Szabad Földműves, 1983. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-06-11 / 23. szám
1983. június 11. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Negyedszázad irodalmunk élvonalában Beszélgetés Duba Gyula érdemes művésszel A csehszlovákiai magyar irodalom egyik kiemelkedő képviselője Duba Gyula. Ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyet a „középnemzedéknek“ szoktunk nevezni; eddigi életművét, annak műfaji gazdagságát illetően pedig egyike legtermékenyebb ős legsokoldalúbb íróinknak. Negyedszázados munkásságának csupán címekben történő felsorolása is meggyőzően bizonyítja ezt az állítást, hiszen írt szatírákat és humoreszkeket (A nevető ember, Szemez a feleségem, Na, ki vagyok?, Baj van a humorral), novellákat (Csillagtalan égen struccmadár, Delfinek, Ugrás a semmibe, Angyal vagy madárijesztő), irodalmi karikatúrákat (Kőderezés a (zseb) Parnasszuson ), irodalomkritikákat, esszéket és tanulmányokat (Valóság és életérzés), irodalmi szociográfiát (Vajúdó parasztvilág) és regényeket (Szabadesés, Ívnak a csukák. Örvénylő idő). A Csillagtalan égen struccmadár és Ugrás a semmibe című elbeszélés kötete szlovák nyelven Is megjelent. Munkásságáért, a csehszlovákiai magyar irodalom színvonalának emelésében vállalt stllusteremtő szerepéért Idén májtts elsején Érdemes művész címmel tüntették ki. Ebből az alkalomból kerestem fel, hogy elbeszélgessünk életútfáröl, munkásságáról, terveiről. — Talán egy rövid, amolyan „rendhagyó írói önéletrajzzal“ kezdhetnénk ... — Húsz éves koromig — 1950-lg — a szülőfalumban, Hontfűzesgyarmaton éltem. Közben géplakatosként dolgoztam, majd 1950-ben Kassára (Košice) kerültem, az első magyar tannyelvű — gépipari — középiskolára. Itt születtek első Irodalmi próbálkozásaim: karcolatokat, humoreszkeket, rövid elbeszéléseket Írogattam az Iskola faliújságjaira. Az iskola befejezése után olyan Időszakban kerültem Bratlslavába, amely egyben a csehszlovákiai magyar Irodalom szárnybontogatásának Időszaka Is volt. írásaim rövidesen rendszeressé váltak a Fáklya — a Hét elődje — hasábjain, majd 1958-ban megjelent az első kötetem, A nevető ember című szatíragyűjtemény. Ezt követően a Héthez kerültem, ahol kilenc évig dolgoztam; 1968-tól vagyok az Irodalmi Szemle főszerkesztője. — Munkásságát illetően hadd kérdezzem elsőként a leginkább „egyénközpontú“ regényéről — az egyetlenről, amelynek klasszikus értelemben vett főhőse van. Többször vitatkoztunk már barátaimmal a Szabadesés sommázatán: pozitív vagy negatív hős-e Morvát? Példakép? Típuseset? Ha lehet így fogalmazni, milyen hozzá magának a megalkotójának a viszonya, hiszen úgy tűnik, legválságosabb időszakában hagyta őt magára ... — Hadd tisztázzak előbb egy esetleges félreértést, ami az említett „egyénközpontúság“ következtében megtévesztheti a regény olvasót: A Szabadesés nem önéletrajzi regény, bár tartalmaz önéletrajzi elemeket. Lényegét tekintve ez Is társadalomábrázoló mű, és ilyen értelemben akár az Ívnak a csukákkal, vagy az örvénylő Idővel is összehasonlíthatnám. Ami eltörő bennük: a társadalmi közeg, amelyben játszódnak, az általa determinált kifejezési eszközök, és maga a regénytípus. Ami Morvái személyét illeti, nem pozitív és nem is negatív hős; figurája lényegében eszköz néhány társadalmi összefüg gés megvilágítására, A befejezés...? Én végig „együtt éreztem“ Morváival, s ennek azt hiszem, érződnie kell a regény utolsó lapjain Is. Nincs magára hagyva, sem átvitt értelemben, sem mint regényhős: a jobb énjét találja meg Török Ilonában, s ez adja az Impulzust, hogy legyen ereje új életet kezdeni. „Sok lesz a tennivaló holnap“ — ezzel a gondolatával válunk meg tőle a regényben, s éppen ez a jövőbe mutató pozitív motívum. Egyébként a kor Irodalmi divatja volt a félig nyitva hagyott, az olvasót elgondolkoztató befejezésű regény. — Aki olvasta két faluábrázolő, nagy ívű epikai művét, az ívnak a csukákat és az Örvénylő időt, éreznie kellett, hogy nincs még vége, hogy várható a folytatás. Megszületik-e vajon a csehszlovákiai magyar irodaiam — legjobb tudomásom szerint első — trilógiája? Ha vannak Ilyen tervei, és nem számít műhelytitoknak, szerkezeti és tematikai szempontból milyennek szánja a harmadik részt? — A trilógiának, mint irodalmi alkotásnak megvannak a maga sajátos törvényszerűségei. A történet időrendi folyamatosságán túl Jellemzője az egységes nyelvezet, a stílus, és a nagyjából azonos arányú Idősűrítés, ami meghatározza az elbeszélés dinamikáját, a regényidőt. Elárulhatom, hogy foglalkozom a harmadik kötet megírásának gondolatával, ami már lnkáb talán terv, mint csupán gondolat, bár egyelőre még csak magamban variálom a témát és a hozzá Illő kifejezési eszközöket. Egyébként klasszikus értelemben vett regénytrllőgla már csak azért sem lesz, mert a fentebb felsorolt kritériumokat tekintve már az eddig megjelent két kötet is különbözik egymástól. Míg az Ívnak a csukák alig három évet ölel fel, az örvénylő Idő húsz esztendő változásait mutatja be; eleve más tempójú tehát az események menete, amt szükségszerűen más stílust, jelzésrendszert, regényritmust igényelt. A tervezett harmadik kötetről annyit mondhatok, hogy — a társadalomban azóta végbement változások következtében — megint csak más lesz a szerkezete. A város és a falu közeledése, a falusi ember tudatának átalakulása, a migráció, az ingázás mind olyan tényezők, amelyek hatását hőseim sorsán keresztül Is érzékeltetnem kell. A színhely már valószínűleg a város lesz, az Ismert főhősök mellett több olyan autentikus szereplővel , akik a mai embertípus modelljeként szolgálhatnak. — Szóljunk most néhány szót nagy sikerű irodalmi szociográfiájáról, a Vajúdó parasztvilágról. Tudomásom van róla, hogy nemcsak nálunk, de Magyarországon is rendkívül kedvező kritikai visszhangja volt. Az anyaggyűjtés és -rendezés szakaszában nem tartott egy kissé a műfaj buktatóitól? Arra gondolok, hogy egy szociográfia véleményem szerint könnyen száraz, olvasmánytalan — vagy szebb kifejezéssel túlságosan tudományos — alkotássá válhat. Márpedig ezeket teljes mértékben sikerült elkerülnie, amit nemcsak a már említett, rendkívül kedvezd kritikai és sajtóvisszhang bizonyít, de maga az élmény is, amit a mű olvasása nyújt... — A Vajúdó parasztvilágról én magam is az objektivitás érvényével mondhatom, hogy jó időzítéssel íródott. Egyfajta történelmi érdeklődés éledt és erősödött fel a- hagyományos értelemben már letűnőben levő parasztvilág iránt, amit több, ugyancsak ebben az időben Magyarországon megjelent hasonló mű bizonyít. Ami a tudományosságot illeti, eleve nem tudományos munkát szándékoztam írni; elsődleges célom az volt, hogy a születendő mű irodalmi értékű legyen. E tekintetben legfeljebb afelől voltak olykor kételyeim, hogy mennyire lehet érdekes — és értékes — egy udvar vagy utcakép részletes tárgyhű leírása. Törvényerővel bír viszont az irodalomban, hogy az íröl szubjektum bevitelével — ez prózai mű esetében annak egyfajta „lirizálását“ jelenti — bármilyen témát olvasmányossá és irodalmi értékűvé lehet tenni. Ez a mai próza egyik stílusjegye, s ez volt a vezérfonalam a Vajúdó parasztvilág írásánál. Itt kell szólnom arról is, hogy ami például a parasztíróknál többnyire a történet keretét alkotó háttér, vagy ha úgy tetszik, kulissza, az a faluábrázoló szjclográfiában — így a Vajúdó parasztvilágban is — téma. A falusi környezet, a tárgyak primer funkciót nyernek, hiszen a parasztélet lényegéhez tartoznak, és a falusi ember nélkülük elvont figura marad. — Sokunk kedvence a humorista Duba Gyula. A Baj van a humorral, a „Zseb-Parnasszus“ és más művek után várhatunk-e ezen a téren is valami újat a közeljövőben? — Az elkövetkezendő egy-két esztendőben nem szándékozom még belefogni a tervezett nagyregényembe, inkább a „kis műfajok“ Jönnek: tanulmányok, esszék, szatírák, humoreszkek. Egyébként a tervezett harmadik kötetben szintén több teret szánok a humornak, elsősorban az Iróniának, hiszen ez az eddigi két kötetből — az Ívnak a csukák néhány fejezetét leszámítva — szinte teljesen hiányzik. Az irodalmi karikatúrához sem szeretnék hűtlen maradni: éppen a közel múltban jelent meg egy ilyen írásom, az Irodalmi Szemle áprilisi számában. — Befejezésül engedjen meg egy olyan kérdést, amelyre egy írónak — egy termékeny írónak — talán nem is könnyű válaszolni: eddigi művei közül melyik áll legközelebb a szivéhez? — Ismeri Jókai Melyiket a kilenc közül című elbeszélését? Nos, ahogy ennek hőse nem tudott választani, ugyanúgy nekem sem könnyű, hiszen valamenyl művemet — a kezdeti, útkeresőket Is beleértve — egyformán vallom a magaménak. Persze, az írónak Is kell lennie egyfajta, objektivitásra törekvő értéksorrendnek a saját műveivel kapcsolatban; egyrészt ez, de másrészt talán a szülőfalummal, a gyermekkori környezetemmel szemben érzett érthető elfogultság is közrejátszik abban, hogy ha mégis választanom kellene, azt hiszem, a Vajúdó parasztvilág mellett döntenék. Egy írónál azonban ez mégis csak szubjektív kérdés: elvárt hozzáállása a saját műveihez talán a sportriporter kötelező pártatlanságához hasonlítható.. Az író attól író, hogy ír; a mű fogadtatása, sikere és népszerűsége már az olvasókon múlik. — Köszönöm szépen a beszélgetést. VASS GYULA ohannak a város felé a gyorsvonatok. Esőben,-*• ködben, csikorgó fagyban és Mesésben rohannak vele. Délután négykor indulnak, már sötétedik, és este kilenckor főnnek vissza. Nagybene Péter legtöbbször az étkezókocsiban ül, és vörös bort iszik. Utazásai jelképévé vált a vörös bor, a kékfrankos, akár a rideg kisváros, amely előre tudja — hidegen és ellenségesen várja. Fázósan megborzong, valahányszor kilép az állomásépületből, és nyugtalanul szembenéz a sötét várossal, mely alig küld feléje fényeket. Hetente néhányszor, szinte mindennap, meglátogatja apját a kórházban. Meg akarja menteni. Kétségbeesetten bizakodik, és hiszi, hogy látogatásaival visszaadja a beteg életkedvét, erőt önt bele, és meggyőzt arról, hogy élnie kell, míg másoknak szüksége van rá. De nemcsak erről akarja meggyőzni. Hanem talán azt is el akarja hitetni vele, hogy változott a világ, és nem érvényes a Nagybenék sorsa, az elkerülhetetlen korai Midi öröklődő törvénye, mert ezt a kegyetlen örökséget legyőzheti az orvostudomány és az élni akarás. Nemcsak munkára született az ember, hanem nyugalomra és pihenésre is. S annak úgy kell lenni, hogy éppen 6 i— Nagybene István — legyen az első, aki az erejüket a földbe ölök életsorsát rendhagyó módon menö'lthatja és megtörheti a régi törvény erejét, ha erős és élni vágyó marad. Ezt azonban nem szavaként akarta apja tud ára adni, hanem a gyakori Iplenlétével szerette volna sugallni, gondc codásával és érdeklődésével ültetni el benne a gondolatot, hogy raan^rkndnia kell életéhez; két évtized mulasztását szerette volna jóvátenni szánakozó buzgalommal. Annak a két évtizednek a vétkeit és felelőtlenségét, melyben nem törődött szüleivel. Távol tőlük, és alig oondolva rájuk, járta a maga útjait. Utazását közben újra és újra feltette magának a kérdést: Hogyan szakadhattam el ennyire tőlük? Mi tör tént velük, amíg nem éltem mei'eitük, és csak a ritka vendég felületes és sietős látásával szemléltem őket? Azt sem vettem észre, hogy öregszenek. Néztem, de nem láttam a változásokat, melyek múló idejüket kísérik. Mert mással voltam elfoglalva, önmagámmal törődtem, elfoglaltak a vágyaim és gondjaim. Egészen betöltötték a sikereim és kudarcaim, számukra nem maradt már hely bennem. Akárhogy nézzük ts, kegyetlenül kitépte magát közülük, eszébe sem jutott, hogy szükségük lehet rá. DUBA GYULA: „ csak most figyelt fel. Anyja írta a neki írt leveleket, de mindig apja címezte meg a borítékot. Ismerte az írásukat, minden borítékot apja címezett meg. Látta őket este lámpafénynél, ahogy anyja odatolja a lezárt borítékot a gazda elé; Címezd meg, én megírtamt S ez azt jelentette, hogy ő is vegyen részt a híradásban, kézvonásával hitelesítse az üzenetet. A levél az ö dolga is, mert akivel kapcsolatot teremt, mindkettőjüké, a fiuk. ÉÉién|pl idő... (RÉSZLET) 4 Nem akartam, védekezett, nem akarattal tettem, úgy kellett tennem ... Meg kellett tennem, mert, szőtte tovább gondolatait, elváltak az utatnk. De nem én akartam ... Igazában talán nem ts váltak el, töprengett, mert... Keveset gondoltam rájuk, de tudtam róluk, mindig tudtam róluk. Anyám levelei... Vastag köteg levelet őrzött az íróasztalfiókjában, melyek mind így kezdődtek: Kedves Fiami Levélíró anyám van, mondta magában és ivott a vörös borból. Olyan anyám von nekem, akt egész életében leveleket irt, hogy megtartsa magának azokat, akiket szeretett. Mert mindig neki kellett tenni valamit a férfiakért, akik hozzá tartoztak. Fiatal korában apámnak írta őket Prágába, Plzefíbe, Kassára, maid Győrbe, Szombathelyre. Ott vannak a padláson, porosodnak, és várják, hogy elolvassam őket. De még nem akarom ... Majd egy érdekes felfedezés jutott eszébe, amire A távolban fények villantak fel, mint a pislákoló mécsesek, hunyorogtak, és képzeletében hatvanwattos villanykörtévé változtak: a konyhaasztal felett lógtak, és sápadt fényt vetettek az istálló elsó részében ja lovak helyén kiépített téli konyha nyers gerendáira. Szülei az asztal mellett ülnek, apja újságot olvas, anyja ír, a szemén szemüveg. Alig beszélnek. A felvillanyzó mondanivalókból már kifogytak, az egyhangú napok nem nyújtanak új, fontos témákat, életük nyugodt és eseménytelen. Egyformák, szürkék a napok, évek óta eseménytelenek... Nem gondolt rá eddig, most döbbenti meg a felismerés, hogy milyen kegyetlen a szülét sorsa. Felbomlott a rend a családban, érvényét vesztette a régi törvény, a parasztcsaládok egymást éltető nemzedékeinek együttélése az időben. Régen három, néha négy nemzedék is élt egyszerre a jelenben, s a betegeket a család ápolta, a halottakat eltemette. Idővel az öregek félreálltak a fiatalok üt fából, de nem maradnak egyedül, halálukig mögöttük érzik a többiek — az erősek — életadó, segítő erejét. Az ö szülei magukra maradtak. Senkt nem jár előttük, utánuk semmi nem következik, élnek. Kiszakadtak a folyamatosságból, lényegében befejezik azt. Kihal velük valami a világból. Egy világ hal meg velük. A gondolat drámaiságától kiélezett képzelettel látta szüleit. Az asztál mellett ülnek a hatvanas körte fényében, szótlanul várják a lefekvés idejét, s néha lopva egymásra néznek, és arra gondolnak, hogy melyikük marad egészen egyedül, kinek kell majd megismernie a teljes magányt. A vörös bor felszíne állandóan remegett, s a hűtlen fiú Ivott. Kimondhatálanul sajnálta a szüleit, és azon töprengett, hogy miért kellett ennek így történnie. De a kérdésre nem volt felelet. Ezért akarja megmenteni apját, hogy elodázza a szörnyű pillanatot, amikor anyja magára marad, a távolba szakadták és halottak hűlő emlékével maga körül. Apámmal meghal egy világ, döbbent meg a fiú. S azután már egész úton csak ez az egy gondolat foglalkoztatta. Apja mitikus alakká nőtt benne, egy haladó világot képviselt. Apám nagy ember volt, mondta magában határozottan. De ha azt a világot nem lehet megmenteni, apját meglehet-e? — Nem — mondta akkor sajnálkozva, de kérlelhetett nül és határozottan Guba doktor. — Sajnos, nem lehet megmenteni. Szívesen mondanék mást, de nem tehetem, mert így igazi Még a fővárosból Ismert az orvost, a nemzetiségi népművészeti együttes énekkarában együtt énekeltek. Egyetemisták voltak. Guba doktor a basszusban énekelt, ö a tenorban. Nagyon megörült, amikor a kórházban összetalálkoztak, nem tudta, hogy az ő városában lett kórházi orvos. Gondolta, hogy így már minden rendben lesz az apjával. Megölelték egymást, és 6 megkönnyebbülten sóhajtott, és bizakodva rázta Guba doktor kezét, hiszen biztosan segít majd, és minden jóra fordul. De az orvos rövid hallgatás után mindjárt az első kérdéseire adott válaszával szétzilálta a reményeit. — Apád haldoklik, barátom. Anémiája van, elfogynak a vörös vérsejtjei. A gerincvelő nem termel vérsejteket. Vettünk mintát belőle, egészen kiszikkadt, nedvtelen és száraz, mint kánikulában a föld. Nem tudunk már rajta segíteni... — Mit tehettek? — kérdezte akkor döbbenten. — Alig valamit... Talán rövid időre elodázhatjuk, ami úgyis hamarább bekövetkezik, mint gondolnánk. — Nem hiszem el — mondta erre —, ez nem lehet igaz. — Igaz... Mást mondjál, nézte öt akkor, legalább a reményt ne vedd el; kegyetlenek vagytok, gondolta tovább, a halál könyörtelenné tesz. — De talán csoda történik — nézett rá komoran az orvos —, bár csodákban már régóta nem hiszek. De elismerem, hogy néha történnek. Bár már az is csoda, hogy még él, mert szikkadt a gerincveleje, mint aszálykor a föld. Nem érzékeli, hogy leszáll a vonatról és a kórház felé tart, készül a találkozásra. Egy ideje mindig újra felkészül a találkozásukra, s közben szorongva arra gondol, hogy egyszer majd úgyanígy jön felkészülve a találkozásukra, de a szobája előtt kitett ágyat lát, és ebből megtudja, hogy nincs kivel találkoznia. »»«•Mt/Я>; bitre*.
