Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1982-07-10 / 27. szám

1982. július 10. SZABAD FÖLDMŰVES A vele egyidősektől hallot­tam, hogy valamikor le­gény korában nagyon szerette a nótát. Duhaj­kodni nem szokott, Itta­san soha nem látták, de a nótát szerette, s állí­tólag értett is hozzá. Én soha sem hallottam dalolni; pedig mit sem adtam volna, ha egyszer rázendít. Bíztattuk olykor-olykor, de a biztatásnak nem volt foganatja. — Nem nekem való azt — mondogatta — majd, ha egy­szer jó kedvem lesz, és rá­érek ... Telt-múlt az idő, és ml tudo­másul vettük, hogy apánk nem akar dalolni. De én olyan ter­mészetű vagyok, aki nem nyug­szik bele egykönnyen a dol­gokba. Fogtam magam, vissza­mentem élete fonalán, hogy megtudjam, miért szorultak bent apám lelkében a nó­ták?! ... Amikor megszülettünk — öt év alatt három fiúgyerek, — akkor nem ért rá, pedig kedve akkor még lett volna hozzá!... Két éves lehettem, amikor a házunk alapját lerakták. A vályog, ami a falrakáshoz kell, oda volt már készítve az alap köré. Egyik este nagybátyám meg óregapám tanácskozásra ültek össze apámmal. Megbe­szélték, hogy felépítik nekünk a vályogházat, és megkapjuk a Bárány nevű tehenet, s ezzel apám ingó és Ingatlan öröksé­ge „le van tudva“. A ml fa­lunkban abban az időben nagy szó volt ám, ha valaki a saját házában lakhatott. Apám ör­vendezett Is a „birtokos“ rang­nak, de nagybátyám Is örült, hogy most már övé lesz a négy holdas „gazdaság“. Öreg­apám meg annak, hogy ftat Ilyen szépen megegyeznek a vagyonon. Bor került az asz­talra, áldomást ittak ... addig­­addig, amíg apám dúdolni kez­dett. Már azon a ponton volt, hogy megereszti hangját, amikor komája bezörgetett az abla­kon: — Jó estét, komám uraml,.. Most jövök a Sárádról, láttam, hogy a vályogja nincs letakar­va, az eső meg cseperész. Gyorsan menjenek, mert reg­gelre mind sárrá mállik! Lett nagy sürgés-forgás azon­nal. A tégla nem megy tönkre egy kis esőtől, de a vályog az más. Azt takarni, óvni kell, különben soha se lesz belőle ház! Ha lett volna pénzünk téglafalra, akkor nem verte volna kt az eső apámból a nó­tát! ... Akárhogyan tetszett is ne­künk az új ház, mégse lehetett se ablakába, se ereszébe be'e harapni, ha csak télen nem a jégcsapokba. Apám is, min* a többi hasonszőrű ember a falu­ból, gyárba járogatott. Egy olaj­finomítóban .abrtkolta" a hor­dókat, mivel hogy annak ide­jén kitanulta a kádár-mester­séget. Ktp-kop... klp-kop — verte körbe az abroncsot két kalapáccsal a kezében. — El is kész, ez Is ... ez Is... Akkordmunka volt, naphosz­­szat föl se vette a fejét... Aztán, hogy egyszer mégis kö­rülnézett, addigra már az egyik cimborája mester lett, a másik meg, akit tudálékos Lacinak hívtak, akkora pocakot növesz­tett, hogy dolgozni se tudott miatta. A hízelgéshez viszont nagyon is jól értett, megtették hát amolyan hajcsár} élének. Akkor ilyen volt a világi... Apámat egy kicsit el is fogta emiatt a keserűség, de mivel szűkszavú ember volt, nem szólt, csak egy kissé dühöseb­ben zutyolta körbe a kezébe akadt hordókat. Mást se csinált hosszú évekig, csak jó formá­jú, erős dongájú hordókat... Nem fizetett fröccsöt a mester­nek, nem vitt hízólibát a mér­nöknek, csak dolgozott sokat, nagyon sokat... így hát nem volt ideje dalolni... 1 No bezzeg lett volna ideje 1931 után, amikor elbocsátot­ták, csak tudja isten, miért, véglgkódorogta a majort. Egy ilyen holdkóros hajnalon lepte meg apámat, amint a szokásos módon nagy finoman reggeli­zett. Apám zsenge legény korá­tól fájós lábú volt, de a tőle telhető frisseséggel fölállt, és köszöntötte az istálló hajnali vendégét: — Adjon isten jó reggel, nagyságos úrI Hát kapott erre olyan pu­­cungott, hogy még az álmos tehenek is nagyokat fújva kap­kodták tőle a fejüket. Л legki­sebbik sértés az volt, hogy csú­nyán letegezték apámat... Ha hirtelen nem gondol a három fiára, talán visszategezte vol­na a tanácsost, de így csak tntett egyet a bal kezével, per­sze csak akkor, amikor már a „nagyságos úr“ a szomszéd istállóban csetepatézott. Tanács­okkor meg a hangulata rom­lott el. A vonatot nem az ő számára találták ki, nem ment el he­tedhét országba, hogy képessé­gének megfelelő munkát ke­ressen, hanem hátizsákját a vállára vetve gyalogosan indult el szerencsét próbálni. Addig kóborolt egyik helyről a má­sikra, míg egy prímádat majo­ron „rámosolygott" a szeren­cse. Fölvették fejőgulyásnak. Fél napi Járásra volt tőlünk ez a hely, de legalább ■ gya­logszerrel el lehetett jutni oda. Minden két hétben hazajöhetett a családot meglátogatni. Haj­nali háromtól este kilencig szálas takarmányt készített, itatott és cibálta a tehenek tőgyét. Szerencséjére egész életében arra tanították, hogy a szegény ember nyugodjon bele az isten akaratába, és ne zúgolódjék sorsa miatti Fo­gadja el, köszönje meg, amit a gazdagok adnak neki, és húzza be a farát, mint a tehén, ha villanyéllel odébbtessékelikl Apám tanulékony lévén, jól megértette, mit kívánnak tőle. Habár nem volt valami vallá­sos ember, minden hajnalon kereszten vetett, s úgy itta lop­va a habzó tejet a sajtárból. Volt akkortájt a majoron egy osztrák származású intéző. Azelőtt tanácsos volt valahol, hogy hol, azt senki se tudta. Suttogták róla, hogy egy-két kereke hiányzik. Naponta öt­­ször-hatszor átöltözött szebbnél szebb ruhába. A cselédektől korra és nemre való tekintet nélkül megkívánta, hogy kézit csókolommal köszöntsék. A napszakok között sem tett ki­vételt. Volt úgy, hogy egész nap aludt, viszont megesett, hogy az éj bármelyik órájában talankodott egy kicsit, aztán úgy döntött, hogy azért is da­lolni fog... Hadd tudják meg a prímácia marhái, meglelte módját a bosszúnak!... Du­­dorászott, dudorászott, de ab­bahagyta, mert az jutott az eszébe, hogy itt valami egé­szen mást kellene tennll... Telt, múlt az idő, jött a há­ború ... Két bátyámat egy-ket­tőre belerázták a mundérba. Hamarosan rám is sor került. Azt írták a behívómra, .hogy civilben leszek katona. Mellé­kelten felszólítottak, hogy va­lami árokásó, vagy favágó al­kalmatosságot is vigyek ma­gammal, mert egyelőre mun­kaszolgálatos leszek. Elmarsol­­tam a Tisza mellé lövészárkot ásni. Társaimmal nem sokáig rongáltam a romantikus Tisza­­parti tájat, jött a front, futot­tunk, amerre láttunk. Gyalog szaporáztuk naponta, amennyit bírtunk. Batyunk a bútól nap mint nap súlyosbodott, s míg lehetett, minden pihenőnél el­dobtunk valami nélkülözhetőt. így maradt apám kedvenc kis­­baltája a jászberényi országút árkában. A sok járás-kelésben, meg a hadifogság alatt úgy elfelejtettem, mintha nem is apám kedvenc szerszámja lett volna. Bezzeg Ö nem felejtette el. Pont akkor pirított rám, amikor az egész család együtt volt. Olyan tor félét ültünk an­nak örömére, hogy egyikünk sem pusztult el a háború alatt. Hogyan, hogyan nem, jó ked­vünk kerekedett. A sok mars, meg katonanóta után jó lett volna már valamt más dalla­mot hallani. Aki nótás-hang számításba jöhetett közöttünk, az természetesen csak apánk volt. Nem csűrtük-csavartuk a dolgot, hanem kerek-perec tud­tára adtuk: — Itt az ideje, idesapánk, el kell dalolnia a nótáját, mert, ha nem, hál visszamegyünk a hadifogságbal Mosolygott a bajusza alatt, s mivel a torkát is megköszö­rülte, fogadni mertem volna, hogy menten elkezdi. De csak nézett rám egy darabig, aztán megkérdezte: — Te, Józsii A kisbaltát, ügyi, nem hoztad haza?!... Én bűnbánóan lehajtottam a fejem, és szégyenkezve vála­szoltam: — Sajnos, eltalálta, ides­apám! ' A nótából megint nem lett semmi... Egyszer aztán eljött a nyug­­díjtaztatásónak napja. A nyug­díjat elfogadta, a nyugalmat nem. Sőt, újra szegődött. Éjje­liőr lett a szövetkezetben. Pár évig jártak Dingóval minden este a telepre. Dingó apám lomposszőrű kutyája volt. Lel­kiismeretesen együttműködtek, nem volt soha semmi baj. Egyszer, betakarítás után a szövetkezet aratási ünnepélyt rendezett. Apám és Dingó sza­badnaposak voltak. Délután el­mentek a kultúrház-udvarra búcsút venni a szolgálattól, mert, hogy el ne felejtsem, apám elhatározta, hogy a telet már otthon tölti. A falu apraja­­nagyja ott nyüzsgött az udva­ron. Apám körül a régi jóbará­tok, öregharcosok, előtte asz­tal, az asztalon borocska. Háta mögött a házért való rettegés, a letűnt hamis világ, a meg­aláztatás, a háború, a fiaiért való aggodalom, és a becsület­tel leszolgált munkás élete ... A fiatalok táncoltak. Az öre­gek politizáltak, tréfálkoztak, idézték a múltat, régi közös élményeket emlegettek. — EgészségünkreI — mondo­gatták poharat emelgetve. Dingó a világért el nem moz­dult volna apám lábától. Ha apám felnevetett, ő is tátott pofával vigyorgott,mintha igye­kezne megtartani a hangulatot. A szomszédos asztalnál egy legény hallgatót akart énekel­ni. Már háromszor belekezdett, de nem ment neki. A prímás nagy buzgalma sem tudta ráté ríteni a helyes dallamra. Fogyó türelemmel leintette őt, apám mögé állt, úgy védte az igazát. — Ez régi nóta, maguk idő­sebbek, hallgassák megI Hát nem ez a dallama annak, hogy „Kint lakom én Kisperjésen, a pusztai karámban“?! S olyan gonddal kísérte a hegedűjén, mintha vizsgáztatnák. A második sornál az öregek közül hárman is nekiszilajod­­tak, egyik az apám volt. Hogy­ne segített volna, hisz ez az 6 nótája. Lelkiismeretesen elda­lolták végig. Sőt, a végét, mint ahogy dukál, szépen meg­duplázták. Apám lopva körüljáratta te­kintetét a bámészkodó asszo­nyokon, de anyámat nem talál ta közöttük. Pedig szerette vol­na, ha odamosolyog helyben hagyó fejcsóválással. Mert nem kts dolog dm, hogy negyven év után végre előkerült a nóta, és kedve is van hozzá, meg ideje Is... f Kovács József-----------------------------------7 A béke dala zengett... Július első napjaiban impo­záns, mély humanitástól, béke­harcos szellemtől áthatott, nem­zetközi részvételű találkozó színhelye volt a východná! völgykatlan. Immár 28-adszor rendezték meg itt a hagyomá­nyos néprajzi fesztivált, mely­nek nem egy, szintén hagyo­mányos részvevője külföldi szereplésével is öregbítette a hazai népművészet hírnevét, újabb babérokkal díszítette si­kereinek sorozatát. Az idei Az idősebb és a fiatalabb nemzedékek a falu hangulatát idézték népzenei műsorszá­maikkal. A rendezvények közül ki­emelkedő helyet foglalt el nemzetközi együttesek műsor­­száma. A vyehodnái ünnepsé­gek ugyanis már évek óta az UNESCO védnöksége alatt ren­dezett nemzetközi fesztiválok­hoz tartoznak, s céljuk a folklór propagálása és feljesz­­tése mellett a népek barátsá­néprajzi ünnepség annak je­gyében zajlott, hogy ősszel ün­nepeljük a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 65. évfor­dulóját, azét az eseményét, me­lyet szocialista rendszerünk születésnapjának tekintünk. Az idei východnái néprajzi ünnepség jellegzetessége volt, hogy az együttesek fellépése idején kiállítások Ismertették ősi házimesterségek Igazi nép­művészekké vált művelőinek alkotásait, a nép fialnak ötle­tét, leleményességét, ügyessé­gét, szorgalmát, mely nemze­dékeken át öröklődött. Ami az együttesek bemuta­tóit illeti, az ünnepségek lég­körét alakította ki az Üdvözlet Východnáról elnevezésű beve­zető program, továbbá a pre­šov! Dukla Ukrán Népi Együt­tes Napjaink visszhangja című fellépése — dal- és tánccso­kor, mellyel a fennállásának 25. évfordulóját ünneplő együt­tes optimizmust, életerőt sugár­zó ízelítőt adott a gazdag uk­rán népművészetből. Színpom­pás része volt a műsornak a fesztivál harmadik napján az együttesek és néprajzi viseletű egyéni szereplők felvonulása az ünnepség színhelyén, egye­bek között szíppadi jelenetek is. gának, kölcsönös megértésének és együttműködésének ápolása, e gondolat ébren tartása. Szov­jet, bolgár, jugoszláv, olasz, magyar, portugál stb. együtte­sek is felléptek. Ugyancsak szerepeltek a fesztivál zárómű­sorában, melyet Békedalunk címmel rendeztek meg az al­kotó ember dicsőítése, a népek békés összefogása szellemében. A vyehodnái népművészeti fesztivál keretében amatőr és gyermek együttesek is bemu­tatkoztak, megérdemelt sikert aratva a közönségnél. A népművészeti kiállítások közül említést érdemel a mar­tini Szlovák Nemzeti Múzeum néprajzi intézetének kiállítása, mely azt ábrázolja, hogyan tudtak életet vinni a nép egy­szerű fiai agyagba, bőrbe, fa­vesszőkbe stb., és kedves figu­rákat, képzőművészeti tárgya­kat alkotni. Megemlítendő még a szlová­kiai vésnökök nesztorának tar­tott prievidzai Ondrej Sklenka. tárgyalnak kiállítása. A 87 éves népművész, aki témáját a min­dennapi életből, az emberek tettvágyából, örökifjűságából meríti, két hónappal ezelőtt Magyarországon mutatkozott be fafaragásaival és osztatlan sikert aratott velük. (L) Udvardy Anna A napfényes Görögországban, Pi­reuszban született 1927-ben. Budapes­ten végezte el a színiiskolát. Olyan nagy színésznői egyéniségek mellett, mint Makay Margit és Bulla Elma,. tanulhatott és játszhatott. Osztály­társa volt többek közt Németh Ma­rika, a nagy operett-primadona, Csor­ba István és Havas Gertrúd, akit mint a Budapesti TV „Mazsolája“ ismer­tünk és szerettünk meg. Udvardy Anna a háború után cseh­országi színházaknál játszik, majd alapító tagja a MATESZ-nak. Ekkor már 1952-t írunk, s túl van a szín­ház a „Tűzkeresztségen“. Annuska első „kiugrása“ Szimonov Az orosz kérdés című drámájában volt, ahol az ízig-vérig amerikai lányt, Jessyt játszotta. Ezután követ­kezett egy nagyon szép alakítás az Aranyemberben, ahol ö Tímea, az agyongyötört, szerelmében megalá­zott török lány. Szép volt, Illúziót keltő és megható. De bebizonyította, hogy Idős nőket Is el tud játszani. Így játszott el két anyaszerepet, még­pedig mindkettőt az Anya című drá­mában. Egyik Čapek színmüve volt, másik Barő Iváné. Remekelt mind­kettőben, de szerepet kapott a Foga­dó határszélen, a Kertész kutyája vagy a Viharos alkonyat című dara­bokban Is. Utána Ismét egy sor leány­szerepet játszik a Dulskyné erkölcsé­ben, s főszerepet Schiller Ármány és szerelmében. 