, valamint Európa más nemzeteinek szabadságharcával. A második világháború alatt külföldön formálódott csehszlovák fegyveres ellenállás egyik alaku­lata volt az 1. önálló csehszlovák repülőezred. Tagjai — a Vörös Hadsereg kötelékében — különö­sen a Szlovák Nemzeti Felkelés harcaiban tüntették ki magukat. Az ezred parancsoka František Fajtl repülőszázados volt, akinek Elsőként itthon (Prví doma) cfmű könyve szintén a közelmúltban je­lent meg. A könyv frontnapló Is, de egyben jóval több is annál: az igaz hazaszeretet, a határtalan hősiesség mindennél ' hitelesebb ábrázolása. A parancsnok tulaj­donképpen társainak állít örök emléket, akik közül sokan az éle­tüket áldozták a szabadságért, vé­rükkel mér szülőföldjüket öntöz­ve. Pátosztól és tömjénezéstól men­tes alkotás Václav Štefanský A hadsereg az SZNF-ben (Armáda v SNP) című könyve. A szerzó a krónikafró hitelességével ábrázol­ja az 1. csehszlovák hadsereg har­cait a felkelésben, Illusztrációs anyagként eredeti hadltervek, ka­tonai térképek kópiáinak mellék­letével. Az epizódszerűen taglalt harci tevékenységből egyértelműen kitűnik, hogy a hadsereg — a par­tizánok mellett — a legnagyobb részt vállalta a megszállók ellent harcból. A szerző külön kiemeli Szlovákia Kommunista Pártja V. illegális vezetőségének a szerepét, amely reális, minden körülményt tekintetbe tevő ellenállási progra­mot dolgozott ki, s ezt széles tö­megek között sikerült érvényre juttatnia. Szó esik a szovjet had­sereg által a szlovák katonáknak nyújtott sokoldalú, hatékony se­gítségről is. Irodalmi visszaemlékezések A felkelésben részt vett francia partizánok egyik vezetője volt René Picard. És ismét találkoz­tunk az ellenséggel (A znovu sme stretli nepriatela) című könyvé­ben azt beszéli el, hogyan harcol­tak honfitársaival együtt. Idegen országban, távol hazájuktól a leg­egyetemesebb emberi jogért: a szabadságért. A szabadságvágy és a fasizmus gyűlölete volt az, ami egy sorba állította a legkülönbö­zőbb nemzetek fialt, s amit a Szlovák Nemzeti Felkelés interna­cionalista Jellege is bizonyított. Harcostársainak többsége inter­náló táborokból szökött meg, s Szlovákiában már a felkelés ki­törése előtt csatlakoztak a parti­zánokhoz. A szerző meggyőző erő­vel ábrázolja a közös ellenség el­leni harcban eggyé kovácsolődott különböző nemzetiségű embereket, a legnagyobb elismerés és tiszte­let hangján beszél a szovjet kato­nák emberfeletti hősiességéről. Szintén meleg szavakkal emléke­zik meg az egyszerű szlovák em­berekről, akik harcukat minden lehetséges eszközzel segítették. A Szlovák Nemzeti Felkelés so­rán alakult parttzánbrigádok és -egységek közül az egyik legjelen­tősebb volt a Jánošík partizáncso­port. Létszámban Is a legnagyobbak közé tartozott, de igazi ereje moz­gékonyságában, szervezettségében és kitűnő irányításában rejlett. Megalakltőja és parancsnoka Er­nest Biclik volt, aki A partizánpa­rancsnok emlékezik (Partizánsky velitet spomína) címen frta meg visszaemlékezéseit. A dokumen­tumszerű könyvecskéből átfogó képet kapunk a parttzánegység harci tevékenységéről. Megtudhat­juk például, hogy a csoport egy­szerre három járásban (Brezno, Ružomberok, Poprad) fejtett kl harci tevékenységet, szabotázsak­ciók sorával bénítva a németek harci utánpótlását, élelemszállfté­­sát és hírközlő hálózatát. Embert próbáló, kemény harcok és egy fagyos tél után végül — 1945. feb­ruár 1-én — a csoport egyesült a szovjet hadsereggel. Vess Gyula Úton-útfélen A THÄLIA szeptemberi műsorterve szept. 8. Hárskút (Lipovník): Egy ember, aki megunta a bőrét 19.30 szept. 9. Reste (Rešice): Egy ember, aki megunta a bőrét 19.30 szept. 12. Gömörhorka (Gem. Hôrka): Egy ember, aki megunta a bőrét 14.30 szept. 13. Rád: Egy ember, . aki megunta a bőrét 19.30 szept. 14. Imreg (Brehov): Egy ember, aki megunta a bőrét 19.30 szept. 15. Abara (Oborín): Egy ember, aki megunta a bőrét 19.30 szept. 16. Csicser (Čičárovce): Egy ember, aki megunta a bőrét 19.30 szept. 20. Bodrogszerdahely (Streda n/B): Egy ember, aki megunta a bőrét 19.30 szept. 21. Kisraska [M. Raškovce): A csodatevő Borbála-ág 19.30 szept. 22. Zétény (Zatfn): Egy ember, aki megunta a bőrét 19.00 szept. 23. Kistárkány (M. Trakany): A csodatevő Borbála-ág 19.30 szept. 25. Csécs (Čečejovce): A csodatevő Borbála-ág 19.30 szept. 28. Somodl (Drlenovec)- A csodatevő Borbála-ág 19.30 szept. 29. Boly (Bol): A csodatevő Borbála-ág 19.00 szept. 30. Kisgéres (M. Horoš): A csodatevő Borbála-ág 19.00 Azt a kis dalocskát dúdolgatom, amely valahogy így kezdődik: „Mi-mi­­mimt-mimi-mi, mi mozog a zöldleve­les bokorban?...“ Meg is tudjuk ha­marosan, hiszen: „se nem róka, se nem nyúl, komámasszony meg egy úr ugrott ki a zöldleveles bokorból.“ Szóval ez a dalocska jut az eszem­be, mostanában egyre gyakrabban. Mert mit lát a vándor, úton-útfé­len? All egy Dacia. Utas sehol. El­lenben zizeg, mozog a kukorica. Az a nemesített hibridfajta, amelyet nagy gonddal, szépen vetettek, 76 ezer tő­nek kell lennie egy hektáron. Növek­szik is szépen, már tejes a javából. Szóval ez a kukorica nem fér meg a szárán, mert nem hagyják. A Dacia vezetője, fiatal jól öltözött férfi, a feleségével (vagy a babájá­val?) együtt töri a tengerit. Szorgal­masan és akkurátusán csinálják, vá­logatnak, fütyülnek a világra. Mert szemesnek áll a világ, most éppen a főzni való kukorica. Szóval törnek egy öllel, bezúdítják a kocslderékba, aztán felzúg a motor, és másodperce­ken belül se hírük, se hamvuk. így megy ez manapság Bodrogköz­ben. Innen egy kis kukorica, onnan egy ölnyi lucerna a nyúlnak, amon­­nan bab vagy paradicsom. Mintha visszatért volna az ősi gyűjtögető életmód. A kocsik megállnak az utak mentén, olykor egész családok özön­lenek ki belőlük, és az a néhány mezőőr csak szaladgál, mint a kerge birka, mert a Zsigulit, a Skodát vagy a Fiatot nehéz elkapni. Dicséretes dolog, hogy lassan már össznépi érdeklődés kíséri a mező­­gazdasági termelést. Ez jó. De nem túlozzuk el egy kissé a dolgot? Való­ban szükség van arra, hogy — nyil­ván a betakarítást megkönnyítendő — a kaszálógépeket megelőzve megrit­kítsuk a lucernát, a kombájnok elől letörjük a kukoricát? Egyébként egy Zsiguli árából 50 ezer cső-főtt kukoricát lehetne venni. Egy életen át ehetné, aki szereti. ' (illés)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom