Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1982-12-25 / 51. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1982. december 2S,

Foszlik, szakadozik az emlékezés fonala. Egyre kevesebben Ismerik Bély (Biel) községben is az elődök életét, a mával, napjainkkal törődnek inkább az emberek. Néhány öreg azonban még őrt álló jegenyeként magasodik a közösségben, s innen a magasból messze látnak. Látják talán az ősöket is, látják talán az egykori betyárokat is, akik a környék hatalmas erdőségeiben tanyáztak, s fosztogatták a zsíros gazdák portékáját.

NEHÉZ ASSZONYSORS

Itt van mindjárt a templom mögött egy manzárdtetős báz. Kocska Gyuláné lakik benne, a Volt községi ко- ' vács özvegye. Harminckét esztendőt éltek együtt. Három gyerekük született, s a ikis ma dárcsontú öregaszszony örökre hü maradt férjéhez.

Az új házhoz ragasztott pitvarajtó nyitva, a tűzhelyen zsír serceg. öregasszony készíti az ebédjét. Nyolcvanöt esztendős.

— Micsoda nyolcvanöt esztendő, lelkem! — sóhajt a néniké ölbe ejtett kézzel. — Három gyermeket neveltem fel.

— Merre repültek, Mari néni?

— A legidősebb, Ilonka, a középső Zoli, itt laknak, iközel hozzám, Gyuszi a legfiatalabb, ö építette ezt a nagy Alázat.

Kassán (Košice) lakik, a munkája szólította a városba, de hétvégeken hazajár.

Elvékonyul a hangja, könynyek peregnek az arcán. Kezével törli, a ráncok, mint 'kiszáradt árkok, mohón nyelik a cseppeket.

— Tizenkét éves koromban már kapálni, aratni jártam.

Apám a nagygazdáknál napszámban dolgozott, azt a néhány darab földet anyámnak és nekem kellett megművelni.

Tizenöt éves koromban már szántottam, vetettem. Két ökrünk volt, az egyiket Gombosnak, a másikat Csárdásnak hívták. Nem tanulhattam, mert négyen voltunk testvérek és én voltam a legidősebb, hát ne-' kém dolgozni kellett. Amikor férjhez mentem, a férjem kommendes kovács volt a faluban, azt hittem, hogy a sorsom jóra fordul, de tévedtem, mert

tünk testvérek, mind lányok. Én tizenkét éves koromban már részarató voltam. Sztanko Berti bácsi volt az aratógazda, neki voltam a marokszedője. Aratásra apám bocskort készített rongyból, egy idényt kibírt. Péter-Pál napján kezdtük az aratást. A gróftól fél liter pálinkát, egy ikiló sót, egy kiló szalonnát, vasárnapokra pedig egy kiló bárányhúst kaptunk. Hát a pálinkát, azt oda kellett adni a kaszásnak. Amikor vége volt az aratásnak, a perbenyíki (Pribeník) lengyárba jártam dolgozni, és ha ott sem volt munka, akkor a grófi magtárban zsákoltam, a vetőmagokat készítettük elő. Karácsony napján a gróftól a cselédlányok egy fejkendőt kaptak, nagyon örültünk neki, mert a szüléinktől nemigen számíthattunk ajándékra.

— A férjemnek nyolcán voltak testvérek. Amikor összeházasodtunk, semmink sem volt. És egymás után jöttek a gyerekek, de ha valamelyik megbetegedett, nem vihettük az orvoshoz, mert nem volt pénzünk. Ah, a mai fiatalok már el sem hiszik, hogy milyen volt a cselédek sorsa.

A házigazda fejbólintással jelzi, hogy igazat mond a felesége.

— Három hónapra száz koronát kaptunk, ennyi volt a bérünk — folytatja az asszony.

lehetett volna boldogulni belőle?! Egyszer elmentem a gróf intézőjéhez, hogy segítsen rajtunk, mert éhen vész a család. Nagynehezen megszánt „ bennünket egy zsffk liszttel.

— Milyenek voltak akkor a karácsonyi ünnepek?

— Kineik milyen, nekünk nagyon szegényesek. Tej volt, s a közös kemencében sütöttünk kásás meg káposztás' bélest.

A tűzhely parazsáról cigarettára gyújtunk. Pöfékel a ház gazdája is.

— Fulladozom mostanában. Legény koromban? Akkor igen. Szivaroztunk. De csaik vasárié. Hamarosan megérkezik a házigazda.

— Vendég érkezett, rólad akar írni — informálja a feleség.

— 0, ki is gondolta volna, hogy megöregszünk egyszeri — mondja a 74 éves János bácsi.

— Milyen volt az élete? — kérdezzük.

— Nagyon nehéz. Juhász voltam Zsenyai Pál grófnál. Tíz éves koromban bojtár voltam, s tizenöt évesen már 150 juhot bíztak a gondjaimra. Húszévesen lettem számadó juhász.

— Hány gyereket neveltek fel?

— Hat fiút és két lányt. Tizenkilenc unokánk és hét dédunokánk van. Béla fiam Kassán, Géza Kisgéresben [Malý Horeš), Zoli pedig Zétényben lakik. A többiek mind itt laknak a faluban ...

Tudja, mi az egészben a legborzasztóbb? — néz rám a 70 éves Mari néni a homályos konyhában.

— Micsoda?

i— Az, hogy magunkra maradtunk ...

— Pedig annak idején a cselédházban tizenöten is elfértünk egymás mellett békességben, sohasem volt közöttünk veszekedés.

— Sok cseléd volt Bélyben?

■— A harmincas években még 120 cselédje volt a grófnak —

mondja János bácsi.

— Ha tudnák maguk, menynyit dolgoztam énl? — legyint Biacskoné. — Iskolába is csak három évet jártam. Apám cseléd volt a grófnál, öten volnap, amikor indultunk a bálba. Aztán jöttek a pulyák, kinek volt ilyenre pénze. Nagy volt a család, sok az éhes száj.

1949-ig juhászkodtunk, majd az elsők között beléptünk a szövetkezetbe. Beadtuk a juhainkat is, és a kapott pénzből l950-ben vettük meg a házhelyet, ahová ezt a házat építettük. A közösben is juhászkodtunk, ahol megbecsült emberek voltunk.

— Hogyan készülnek most a karácsonyi ünnepekre?

— Hogyan? — kérdez vissza a házigazda, akinek szemében huncut fények gyúlnak. — Hát a hízót levágtuk. A asszony egy hete semmit mást nem csinál, csak bevásárolni jár;

ajándékot a gyerekeknek, meg az unokáknak. Lesz sütés, főzés. Tudja, hogy karácsonyra eljönnek a gyerekek, s negyvennégyen leszünk az asztal körül. Az lesz az igazi ünnepe Ugyanannyian voltunk, amikor a házasságunk 50. évfordulóját ünnepeltük.

— Hogy mit szeretnék még elérni, fiaim? — néz elgondolkozva. — Hát mindent elértünk, amit akartunk. Felneveltük a gyerekeket, mindegyiknek saját háza van, s tisztességben élnek. Minden vágyam az, hogy béke legyen, hogy az emberek szeressék egymást.

Kívánjuk mi is, hogy úgy legyen.

ILLÉS BERTALAN

0

Ilyenkor, karácsony táján nagyon sok mezőgazdasági dolgozó vesz részt üdüléseken a Szövetkezeti Földművesek Szövetsége jóvoltából. A felvételen látható Csorba-tói Baník Szállóban is számos szövekezeti tag tartózkodik az ünnepek alatt.

Foto: ita--вявввввеввяаЕВвввввизваввввввяввввявввявввввввввввввяявявяяввяввввяввяяввввввввявввяявявввввявизвявяввввввввввввввввввяяавяввявввввввявввввиввввврввввэявав'

zott az otthon. Hazajöttem. A nincstelenség, az üres porta fogadott. Ekkor éppen annyi éves volt az apám, mint most én. Megnősültem, hogy erősebb, bátrabb legyek és a feleségemmel egymást biztatva munkához láttunk. Mindent elölről, a semmiből kellett kezdeni. Én visszamentem az erdőgazdaságba. Aztán beálltam a szövetkezetbe a földdel, az állatokkal és a gazdasági eszközökkel, de továbbra sem szakadtam el az erdőtől. Rengeteget 'kellett dolgozni akkor.

Egyszerű ember, egyszerű gondokkal. Nem tudja mit jelent az, hogy gondtalanul élni, mint ahogyan azt sem érti, miért olyan közönyösek sokszor az emberek a közösség dolgai iránt. Amit ő tud, az emberségének egyetlen parancsolata. Törvény arról, hogy az életben s a munkában mindig becsületesen helyt kell állni. Az önvallomás folytatása is erről tanúskodik:

— Ló még nem pusztult el a kezem alatt, pedig olyan igavonókat Is kaptam, amelyeket nehéz volt fékentartani. Sokszor elragadták a szekeret, de a szerencse ilyenkor is velem volt. Ha megbetegedtek az állatok, gyógyítottam, ápoltam őket; még virrasztottam Is mellettük az Istállóban. Ügy van az, hogy az évek múlásával a közös erőfeszítés egymáshoz szoktatott. Értjük egymás szándékát, jelzéseit. Csak így lehetett az évtizedek sokezer munkanapját aránylag biztonságban ledolgozni. Mert a meredek hegyoldalakon a rönkhúzatás állandó veszélyhelyzetet jelent lóra, emberre egyaránt. Meg aztán azt sem kell elfelejteni, hogy ebben a szakmában a tudomány és a technika semmilyen könnyítést sem hozott. Ellenkezőleg: nehezebbé tette a munkánkat, hiszen a nagy teljesítményű erőgépeik leszorítottak minket a járható utakról. Évről-évre a leggyötrelmesebb terepre űznek, ahol már kizárólag csak a lovak boldogulhatnak.

Amíg bírom, tartom ® gyeplőt

Hatvannyolc esztendő nagy Idő az ember életében. Különösen akkor válik értékké és széppé egy Ilyen kort megélő számára, ha a kor viszontagságai ellenére is értelmet termettek évek. Értelmet és megnyugvást: hát mégsem volt hiábavaló az a sok nélkülözés, a háborúban a békéért, létért való küzdés, és utána a semmiből való újrakezdés.

Dányi János bácsiról a Krasznahorkai (Krh. Podhradie) Állami Erdőgazdaság kocsisáról Indítottam el a bevezető sorokat, aki életéből több mint fél évszázadot szolgált le eddig lovaival az erdőn.

Egy szombat estén látogattam meg.

A kapu és a kerítés hófehér színe olyan ártatlanul szerény és tiszta, mint amilyen János bácsi élete. A telihold egy nagy szikla tetejéről megvilágítja előttem az udvart: betakart virágtöveket és rózsafákat látok. A kertben fiatal gyümölcsfák, álmukban biztosan visszajár a nyár. Rend, békesség ül a portán, hunyorogva örülnek a csillagok is.

Az ajtót nyitva találom. A konyha meghitt melegében — Itt is minden fehér, mint a hó — az asztal mellett ült. Jóságot sugárzó borotvált arc, oldalra fésült haj, kezében újság. A szemüveg mögül néz rám. Barátságosan hellyel kínál. Leülök, majd lassan, lépegetve vonulunk vissza a múlt alagútjába.

Élményközelséget teremt az ápolt, gondját viselt emlékezet...

— Legkisebbik fiú voltam a családban. Mint a többi korombeli gyéreiket, engem is az ökrök és a lovak legeltetésével fogtak be az élet igájába. Az én koromban szinte észrevétlenül nőttek bele a közösségbe; apáink, anyáink munkájába. A paraszt gyerekeket nem nevelték, mégis megtanulta a fiú apjától a földművelést, s azt, hogyan viselkedik a férfiember; a lány meg az anyjától a ház körüli teendőket, s asszonynép dolgát. Hat osztályt jártam ki. Az iskola elvégzése után unszolásomra apám vett egy pár lovat, amivel felváltottuk a lassú ökröket. Már tizenhárom éves koromban megkezdtem azt a munkát, amelyet még a mai napig sem hagytam abba. Kezdetben a grófi erdőből fuvaroztam a fát meg a faszenet a rozsnyói (Rožňava) kereskedőknek. Emellett még természetesen a földet Is műveltük. Tizenkét holdon gazdálkodtunk, de őszintén mondom, ikolduszotot vettek ki a kezünkből, amikor később tagosították. A háborúig egyfolytában fuvaroztam. Majd jött a gonosz gyötrelem, amit sohasem tudnék elfelejteni. A háborúban német főzte nekünk a feketelevest. Sokszor kerültem életüeszélybe, amelyből mindig a lovaim mentettek ki, mert ott is (hírszolgálatos) lovász voltam, amíg amerikai fogságba nem kerültem. Franciaországban éltem meg a felszabadulást. Marasztaltak, de engemet elemi erővel vonMilyen emberi gazdagságot és elégedettséget sugall az a kijelentése, hogy sohasem fárasztotta őt ez a különösen télen veszélyes és nehéz munka. Mert szerette, jókedvvel csinádlta. Most is olyan friss, hogy elfog az irigység. Más emberfia még álmát fejtegeti, amikor ő már a lovait eteti. Csendes beszédében valahonnan az emlékeik mélyéről csillapíthatatlan lázálomként újra meg újra előtolakszik az a rossz világ, amely elmúlt már ugyan, de az ösztönökben felgyülemlett történelmi tapasztalat kísérletként vissza-vissza jár az álmokban, az emlékekben.

Egy ilyen felvillanás — ösztönérzés — hozta magával a papírra kívánkozó szerény bölcseletet is:

— A mai fiatalok — legalábbis akiket én ismerek — egy régi mondással szólva, szelet akarnak vetni és vihart aratni. De ez nem sikerülhet nekik. Küzdeni, dolgozni kell, ha valamit — legfőképp megbecsülést és tiszteletet — akarnak elérni az életben.

— Mikor fogja már ki a lovakat végre a szekere elől, mikor akasztja szögre az ostort? — próbálom belátni jövőjét, biztonságban megérdemelt pihenésének kezdetét. De János bácsi egy török közmondással odázza el bizonytalan időre a válaszadást:

— Ha ,én úr vagyok, te úr vagy, ki fogja a lovakat gondozni?“ Majd azzal a „felkiáltójellel" semlegesíti a kérdő hangsúlyt: — Ameddig bírom, tartom a gyeplőt, mert engemet elégedett és teljes értékű emberré tett ez a munkai

János bácsi az emlékezés rokkáján visszacsévélte éveinek orsójára göngyölt életfonalát, amelyet tovább sző — kívánjuk, hogy még messzire nyúljon a szál — élete fonala.

Amíg beszélgettünk, odakünn lehullott az első hó. Kilépek a fehér falusi csendbe, János bácsi a kapuig kísér tekintetével. —ki—

a munkából ugyancsak továbbra is kijutott. Azt a néhány darab földet, ami a férjemnek volt, nekem kellett megművelni. Igaz, a két lóval már könynyebb volt dolgozni, mint lánykoromban az ökrökkel. Aztán, 1936-ban, amikor a férjem leesett a lábéról, nekem kellett a kovácsmesterséget folytatni. Emlékszem, Gyuszi fiam még kicsi volt, székre állt, úgy verte a vasat.

— A felszabadulás után hogyan teltek napjai?

— ötvennégyben beléptem a szövetkezetbe. Később a kertészetben dolgoztam. A gyerekek kitanultak. Kapok egy kis nyugdíjat, 880 koronát. Megélek belőle. A kertben minden megterem, nincs olyan nap, hogy a gyerekek meg ne látogatnának. Az öt unoka és a két dédunoka Is nagyon .szeret. Télidőben sokat olvasok, a televíziót nézem. Ö, amikor én még pulya voltami Még a karácsony sem olyan volt mint most. Kántálni jártunk, almát, diót adtak, a nagygazáánál bélest kaptunk. Most a gyerekek, az unokák elhalmoznak mindenféle ajándékkal, mondom is nekik, hogy mire való ez a nagy köl-Néhány házzal arrább, vastag j falú parasztház áll. Itt él f Biacsko János és felesége, született Fedor Mária. i

7ftrootifl!r o Iriclruniit e mán

jó erőben lévő asszony lép elénk.

— Az embert keresik? Jöjjenek beljebb.

A konyhaasztalnál telepszünk