1959 ben volt alkalmam Anuskával először játszani a Boldo­gultak báljában, ahol ő a márkiné. Finom megjelenése és szép beszéde szinte predesztinálta erre a szerepre, s sokszor magam is élveztem kelle­mes játékát a színfalak mögött. Utá­na ismét együtt játszottunk egy me­sejátékban az Aranykenyérben, ahol a főszereplőt, Lubkát alakította, majd élete talán legszebb szerepe követke­zett. Dávid Teréz Vidor családjában, ő Anna, a púpos lány, aki a darab­ban életét áldozza testvéréért. Szív­facsaró volt utolsó búcsújelenete, =т-. együtt sírtunk mi, színészek is a kö­zönséggel. Ezt a sikert folytatja a Makrancos hölgyben mint Bianca. Egy sor remek alakítás fémjelezi további pályáját, a Kisasszonyok a magasban című komédiában, a Ber­narda házában és a Nyolc nő című bűnügyi drámában. Mind megannyi siker számára és élmény a közönség­nek. A Szent Péter esernyője című Mikszáth vígjátékban kerültünk Ismét össze, ahol Szlimszkynét játszotta, fergeteges humorral, majd a Szalma­kalap bárónője következett. Remekül megértettük egymást, mint partne­rek. Csak itt volt egy vidám esetünk is. Én mint Tábornok a darab végén tolókocsiban jelenek meg, amit An­nuska tol be. Nos az akkori fiz&z ki­lómra kevés volt a gyenge, bicikli alkatrészekből összetákolt tolókocsi. Aztán meg Annuska, mivel a toló­kocsi a szőnyegben elakadt, akkorát taszított rajtam, hogy a kocsi dara­bokra esett, én pedig a közönség — no és persze a kollégák — legna­gyobb örömére, mint egy béka, elte­rültem a színpadon. Mondhatom, nagy sikerünk volt, de azért másnap nem ismételtük meg. Ezután megint toló­kocsit nyom Annuska a színpadon, méghozzá a Svejkben, ahol Müller­­nét játssza, Svejk szerelmét. A Peti kalandjaiban Igen nehéz szerepet ját­szik, 6 a Boszorkány. Játszik, énekel, és táncol, s nem is akárhogyan, hisz mindhármat tanulta a főiskolán. Egy másik Capek darabban, a Rab­lóban 6 a házvezetőnő, s ott volt ta­lán élete első bakijay. amikor ahe­lyett, hogy azt kiáltotta volna a bal­konról, hogy „recseg-ropog az ajtó“, helyette azt, hogy „recseg a ropog“. Ami azért is nagyon humorosan sike­rült, mert az ajtót egyik kollegánk, Ropog Jóska akarta rátörni. Közben évekig játszott a kassai (Košice) Thália társulatnál is, ahol nagy szük­ség volt karakterszínésznőre, s így a MATESZ oda helyezte át. Kima­gasló alakítást nyújtott Breal Huszá­­rokjában mint Bagloniné, és Vaszil­­jev Csendesek a hajnalok című drá­májában, ahol a hősi küzdelemben elpusztult Zoját alakította. , Utoljára 1980-ban léptem fel vele a Naplemen­te Rómeóval és Júliával című lírámé­ban, ahol Ferenczi Annuskával két nővért játszanak, kidomborítva a ma­gányosság és elhagyatottság megrázó érzését. Nemcsak én, mások is (s ha a képre néz az olvasó, Igazat ad ne­kem), Annuskát Bulla Elmához hason­lították. Küllemre, de egyéniségében Is sokat kapott tőle: a színpadi alá­zatot, a hiteles játékstílust és a szép beszédet. Sajnos Bulla Elma már nem él. ö már a színészi örökkévalóságé, de Annuska még soká fog játszani, folytatni eddigi sikereit. Azért is, mert sokat várunk még tőle. SIPOSS ERNŐ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom