Szabad Földműves, 1983. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-14 / 19. szám

1983. május 14.

,SZABAD FÖLDMŰVES

7

Előszó Ernest Hemingway novellájához

A világirodalom vázlatos Ismerete is elegendő ahhoz, hogy megállapíthassuk: benne a háború legalább olyan gyakori téma, mint a szerelem. Ennek 'oka tulajdonképpen maga az emberiség eddigi történelme. Évszázadokon keresztül Írók és költők, nemzetiségre való tekintet nélkül emelték tel szavukat az emberiség e legszörnyűbb találmánya ellen, az egyetemes békevágy, az élet nevében. Irodalmi alkotások százai sorakoznak fel alkotóikkal együtt a békeharc frontján, a háborút megélt nemzedékek személyes vagy közvetett tapasztalatain keresztül szuggesztív erővel mutatva rá az emberiség létének és fennmaradásának minden másnál fontosabb feltételére, az egyetemes békére.

Ernest Hemingway alább következő elbeszélése a novellairodalom egyik legmegrázóbb háborúellenes vádirata. Az író jellegzetes stílusa: a látszólag szenvtelen, csupán a tárgyilagos tényközlésre szorítkozó mondatok mögül szinte észrevétlenül, ám annál döbbenetesebb erővel bontakozik ki egy ember, a háborút szerencsésen átélt katona erkölcsi és érzelmi tragédiája. Hazajött, tehát szerencsésnek nevezhető; de mindent, ami emberi volt benne, apránként lúgozta ki belőle a háborebs egy kansast metodista egyetemről ment el a háborúba. Van egy képe, amely diákszövetségben testvérei között ábrázolja, mindnyájan pontosan egyforma magas, egyforma szabású gallért viselnek. 1917-ben jelentkezett a tengerészgyalogságnál, és csak a második hadosztállyal együtt tért vissza a Rajnától az Egyesült Államokba, 1919 nyarán.

Van egy kép, amely a Rajna vidékén készült róla, két német lánnyal és egy másik tizedessel. A német lányok nem szépek. A Rajna nem látszik a képen.

Mikor Krebs visszatért oklahomal szülővárosába, a hősök üdvözlése már véget ért. Túlontúl későn jött vissza.

A város katonavtselt férfiúit visszatérésükkor mind nagy ceremóniával fogadták. Jókora hisztéria volt. Most bekövetkezett a reakciója. Az emberek mintha azt gondolták volna: elég nevetséges, hogy Krebs ilyen későn jött vissza, évekkel a háború befejezése után.

Krebs, aki ott volt a belleau-i erdőnél, Soissonnál, a Champagne-on, St. Mtchelnél és az Argonne-ban, eleinte egyáltalán nem akart a háborúról beszélni. Később szükségét érezte, hogy beszéljen róla, de senki sem akarta meghallgatni. Városa túl sok rémtörténetet hallott^ semhogy igazi történetek izgalomba hozzák. Krebs rájött, hogy meghallgatni is csak akkor hallgatják meg, ha hazudik, s miután ez megtörtént kétszer, benne is feltámadt a reakció a háború és a háborús történetek ellen. Maga is annyit hazudott, hogy megutált mindent, ami a háborúban történt vele. Az egész időt, amitől belül nyugalmat és kristályos tisztaságot érzett, ha rágondolt. A régmúlt idők, amikor valamit csinált, az egyetlen, amit férfi könnyen és természetesen csinálhat, pedig sok minden mást is csinálhatott volna, most elveszítették hűvös értéküket, azután elvesztek ők maguk is.

Hazugságai egészen jelentéktelen hazugságok voltak: magának tulajdonított olyan dolgokat, amiket mások láttak, vittek véghez, vagy hallottak, és tényként mondott el néhány, minden katonának ismerős, kétes hitelű eseményt. Még a hazugságai sem keltettek feltűnést a játékteremben. Ismerősei részletes beszámolókat hallottak arról, hogy géppuskához láncolt német nőket találtak az argonne-i erdőben, s vagy a hazafiságuk gátolta érdeklődésüket, vagy értetlenül álltak szemben minden német géppuskással, akt nem volt fegyveréhez láncolva, s így nem hatottak rájuk Krebs történetei.

Krebset elundorította az az élmény, amit hazugságok vagy túlzások eredményeznek, s mikor alkalomadtán találkozott egy-egy valóban katonaviselt emberrel, s néhány percig beszélgetett az öltözőben, táncmulatságokon, beleesett a katonák közé került öreg katona testhez álló pózába: hogy ö egész idő alatt rettentően, kétségebeejtöen félt. így azután elveszített mindent.

Ebben az időben — nyár végére járt — későig aludt, felkelt, s lement a városba, hogy könyvet hozzon a könyvtárból, otthon ebédelt, olvasott az első verandán, míg el nem unta, aztán bement a városba, hogy a nap leforróbb óráit a biliárdterem hűvös sötétségében töltse. Szeretett btliárdozni.

Esténként a klarinétján gyakorolt, lesétált a városba, olvasott és lefeküdt. Két húga még mindig hősnek tartotta. Anyja ágyban adott neki reggelit, úgy kívánta, gyakran bejött hozzá, mikor feküdt, és kérte, hogy meséljen a háborúról, de figyelme mindig elkalandozott.

Apja rá sem hederített.

Mielőtt Krebs elment volna a háborúba, sose volt szabad a családi autót vezetnie. Apja tngatlanüzlettel foglalkozott, és mindig megkívánta, hogy a kocsi rendelkezésére álljon, ha szüksége volt rá, mert ki akarta vinni az üzletfeleket vidékre, megmutatni nekik egyegy birtokot. A kocst mindig az Első Nemzeti Bank épülete előtt állt, ott volt az iroda a második emeleten. Most, a háború után, még mindig a régi kocsijukkal jártak.

A városban semmi változás nem történt, csak éppen a kislányok nőttek fel. De a már kialakult kapcsolatok és váltakozó viszályok olyan bonyolult világában éltek, hogy Krebs nem érzett magában energiát vagy bátorságot tde betörni. Nézni azonban szerette őket. Annyi csinos fiatal lány volt. Legtöbbjük rövidre vágatta a haját. Mikor elment, csak a kislányok hordták így a hajukat, vagy a könnyű lányok. Mindegyik szvettert viselt és kerek, holland galléros blúzt. Ez volt a sablon. Szerette nézni őket az első verandáról, amint az utca túloldalán mentek. Szerette figyelni őket, ahogy a fák árnyékában jártak. Szerette a selyemharlsnyájukat és a lapos sarkú cipőjüket. Szerette a kurtára vágott hajukat és járásukat.

Mikor a városban járt, nem hatottak rá nagyon. Nem tetszettek, ha a görög fagyláltozójában látta őket. Igazában nem őket magukat kívánta. Túl bonyolultak voltak. Valami más bufkált benne. Homályosan kívánt egy lányt, de nem akart fáradozni, hogy megkapja. Szeretett volna megkapni egy lányt, de nem akart hosszú időt eltölteni a megszerzésével. Nem akart intrikákba és bonyodalmakba keveredni. Nem akarta, höZ/y udvarét. Ráadásul későn is tér haza: a „hősök“ ünneplése már véget ért. Egyetemistaként vitték el a háborúba, évei számát tekintve még hazatérése után is fiatal, de valójában egy kiégett, elfásult tér vissza a szülői házba. A kontraszt annál élesebb, hogy otthon tulajdonképpen semmi nem változott: a kisváros, s benne szülei, testvérei élték a maguk megszokott mindennapi életüket, a sok ezer kilométerre dúló háború elvont fogalom maradt számukra. A hazatérő, és még csak hősnek sem nevezhető Krebs-t mégis egy idegen világ veszi körül. Amikor a klarinétján gyakorol vagy könyvet olvas a verandán, tulajdonképen önmagával nem tud mit kezdeni. „Jó katona volt“ — de mint katonára, már nincs rá szükség. Közömbösen, érdektelenül válaszolgat édesanyjának, aki szeretné benne a két évvel ezelőtti egyetemista fiát látni, és a maga módján igyekszik . sínre segíteni az életét — s közben szinte szórakozottan csúsznak ki a száján a drámai szavak: nem szeretlek már, senkit sem szeretek__Ilyenné vált Krebs, ilyennek ábrázolja a feszültséggel teli huszadik század egyik legnagyobb írója a háborúból hazatért katonát — magát a háborút. Vass Gyula

rolnia kelljen. Nem akart többé hazudozni. Nem érte volna meg.

Nem akart semmilyen következményt. Nem akart többé az életben semmilyen következményt. Következmények nélkül akart élni. Azután nem is volt igazán szüksége lányra. A katonaság megtanította erre. Elég, ha az ember megjátssza, hogy a lány kell neki. Majdnem mindenki így csinált. De ez nem igaz. Az embernek nem kellett lány. Ez volt a mókás benne. Először egy pofa azzal hencegett, hogy a lányok öt nem érdeklik, soha eszébe sem jutottak, őrá nem hatnak. Azután egy pofa azzal hencegett, hogy mindig kellenek neki, hogy ,nem tud aludni nélkülük.

Ez mind hazugság volt, hazugság minkét irányban. 'Az embernek nem kell nő, csak ha rágondol. Ezt megtanulta katonáéknál. Akkor előbb vagy utóbb szerez. Ha az ember igazán megérett a nőre, mindig meg is kapja. Nem kell törődnie vele. Előbb vagy utóbb megjön. Ezt megtanulta katonáéknál.

Most kellett volna neki egy olyan lány, aki odajön hozzá, és nem akar beszélgetni. De itthon minden túl bonyolult volt. Tudta, hogy nem képes megint keresztülvágni magát az egészen. Nem ért meg a fáradságot. Ez volt a jó a francia meg a német lányoknál. Nem kellett annyit beszélni. Az ember nem tudott sokat beszélni, és nem is kellett beszélnie. Egykettő, máris összebarátkoztak. Visszagondolt Franciaországra, aztán Németországon gondolkodott. Egészében jobban szerette Németországot. Nem akart eljönni Németországból. Nem akart hazajönni. Mégis hazajött. Az első verandán ült.

Tetszettek neki a lányok, akik az utca túlsó oldalán járkáltak. Sokkal jobban tetszett neki a külsejük, mint a francia vagy a német lányoké. De más világban éltek, mint 6. Szerette volna megszerezni valamelyiket. De nem érte meg. Olyan csinos volt ez a lánysablon. Tetszett neki a sablon, lzgatónak találta. De azt a sok beszédet nem akarta. Ahhoz nem kívánkozott elég bolondul utánuk. Azért szívesen elnézegette őket. Nem érte meg. Legalábbis most nem, mikor a dolgok kezdtek megint rendbe jönni.

Ott ült a verandán, s egy háborús könyvet olvasott. Történeti mű volt, s minden ütközetről olvasott, amiben részt vett. Élete legérdekesebb olvasmánya volt. Szerette volna, ha több térkép lett volna hozzá, fó érzéssel gondolt rá, hogy el fog olvasni minden igazán jó történeti müvet, ha megjelennek, részletes térképekkel. Most ismerte meg igazán a háborút, jó katona volt. S ez sokat számít. Egyik reggel, egy hónapja lehetett itthon, bejött anyja a hálószobájába, és leült az ágyra. Kötényét simít gáttá.

— Az este beszéltem apáddal, Harold — mondta. — Megengedte, hogy esténként elvidd a kocsit.

— Krebs még nem ébredt fel egészen.

— Hö? — mondta. — Elvinni a kocsit? Hö?

— Igen. Apád egy idő óta arra gondolt, hogy tulajdonképpen el kellene vinned esténként a kocsit, amikor akarod, de csak tegnap este beszéltünk róla.

— Fogadok, hogy te vetted rá — mondta Krebs.

— Nem. Apád akarta, hogy beszéljük meg a dolgot.

— öhö. Fogadok, hogy te vetted rá. — Krebs felült az ágyban.

— Lejössz reggelizni, Harold? — kérdezte az anyja.

Csak felöltözöm — mondta Krebs.

Anyja kiment a szobából, Krebs hallotta, hogy süt valamit odalent, míg 6 mosdott, borotválkozott és felöltözött, hogy lemenjen az ebédlőbe reggelizni. Reggeli közben húga behozta ■ a postát.

Szevasz, Hare — mondta a húga. — Te vén álomszuszék. Mért nem maradsz egész nap az ágyban?

Krebs ránézett. Szerette. Ez volt a kedvesebbik húga.

— Nálad az újság? — kérdezte.

A lány átadta neki a Kansas City Star-t. Krebs letépte a barna borítékot, és fellapozta a sportoldalt. Szétnyitotta a Star-t, nekttámasztotta a vizeskancsónak, s a

tésztástányérjával rögzítette, hogy evés közben olvashassa.

Anyja állt a konyhaajtónál.

— Harold. Harold kérlek, ne szedd szét a Star-t. Apád nem tudja elolvasni az újságot, ha szét van szedve. .

— Nem szedem szét — mondta Krebs. Húga leült az asztalhoz, és olvasó bátyját nézte.

— Ma délután játszunk az iskolában — mondta. — Én dobni fogok.

— Jó — mondta Krebs. — Hogy vagy, öreg szélső?

— Sok fiúnál jobban tudok dobni. Elmondom nekik, amire te tanítottál. A többi lány nem sokat ér.

— Nem? — mondta Krebs.

— Mindnek azt mondom, hogy te vagy az én gavallérom. Ugye, a gavallérom vagy, Hare?

— Naná.

— Nem lehet az embernek gavallérja a bátyja, csak azért, mert a bátyja?

— Nem tudom.

— Dehogynem tudod. Nem lehetnél a gavallérom, Hare, ha elég nagy lány lennék, és te akarnád...

— Hogyne. Most az én babám vagy.

— Igazán a te babád vagyok?

— Persze.

— Szeretsz?

— Öhöm.

— Mindig szeretni fogsz?

— Persze.

— Átjössz és megnézed, hogy játszom?

— Talán.

— 0, Hare, nem is szerelsz igazán. Ha igazán szeretnél, mindenképpen átjönnél, és megnéznéd, hogyan játszom.

Krebs anyja bejött a konyhából az ebédlőbe. Egy tányéron két sült tojást s rajta sült szalonnát hozott, egy másik tányéron hajdinasüteményt.

— Menj ki szépen, Helen — mondta. — Beszélgetni szeretnék Harolddal.

Fia elé tette a szalonnás tojást, és egy kancsó jávorszirupot hozott a hajdinasüteményhez. Azután leült az asztalhoz, szemben Krebsszel.

— Szeretném, ha letennéd egy percre az újságot, Harold — mondta.

Krebs letette az újságot, és összehajtogatta.

— Határoztál már, hogy mit fogsz csinálni, Harold? >— kérdezte az anyja, és levette a szemüvegét.

— Nem — mondta Krebs.

— Nem gondolod, hogy itt az ideje? — Anyja nem komiszkodva mondta ezt. Aggódónak látszott.

— Nem gondolkodtam rajta — mondta Krebs.

— Isten mindenkire kiszabott valami munkát — mondta az anyja. Az Ö országában senki sem henyélhet.

— En nem vagyok az ö országában — mondta Krebs.

— Mindnyájan az Ö országában vagyunk.

Krebs zavart és bosszús volt, mint mindig.

— Annyit aggódtam miattad, Harold — folytatta az anyja. — Tudom, milyen kísértéseknek lehettél kitéve. Tudom, milyen gyengék a férfiak. Tudom, hogy draga nagyapád, az én apám mit mesélt a polgárháborúról, és imádkoztam érted. Egész nap imádkoztam érted, Harold.

Krebs az alvadó szalonnát nézte a tányérján.

— Apád is aggódik — föl у tatfa az anyja. — Qgy.véU, kiveszett belőled a becsvágy, nincs határozott célod az életben. Charley Simmonsnak, aki éppen egykorú veled, jó állása van, és nősülni készül. A fiúk mind megállapodnak: mind el van szánva, hogy viszi valamire; láthatod, hogy a katonaviseltek, mint Charley Simmont is, lassan-lassan valóban hasznos tagjai lesznek a közösségnek.

Krebs nem szólu

— Ne nézz így, Harold — mondta az anyja. — Tudod, hogy szeretünk téged, és én a te érdekedben akarom elmondani, hogyan állnak a dolgok. Apád nem akarja korlátozni a szabadságodat. Ogy gondolja, meg kell engednie, hogy a kocsit vezesd. Ha el akarsz vinni kocsizni valami helyes lányt, annak mi csak örülünk. Azt akarjuk, hogy jól érezd magad. De neki kell állnod valami munkának, Harold. Apádnak mindegy, mihez fogsz. Azt mondja, minden munka tiszteletreméltó. De hozzá kell fognod valamihez. Megkért, hogy most reggel beszéljek veled, azután felnézhetsz az irodájába.

— Ennyi az egész? — kérdezte Krebs.

— Igen. Nem szereted az anyádat, drága fiam?

— Nem — mondta Krebs.

Anyja ránézett az asztal túloldaláról, szeme fényes volt. Sirnt kezdett.

— Senkit se szeretek — mondta Krebs.

Ez nem sikerült. Nem tudja elmagyarázni neki, nem tudja megértetni vele. Ostobaság volt kimondani. Csak megbántotta. Megkerülte az asztalt, és megfogta anyja karját. Anyja a kezébe temette arcát, úgy sírt.

— Nem mondtam komolyan. Csak mérges voltam valamiért. Nem mondtam komolyan, hogy nem szeretlek.

Anyja tovább sírt. Krebs a vállára tette karját.

— Nem hiszel nekem, anyám?

Anyja a felét rázta.

— Kérlek, nagyon kérlek, anyám. Kérlek, higgy nekem.

— Rendben van — mondta az anyja szipogva. Felnézett Krebsre. — Hiszek neked, Harold.

Krebs megcsókolta a haját. Anyja feléje nyújtotta az arcát.

— Anyád vagyok — mondta. — A szívemre szorítottalak, mikor kicsi baba voltál.

Krebs szédülést és valami hányingerfélét érzett.

— Tudom, mama — mondta. — Igyekszem jó fiú lenni a kedvedért.

— Letérdelsz és imádkozol velem, Harold? — kérdezte az anyja.

Letérdeltek az ebédlőasztal mellett, és Krebs anyja imádkozott.

— Most te imádkozz, Harold — mondta.

— Nem tudok.

— Akarod, hogy imádkozzam helyetted?

— Igen.

Így hát anyja imádkozott helyette, azután felálltak. Krebs megcsókolta az anyját, és elment hazulról. Anynyira igyekezett életét megóvni a bonyodalmaktól. Voltaképpen nem is hatottak rá egy cseppet se. Sajnálta anyját és azt, hogy hazugságra kényszerült miatta. Elmegy Kansas Citybe és munkát keres, akkor anyja megnyugszik majd. Lehet, hogy lesz még egy jelenet, mielőtt elindul. Nem megy be az apja irodájába. Ezt az egyet elmulasztja. Azt akarja, hogy az élete zökkenő nélkül menjen. Éppen most kezdett volna a rendes kerékvágásba térni. Nos, ennek most mindenképpen vége. At fog menni az iskolába, megnézni, hogyan játszik Helen baseballt.